Új Szó, 2015. február (68. évfolyam, 26-49. szám)
2015-02-07 / 31. szám, szombat
9 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2015. FEBRUÁR 7. Szombati vendég Alföldi Róbert: „Ami a leginkább kétségbeejtő abban, ami most Magyarországon történik, hogy egy generációnak veszik el a legjobb éveit..." Most éppen Bécsben, a Volkstheaterben rendez Először rendez Bécsben Alföldi Róbert. Háy Gyula németül írt és ritkán játszott darabját, a Tiszazugot viszi színre a császárváros egyik legrangosabb játszóhelyén, a Volkstheaterben. SZABÓ G. LÁSZLÓ Nem ez az első ausztriai meghívása. Sankt Pöltenben az Anyám, Kleopátrát vitte színre, amelyet a legrangosabb osztrák színházi elismerésre, a Nestroy- díjra jelölték, s már tárgyal a következő ottani munkájáról. Háy Gyula művét korábban nem ismerte, s mint mondja, első olvasásra egészen másnak látta, mint most, a próbaidőszak hatodik hetében. Fontos lett számára. Megszerette. Háy Gyula eredetileg németül írta a darabot, s játszották is már Bécsben. Hetvenkettőben, a Burgthea- terben. Kicsit porosnak tűnt a darab, de nagyot tévedtem. Egy bábaasszony segítségével falusi asszonyok mérgezik meg a férjüket. Egy mondatban ez a történet. De nagyon szép szemszögből nézi Háy, hogy az adott társadalmi helyzetben hogyan működnek egymás között bizonyos közösségek, és a közeg mennyire teszi lehetővé egy fiatalember számára, hogy új életet kezdhessen. Ráadásul egy olyan társadalmi berendezkedésben zajlik mindez, amelyik azt gondolja, hogy csak és kizárólag a vagyon és a pénz teheti boldoggá az embert, csak az teremtheti meg számára, hogy az életben előbbre léphessen. Ilyen szempontból nem bűntelenek a fiatalok sem, hiszen ők is ugyanezt gondolják, és olyan bűnök elkövetésére kényszerülnek, amelyeket egyébként elkerülnének. Háy Gyula mindezt úgy mutatja meg egy magyar faluban több mint húsz szereplő bevonásával, hogy elmondhatom: én ma ugyanezt élem meg. A darabból az is kiderül, hogy mennyire figyelünk egymásra, illetve menynyire vagyunk önzők, tekintély- elvűek. A félreértések elkerülése végett: egyáltalán nem politikáról beszélek, hanem társadalmi állapotokról. Arról, hogy a szegénység, a nincstelenség vagy akár a nyomor mire kényszeríti az embereket, ezt mennyire veszi észre a társadalom, hova tud fordulni üyen helyzetben egy fiatal pár, hogy ne süllyedjen el. Nagyon erős, nagyon bonyolult jelenetek sora a darab, nagyon pontosak a karakterek. Mephisto, Danton, Julius Caesar. Furcsa mód ezeknek a rendezéseinek politikai hatásuk is van. Pedig én ezekben sem a politikáról beszélek, hanem a társadalomról, az életemről. Vagy arról, amit bajnak vélek. S mivel egyre durvább a helyzet, és én független értelmiségi vagyok, aki egzisztenciálisan is megengedheti magának, hogy az legyen, akkor igen is fontosnak tartom, hogy erről pofázzak. Hogy mondjam, amit gondolok, a tévedés lehetőségének a felvállalásával is. És nem azért, mert utálom a hazámat, vagy mert egyik vagy másik pártra szavazok, hanem mert kutya kötelességem, és ez a legfontosabb dolga a színháznak. Én legalábbis ezt tanultam. Ebből a szempontból régi vágású vagyok. Fontos ügyekről akarok beszélni. Minél ellentmondásosabb a társadalmi közeg, annál inkább mondani kell. Budapest-Bécs 250 kilométer. Érzi ezt a távolságot? Bécsben minden más. A színházi élet nem biztos, hogy jobb. A szenvedélyek felcsiholása, a végletek kihozása sokkal nehezebb egy olyan közegben, ahol nagyjából rendben van minden, és elégedettek, boldogok az emberek. Nagyon tetszik, ahogy itt a dolgok működnek. Nekünk erre még sokat kell vámunk. Nem tudom, hogy ez a jóléttel függ-e össze, talán azzal is, de nagyon sok honfitársam van itt Bécsben. Nem tudok bemenni egy boltba, egy kávéházba, ahol ne köszönnének rám, hogy jó napot, művész úr! A hétköznapi dolgok is imponálnak. Két-három percnél tovább nem kell várni a metróra. Itt úgy van megszervezve az élet, hogy minden könnyebb, jobb és kényelmesebb legyen. Nem vagyok naiv, tehát azt is látom, hogy itt sem minden fenékig tejföl. Itt is élnek jobban, rosszabbul. Bécs nem olcsó város, de Budapest sem az. Valahogy mégis