Új Szó, 2015. február (68. évfolyam, 26-49. szám)
2015-02-07 / 31. szám, szombat
2015. február 7., szombat SZALON 9. évfolyam, 6. szám Politikusaink átálltak hebegő-dadogó üzemmódba, nehogy később valaki a képükbe vágja a homoszexualitással kapcsolatos véleményüket Népszavazás A Magyar nagylexikon „a nép közvetlen hatalom- gyakorlásának egyik intézményes formájaként” határozza meg a népszavazást. A továbbiakban viszont az is olvasható, hogy a népszavazás a képviseleti demokrácia intézményrendszerében már csak kivételes vagy kiegészítő jellegűnek tekinthető. HUNČÍK PÉTER Nos, a népakarat kifejezésének eme formája valóban nem a modem kor gyermeke. Már a régi rómaiak is alkalmazták ezt a plebiscitnek nevezett választási formát. A dolog lényege az volt, hogy fontos társadalmi kérdésekben ne mindig az arisztokrácia képviselői döntsenek, hanem az egyszerű római polgárok (a plebs tagjai) is véleményt nyilváníthassanak. A nép szava a földi paradicsomban Hogy nem valami elavult hatalomgyakorlási módszerről van szó, azt Svájc példája bizonyítja. A sokak által földi paradicsomnak tekintett alpesi országban a mai napig használatos a közvetlen demokrácia eme módszere. 1989-ben a lakosság népszavazással vetette el a hadsereg leszerelését, 1992-ben a nép döntött az Európai Gazdasági Térséghez való csatlakozásról, 1999-ben népszavazással döntöttek az ENSZ-tagság- ról. Lássunk hát néhány „apróságot” a svájci népszavazásokról. Népszavazást akkor kell kiírni, ha ezt legalább 100 ezer svájci állampolgár kérelmezi. Az alkotmánnyal ellentétes javaslatokról, valamint emberjogi kérdésekről nem szabad népszavazást tartani. A szabályok között szerepel az a kitétel is, hogy egyszerre csak egy kérdésről lehet szavazni. A szavazásra kerülő kérdés felvetése és a népszavazás lebonyolítása között általában egy év eltolódás van. A svájciak ugyanis azt állítják, bonyolult, nehezen áttekinthető kérdésekben a nép csak úgy tud kiérlelt döntést hozni, ha az egyszerű polgárok minden lehetséges információt megkapnak az adott problémáról. És a felkészülési időszak épp erre szolgál. Széleskörű társadalmi vita bontakozik ki, melybe bekapcsolódnak a politikai pártok, a szakszervezetek, a különböző alapítványok, a jogvédő szervezetek, a parlament és a kormány is. A sajtó és az elektronikus média napi rendszerességgel közli a szakemberek véleményét, közvetíti a nyilvános vitákat, melyek során minden fél világossá teszi álláspontját és „megteszi” ajánlatát az adott kérdéssel kapcsolatban. Ilyen „előkészítés” után az egyszerű polgárok egymás között is alaposan megvitatják a dolgot, és csak ez után mennek el szavazni. Igen, a többség elmegy, mert úgy érzi, hogy ha van saját véleménye a dologról, akkor azt a társadalom érdekében érvényre is kell juttatnia. Egy kisebbségi csoporttal szemben És most tekintsük át a mi népszavazásunk fontosabb jellemzőit. Nem vagyok jogász, laikusként viszont úgy érzem, hogy ma igenis emberjogi kérdésről kellene véleményt mondanunk. És én ellenzem, hogy ilyen kérdésekről népszavazással döntsünk. Azt sem tudom elfogadni, hogy az emberjogi problémák mellett még egy iskolaüggyel kapcsolatos kérdés is bekerült a „csomagba”. Kétségeim vannak afelől is, hogy a polgárokat megfelelően tájékoztatták-e a kérdések lényegéről. Zavar az a légkör is, mely a népszavazással kapcsolatban kialakult a szlovák társadalomban. Nálunk nem józan emberek bölcs vitái folytak a három kérdésről, hanem ellenséges, sőt gyűlölködő összecsapások. A vitázók meg sem hallgatták a másik fél érveit. Miközben vitapartnerük a véleményét fejtegette, ők már a válaszon törték a fejüket. Egyetlen céljuk az volt, hogy kigúnyolják és földbe döngöljék a másikat. Nem hogy megegyezni nem akartak egymással, még azt is elutasították, hogy véleményük egy kicsit közelítsen a másik álláspontjához. Az is megdöbbentett, hogy a politikai pártok vezetői gyáván, fülüket- farkukat behúzva próbálták átvészelni ezt az időszakot. Politikusaink a mindentudó, nagy- dumás üzemmódból hirtelen átálltak hebegő-dadogó üzemmódba, nehogy később valaki a képükbe vágja a homoszexualitással kapcsolatos