Új Szó, 2015. január (68. évfolyam, 1-25. szám)
2015-01-31 / 25. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2015. JANUÁR 31. Szombati vendég 9 Miroslav Ondŕíček: „A lábam a Hair forgatásán sérült meg a repülőtéri jelenetnél, amikor a gép szinte benyeli a katonákat és a harci járműveket..." Már letette a kamerát, csak lélekben forgat Ő volt az, aki az ötvenes évek végén megmutatta Milos Formánnak, hogyan működik a kamera. Ő, a barrandovi filmgyár „göndör hajú dinamója”, ahogy az első játékfilmjére készülő, nagy reményekre feljogosított rendező nevezte. És ő az, aki nem sokkal később udvari operatőre lett. Miroslav Ondŕíček. SZABÓ G. LÁSZLÓ Ő állt a felvevőgép mögött, amikor Forman az Egy szö- szi szerelmeit és a Tűz van, babám!-at rendezte, ő fényképezte neki a Taking offot, a Hairt, a Ragtime-ot, az Amade- ust és a Valmontot. Oscar-díjra is felterjesztették kétszer, előbb a Ragtime-ért, három évvel később az Amadeusért. Dolgozott más jeles külföldi rendezőkkel is. Lindsay Andersonnal, Mike Nicholsszal, Penny Marshall-lal. Mindez már a múlté. Miroslav Ondŕíček nyolcvanévesen az emlékiratait tartja kezében, a felvevőgépet végérvényesen letette. Ámióta megözvegyült, az egészségi állapota is leromlott. Ő, a legjelesebb cseh operatőrök egyike, aki előtt olyan világsztárok álltak, mint Robert de Niro, Cher, Meryl Streep, Robin Williams, F. Murray Abraham és Colin Firth, már csak negyvenhat éves rendező fia, David Ondŕíček révén kötődik a filmhez. Az ő társaságában jelent meg a tavalyi Karlovy Vary-i fesztiválon is. De nem ült naponta moziban. Inkább pihent, nézelődött, egyedül ücsörgött egy patinás kávézó teraszán. Mi az oka ennek a nagy visz- szavonulásnak, befelé fordulásnak? Itt hagyott a feleségem. Ötvenhat évi házasság után magamra maradtam. Nagyon beteg volt már, és nekem is van elég bajom. Nyolcórás szívműtétem volt. Aortatágulat. Az életem forgott kockán. A csodával egyenlő, hogy az orvosok meg tudtak menteni. Régi jó barátja, Milos Forman sem érzi a legjobban magát. Már nincs is kedve repülőre ülni. Neki a szemét műtötték nemrég. Tudok róla. Fel szokott hívni. Olyankor minden nyavalyánkat megbeszéljük. Megvan még az a pillanat, amikor először találkoztak? Talán a filmművészeti főiskolán vagy a barrandovi filmgyár folyosóján? Nem. Sokkal izgalmasabb a történet. Első házasságom három év után felbomlott. Az anyósom azonnal kisepert a lakásból, és egy másfél méter széles lyukba kellett bevackolnom magam. Gyorsan kellett odébbállni, mert a hárpia azzal fenyegetett, hogy ha két órán belül nem cuccolok ki a lánya életéből, mindenemet kiszólja az ablakon. És akkor jött a „különleges alakulat”. Ivan Passer, Jaroslav Papoušek és Milos Forman. A nagy trió. A Fekete Péter, az Egy szöszi szerelmei és a Tűz van, babám! alkotócsapata. A Fekete Péterből kimaradtam, bár Milos legelső filmjét, a Válogatást én fényképeztem. Később lettem a csapat tagja. Úgy látszik, az kellett hozzá, hogy megjelenjenek nálam mint költöztető brigád. Az lett a barátságunk kezdete. Bevettek maguk közé. Magánéleti kudarc után szakmai győzelem. Onnantól fogva nem volt más dolgom, csak filmeket készíteni. František Vláčil első rendezésének, A fehér galambnak is ön volt az operatőre. Két hónapig kerestem azt a galambot, amelyik nem egyenesen, hanem egy szépséges ívet rajzolva repült Prága felett. Látvány szempontjából ez nagyon fontos volt számomra. Ivan Passer és az Intim megvilágításban? A hatvanas évek cseh új hullámának egyik legszebb darabja. Ivánnál már korábban barátok voltunk. Ő hozta a másik két fiút, hogy segítsenek a költözködésben, Jan Némec filmjének, A szerelem mártírjainak is én