más itt az élet, nem látok annyi görcsöt és szorongást, viszont az is tény, hogy mindenki nagyon tisztességesen végzi a dolgát. S mivel más a minőség, más a tempó is, más az életforma is. Időbe telt, míg ráhangolódott az osztrákok gondolkodására, vérmérsékletére? Míg megfejtette, hogy... .. .nem fejtettem meg semmit. Elmondtam, mit akarok, s addig nem nyugszom, amíg azt el nem érem. Bízom benne, hogy végletes előadás lesz. Nagyon megrendítő, hogy mennyire kíváncsiak rám, mennyire nyitottak az itteni színészek. Látom rajtuk, hogy néha fennakad a szemük, de nyomják, csinálják. Mindig különleges helyzet, ha külföldön rendezek. Még Bécsben is, ahol természetesebb, hogy más nemzetiségű rendezők dolgoznak. Számomra ez kiemelt helyzet, és ugyanüyen izgalmas a színészeknek is. Ki ez? Honnan jön? Mi igaz abból, amit hallunk róla? Ezeket a kérdéseket nem lehet megúszni. Persze hogy szorongok, de nem tudok másképpen dolgozni, mint otthon. Ha az elmúlt másfél évet vesszük... ... mi van vele? Másfél éve, hogy eljött a Nemzetiből. Nagyon messze van már. Néha úgy érzem, öt év telt el azóta. Valóban lezárta? Nem foglalkoztat már. Letettem, ami nem azt jelenti, hogy nincs a szívem közepén. De nem rázkódom össze, ha elmegyek a Nemzeti mellett. Nem lehet és nem is akarom elfelejteni azt az öt évet, amit ott töltöttem, csak leraktam. A folyamatos frusztrációt, szorongást, utálatot, gyűlöletet, kétségbeesést vigyem magammal? Nem. Azt viszem tovább, azt az érzést, hogy nagyon kevés ember, színházi alkotó életében adatik meg üyen öt év vagy üyen helyzetek sorozata, mint az enyémben. Többet dolgozik külföldön, amióta átadta a Nemzeti igazgatói székét. Végül is hálásnak kellene lennem a kormánynak, hogy mindaz az abszurditás és hatalmi arrogancia, ami velem és a Nemzetivel történt, nagy figyelmet generált irányomban. Annyi kinti meghívása van, hogy otthon már nem is kellene munkát vállalnia. De én nagyon szeretek otthon lenni. Dolgozni is. A lényegről beszélni otthon a legjobb. Külföldön kulturális érdekesség vagyok. Hívnak és visszahívnak, ami nagyon jó állapot. Háy darabja, nem tudom máshogy mondani, zsigerileg szól a magyarságról. Ausztriában, de Németországban is, ahol nemrég a Sirályt rendeztem, nagyon figyelnek arra, hogy mi történik nálunk. Ez a darab, a Tiszazug most beletrafál valamibe. Minden, amit én hozzá tudok tenni, ami az adott pillanatban szenvedélyes, azt otthonról hozom. Azért vagyok az, aki, mert Magyarországon nőttem fel, a magyar nyelvet beszélem, azokkal az emberekkel találkoztam, azt a kultúrát, azt a történelmet szívtam magamba. így vagyok összerakva. Akárhonnan nézem is, kívülről vagy belülről, nagyon szerencsésen alakult a szakmai életem. A hullámvölgyeivel együtt. Kezdődött mindez Nyit- rán, ahol a Hamletet rendeztem, ami nagyon fontos pillanat volt nekem is, és azoknak is, akik ott voltak velem. De ugyanüyen jól éreztem magam New Yorkban, Rijekában, Újvidéken vagy Norvégiában is. Otthon most komoly tett meghívni engem. Nem mondhatom, hogy bárhol dolgozhatok Magyarországon. Eszenyi Enikő a Vígszínházban, Bálint András a Radnóti Színházban a bátorságukat, szolidaritásukat, odafigyelésüket bizonyították azzal, hogy náluk rendezhettem. Fura dolog, hogy mindenféle ügyekbe keveredtem, és hogy egy csomó minden kötődik hozzám, mégsem állok harcban senkivel, legfeljebb önmagámmal. Nem tudok mit kezdeni azzal a helyzettel, amibe otthon keveredtem, de már nem is akarok. Dolgozom. És azért dolgozom annyit külföldön, mert hívnak. Ilyenkor, gondolom, egy kicsit más az életritmusa. Más, mert csak egy dolgot tudok csinálni. Próbálni. Tehát lelassul az életem. Van időm magamra. Pihenhetek, sétálhatok, koncertre, színházba, kiállításra mehetek. De ami nagyon érdekes, New Yorkot hamarabb felfogtam, mint Bécset. Egy hónap után persze onnan is hazaugrottam pár napra. Hiányzott az itthoni életem. Bécs szerencsére közelebb van Budapesthez. Játszani is hazajárhatok. Otthoni rendezéseire milyen hatással van, hogy ennyit dolgozik külföldön? Én egyféleképpen tudok dolgozni. Intenzíven. Annak, aki először dolgozik velem, elsőre talán otthon