véleményüket. Pedig valójában nem a melegekről van szó, hanem arról, hogy a társadalom többségét alkotó polgárok képesek-e toleranciát gyakorolni egy kisebbségi csoporttal szemben. És arról is szó van, hogy Szlovákia valóban Európához tartozik-e. És arról-is, hogy az ország már tényleg a 21. században él, vagy most kászálódik ki a 19. századból. „Megértőbb” polgártársaink A melegekkel kapcsolatban meg kell említeni egy gyakran hangoztatott érvet. Az emberek nagy része azt mondja: nekik Stephen LaCattuta The Seeker (Kereső) című alkotása a Krasl Art Center Szobrászati Biennálén (Michigan, USA) (SITA/AP-feIvétel) személy szerint semmi bajuk sincs a melegekkel, ámde az nagyon felingerli őket, hogy a melegek évről évre kivonulnak az utcára, hogy szexuális irányultságukkal tüntessenek. A nemi irányultság magánügy, mondják ezek a „megértőbb” polgártársaink. Otthon azt csinálnak, amit akarnak, de a nyilvános helyeken nincs keresnivalójuk. A válaszom egyszerű: adjuk meg nekik mindazokat a jogokat, amelyekkel mi is rendelkezünk, és akkor nem lesz miért tüntetniük. Csakhogy a dolog úgy áll, hogy a többség „önmagától” nem osztogat jogokat a kisebbségieknek. Jó száz évvel ezelőtt épp ezért kellett az utcára vonulniuk a szüfrazsetteknek. Ha ugyanis ráhagyják a dolgot a férfiakra, akkor a nőknek még ma sincs szavazati joguk! A bátor angol vagy amerikai nők tetteit ma már mindenki méltányolja és természetesnek tartja. Rosszallóan csóváljuk a fejünket, hogy a fent említett Svájc milyen későn adta meg a szavazati jogot a hölgyeknek. A 20. század elején viszont pontosan úgy tekintettek a szüfrazsettekre, mint manapság a tüntető melegekre. Ahol vége az érzékenységünknek És épp az ilyen többségi reakciók miatt szeretném a tolerancia gyakorlására felhívni a kisebbségi magyarok figyelmét. Hölgyeim és uraim, ne felejtsük el az ismert képletet: ma mi szavazunk róluk, holnap meg rólunk döntenek. Jól ismerjük azt az érzést, ami akkor fog el bennünket, ha a többség a mi sorsunkról akar dönteni. Ha viszont mi is a többséghez tartozunk, akkor vége az érzékenységünknek, és azonnal mi akarjuk megmondani, hogy mi a normális és mi nem? Ne hivatkozzunk a Bibliára, hogy abban minden pontosan meg van írva. Egyrészt sok minden nem pontos ezekben az iratokban, másrészt sok mindent amúgy sem tartunk be a bibliai előírásokból. Ünnepek alkalmával már régen nem áldozunk állatokat, nem kövezzük meg a bűnösöket, nem tartunk negyvennapos böjtöt stb. Sőt még a tízparancsolatot sem tartjuk meg! Különösen elkeserít az, hogy ezzel a népszavazással nem jobbítani akarjuk a társadalom életviszonyait, hanem egy adott embercsoportot akarunk megbüntetni. Jogokat akarunk elvonni tőlük azért, mert másként éreznek és viselkednek, mint mi, és bizonyos dolgokról más a véleményük, mint nekünk. Ha ártatlan gyerekekről beszélünk... Persze, ezt így nem mondjuk ki. Ehelyett védelemre szoruló, ártatlan gyermekekről beszélünk. Ám azt elfelejtjük, hogy „igen” szavazatunkkal épp ezeknek a gyermekeknek fogunk ártani. Ot és fél ezer elhagyott apróság él a szlovákiai gyermekotthonokban. Ezeknek a gyerekeknek elsősorban szeretetre van szükségük. Tartozni akarnak valakihez, aki dajkálja őket, akinek elsírhatják bánatukat és eldicsekedhetnek a sikereikkel. Valódi otthont akarnak, egy kis sarkot, pár játékot, ami az övék. Nem a „szülők” szexuális irányultsága érdekli őket, hanem az, hogy van-e valaki, aki értük él, -« aki megérti és megvédi őket. Ha valakinek gondot jelent, hogy ezek az árvák esetleg homoszexuálisok „karmai közé kerülhetnek”, akkor nem népszavazást kell kiírni, hanem örökbe kell fogadni ezeket a gyerekeket. Hogy egy se maradjon a melegeknek! Ami pedig e gyerekek szexuális irányultságát illeti: egyetlen komoly felmérés sem állítja, hogy automatikusan homoszexuálisokká fognak válni. Gondolják csak el: a homoszexuálisok száz százaléka heteroszexuális szülőktől származik. Mégis melegekké lettek. Akkor a dolog fordítottja miért nem érvényes? 1989 óta minden választáson és népszavazáson részt vettem. Most nem megyek el szavazni. Én ezzel fejezem ki a véleményemet erről a hercehurcáról.