voltam az operatőre. Úgy beszél ezekről a legendás filmesekről, mintha „idegenlégiós” lett volna köztük. Az is voltam. Osztályidegen. Legalábbis az akkori rendszer megítélése szerint. Kisiparos családban születtem, ami később csak hátrányt jelentett. Az ötvenes években szóba sem jöhetett, hogy egy ilyen „elem”, mint én, továbbtanulhasson. Nem engedték. Mehettem dolgozni. Segédmunkás voltam egy fémfeldolgozó vállalatnál, mert elrendelték: ,.Látnia kell, hogyan él a munkásosztály.” Időbe telt, míg előbbre léphettem. A barrandovi filmgyár laboratóriumában lettem mindenes. Ma ezt úgy nevezik, hogy first boy, aki lesi a rendező, az operatőr és a fő színészek minden óhaját. Olyan „fogd meg és vidd oda!”, vagy „hozzál, légy szíves...!” Aztán megint előléptettek. Már asz- szisztensként dolgozhattam az operatőrök mellett. A csoda az volt, amikor bejutottam a főiskolára, operatőr szakra. Természetesen az esti tagozatra. A nappalit, származásom miatt, nem érdemeltem meg. Persze így is boldog voltam, a világ legboldogabb embere. Tanulhattam, ráadásul azt a szakmát, amire a legjobban vágytam. Ez már az ötvenes évek második fele volt. Hol kapott állást? A filmhíradónál. S meddig kellett várnia, hogy egy játékfilm operatőre lehessen? Tizenkét év után kaptam az első lehetőséget. Milos Forman mellett. Bizonyára ennek is megvolt az előzménye. Természetesen ismertem őt. Sokat hallottam róla. Ivan Passerrel mentünk egyszer hazafelé a filmgyárból, amikor azt mondta: „Gyere, menjünk el Miloshoz, vett egy kamerát, és nem ért hozzá. Magyarázd el neki, hogyan kell használni.” Egy dög nehéz keletnémet kamera volt, Müos az összes spórolt pénzét arra költötte. Vadonatúj típus volt, akkoriban jelent meg a piacon. Emlékszem, szörnyen búgott, de az optikája akkor csúcsnak számított. Egy baja azonban mégiscsak volt: nálunk nem lehetett filmszalagot venni bele. Én pedig addig játszogattam vele, míg el nem használtam a filmet. Tanítóként tehát megbuktam, operatőrként azonban jól vizsgáztam Müos előtt. Ki is tartottam mellette, amíg bírtam. A Valmont volt az utolsó közös munkánk. Milos Forman válása is akkor zajlott, amikor az öné, tehát sorstársak is voltak. Jól látja. Ez is összekötött bennünket. Ráadásul mindkettőnk első feleségét Janának hívták, és mindkettőnk házassága elég rövid életű volt. A sajátomról csak annyit mondhatok: mi még gyerekek voltunk, amikor egybekeltünk. Nem kellett volna. De mivel az édesanyám tizenöt éves koromban meghalt, elhitettem magammal, hogy a feleségem majd pótolja őt. Nem pótolta. De az is lehet, hogyénvoltamazoka mindennek. Jobban szerettem a mozit, mint őt. Nyüván már gyerekként elvarázsolta. Ha csak tehettem, moziban ültem. Semmi nem volt rám nagyobb hatással, mint a film. Nincs ebben semmi különös. Akkoriban egy gyerek számára a mozi olyan lehetett, mint ma az internet. Egy új médium, amely folyamatosan változott. Kezdődött a némafilmmel, folytatódott a fekete-fehér hangossal, majd jött a színes film, egyik ámulatból estem a másikba. Sok évtizedes tapasztalataival a háta mögött miképpen látja, mitől jó egy film? Jó forgatókönyv nélkül nincs jó film. Ez az alapja az egésznek. Egy kiváló ötlet, amelyet aztán tovább lehet fejleszteni. Kitől kapta élete legjobb forgatókönyvét? Müostól. Az Amadeust írták filmre ketten Peter Shafferrel. Egy szuszra olvastam végig. Abban a filmben minden ott van, ami egy jó sztorihoz kell. Szerelem, gyűlölet, féltékenység, bosszú, megszállottság, kaland, minden. Érzelmek hegyei tornyosulnak benne. Mennyire tudja elfedni a forgatókönyv hiányosságait a film képi világa, vagyis az operatőri munka? Az operatőr mindig a rendező mögött ül, a