is furcsa, hogy rögtön az elején megmondom, mit, hogyan és miért, s ahhoz ragaszkodom is. Szenvedélyes vagyok, de már nagyon ritkán üvöltök. Valahogy leszoktam róla. Már többet tudok magamról, a színházról, a rendezésről is. Rendezői habitusához szemmel láthatóan jól állnak a nagy horderejű drámák. Annyira szeretnék már két- három szereplős darabot rendezni! De nem üyenre hívnak, és nem ilyenek jutnak eszembe nekem sem. Bár az Anyám, Kleopátra nem egy sokszereplős mű. És rendeztem vígjátékot is. Rijekában a Figaro házasságát. Nekem az a legfontosabb, hogy találjak valamit a darabban, amiről beszélni akarok. KeU, hogy tétje legyen. Ennyi rendezése között színészként mennyit vállal? Játszom. Három darabban. A csodálatos Jordán Tamással Az utolsó órában a Rózsavölgyi Szalonban, a Vaknyugatban és az Igenis, miniszterelnök úriban az Átrium Film-Színházban. Ennyi most elég. Főállásban már rendező vagyok, nem színész. így alakult az életem. Ez is folyamat volt. Nagyon hamar nagyon nagyokat játszottam és sokat. És ez kezdett kevés lenni. Harminc-harminckét évesen, amikor a Vígszínházban már vezető színész voltam, azt gondoltam, minden évben eljátszottam két főszerepet, és ez így lesz még negyven-ötven évig? Megijedtem. Szeretek játszani, de ha csak annyit játszom, mint most, az is jó, legalább nem unom meg. A nagy klasszikus szerepek pedig egy ideje el is kerülnek. Ezen is lehetne szomor- kodni, siránkozni, de az annyira fárasztó, és olyan rosszkedvem lesz tőle. Ami jön, nem véletlenül jön. Nyomulnom nem kell ez ügyben. Akkor játszom, amikor eszébe jutok valakinek. Erőltetni nem lehet. Ha így és ebben az ütemben folytatódnak a dolgok, megy előre a pályám, az életem, akkor ez elég is lesz. Minden helyzet hoz valami újat. Most Bécs egyik legnagyobb színházában rendezek. Ez is kihívás. Egy újabb lépés előre. Bécs után a Kabarét rendezem a Bábszínházban, Szombathelyen a Makrancos Katát, Szegeden a Varázsfuvolát. Jövőre pedig Szöulba megyek, ahol a Téli regét állítom színpadra. Korea is új nyelv, új kultúra. El nem tudom képzelni, hogy ott milyen lesz. Ez itt, Bécsben is kérdés volt, hogy mennyire hiteles az a gondolat, amit képviselek, pedig ez csak 250 kilométer távolság. Igen, ezen rengeteg múlik. Hogy érthető legyél és hiteles. Ez nem a rendezői önkény. Nekem fontos, hogy elhiggye a színész, hogy amit kérek, az úgy jó. Otthon hála istennek évek óta ugyanazokkal dolgozom, külföldön elsőre mindenütt új emberek vesznek körül. Hallom sokfelől, hogy rengeteget vállalok. Ez alkat kérdése. Nagyon szenvednék, ha arra lennék kényszerítve, hogy egy évig dolgozzak egy előadáson. Aki egy kicsit is ismer, az tudja, hogy minden munkámra alaposan felkészülök. Otthon is nagy luxus lenne, ha nem ezt tenném, külföldön meg különösen. Ecset mikor volt legutóbb a kezében? Karácsony előtt. Jó volt. Több képet festettem. Annak nincs olyan tétje, mert hobbifestő vagyok. Talán különlegesebb vizuális érzékkel megáldott ember, aki nincs rákényszerítve semmire. Minden, amit csinálok, jólesik. Élvezem. Ez a legnagyobb luxus az életemben. Nem lehet okom panaszra. De azért jobb lenne otthon dolgozni. Nekem otthon van feladatom. A Nemzetiben töltött öt év alatt folyamatosan azt éreztem, hogy nagyon fontos üggyé vált a színház. De Moliére is azt mondta, hogy egy Tartuffe se tart örökké. Mivel nyugtassam? Semmivel. Nulláról indulni egészen más helyzet. Hatvanévesen pedig már ne legyen forradalmár az ember. Alkatától, korától, tapasztalásától, bölcsességétől függően mást gondol a vüágról, mint egy negyvenéves. Messze van még a hatvantól. Annyira nem. Ami a leginkább kétségbeejtő abban, ami most Magyarországon történik, hogy egy generációnak veszik el a legjobb éveit. Arra kényszerítik, hogy külföldön dolgozzon. Sajnálom, hogy az ország le tud mondani róluk, rólunk. Fura, hogy a színházi gondolkodásukra pár száz kilométerrel odébb jobban kíváncsiak. Vagy nem félnek tőle. És az sem jó, hogy egy csomó kollégám arra kényszerül, hogy lavírozzon a szabad gondolkodás és a megfelelés között. Ez nagyon elkeserít. Eljön még az ön ideje. Mit mondhatnék erre? Úgy legyen!