felelősség tetemesebb súlyát tehát nem ő viseli magán. Ettől függetlenül én mindig azon igyekeztem, hogy a film a lehető legjobb legyen. Aztán hajói sikerült, a rendezőt dicsérték, az operatőrről meg is feledkeztek. Persze akkor is ugyanez történik, ha rossz a film. A rendezőt szidják, az operatőrt meg sem említik. A Hair forgatása előtt, amikor Csehszlovákiában már bent voltak a szovjet csapatok, és otthon nem dolgozhatott, Otakar Vávrával Ukrajnába utazott, ahol a Sötét nap felvételei folytak. Ott érte az első baleset. Harci jelenet zajlott, a pirotechnikusok hibája miatt egy szétrobbant töltény szilánkjai az arcomba fúródtak. A sebek aztán begyógyultak, a forradások azonban nem múltak el, de ami még rosszabb: a fél fülemre megsüketültem. Azóta mindig úgy kell állnom, hogy a másikba beszéljenek. A lábam a Hair forgatásán sérült meg a repülőtéri jelenetnél, amikor a gép szinte benyeli a katonákat és a harci járműveket. Azóta bottal járok. Bicegek. A szívműtétem óta valahogy zsibbad a lábam, nehezemre esik minden lépés. Ja, és közvetlenül a műtét előtt, amikor a lélegeztetőcsövet nyomták le a torkomon, kitörtek két fogamat, annyira kapkodtak az orvosok. Meg voltak ijedve, minden másodperc számított. A nyolcórás műtét után két napig mesterséges kómában tartottak. Három játék- és egy dokumentumfilmről szeretném még hallani. A lét elviselhetetlen könnyűsége. Philip Kaufman rendezte, de elsőként Milos Formánnak ajánlották fel, hiszen ő állt közelebb az író, Milan Kundera világához. Amerikaiakkal cseh filmet nem akart forgatni. Visszautasította a felkérést, Kaufman pedig nem engem választott. A nagy balhé. George Roy Hill filmje. Minden rendezéséhez engem akart. A nagy balhé nem jött össze. Milossal dolgoztam. Szememre is vetette nemegyszer, hogy: „Ti összeházasodtatok. Neked csak ő a fontos!” Száll a kakukk fészkére. Azt sajnálom a legjobban. Amiatt még ma is bűntudatom van. Mintha cserben hagytam volna Müost. Közben nem is utazhattam. Nem engedtek ki az elvtársak. Bevonták az útlevelemet. A rendszerváltást hogyan élte meg? Nem voltam itthon a bársonyos forradalom napjaiban. A Valmont kópiám dolgoztunk Müossal, és az Ébredéseket forgattuk Penny Marshall-lal. De boldog voltam nagyon, hogy megdőlt a rendszer. Hol érezte magát a legjobban, melyik munkája közben? Nekem teljesen mindegy volt, hol dolgoztam, Prágában, Amerikában, Londonban vagy Kínában. Hívtak, hogy lennék-e a Pavarotti Kínában című dokumentumfilm operatőre. Hogy Luciano látta az Amadeust, és engem szeretne. Már repültem is New Yorkba. Ott állt össze a stáb, és onnan utaztunk Kínába. A forgatás végén megköszöntem a rendezőnek, hogy engem választott. „Én is köszönöm neked, hogy velünk tartottál” - mondta. Elégedettek voltunk egymással. Amerika nem egyik napról a másikra fogadott be. Nagy csatákat vívtunk egymással az Amerikai Operatőrök Szövetsége és én. 1972-ben, amikora legelső filmemet forgattam náluk, Az 5-ös számú vágóhidat, közölték velem, hogy az Egyesült Államoknak nem érdeke, hogy ott dolgozzak. Nem kívánatos idegen voltam a szemükben, úgy tekintettek rám, mint valami betolakodóra. George Roy Hill aztán közölte velük: ha nem engedik, hogy én legyek a film operatőre, akkor abbahagyja a munkát. Napokon át civakodtak miattam. Még az is felmerült, hogy nem az én nevem szerepel majd a stáblistán. De a rendező ebbe sem ment bele. Harminckét évvel később az Amerikai Operatőrök Szövetsége életműdíjjal jutalmazott. S most, hogy már nem dolgozik, mivel tölti ki a napjait? Nem csinálok semmit. Tévét nézek, újságot olvasok. Elvagyok az unokáimmal. Az én koromban már nem álmodozik az ember. Vár. Csendben készülődik.
