Új Szó, 2015. január (68. évfolyam, 1-25. szám)
2015-01-24 / 19. szám, szombat
20 Szalon ÚJ SZÓ 2015. JANUÁR 24. www.ujszo.com Fontos üzenetértéke volt a táncrendnek, vagyis annak, kit milyen táncra engedett magához közel egy hölgy: boldog volt, akinek a keringő jutott Tánc nélkül meg lehet lenni - de nem érdemes Jane Austen szerint „tánc nélkül is egész jól meg lehet lenni. Előfordult már, hogy fiatalok több hónapot töltöttek el úgy, hogy semmiféle bálon nem vettek részt, mégsem érte őket testi vagy szellemi károsodás; de ha egyszer hozzájutnak, ha egyszer egy kicsit is érezték a gyors mozgás örömét, bizony lomha népség, ha nem kívánja folytatni.” Ez bizony ma is érvényes, nem véletlen, hogy a téli tespedés után sokan alig várják, hogy elkezdődjön a farsangi bálok szezonja. VRABEC MÁRIA Az első operabált, amely a későbbi hagyomány alapja volt, természetesen a franciák rendezték 1715-ben, és a 18. század közepétől nálunk is elindult a különösen farsang idején feléledő nyilvános bálozás. A18. század végén már minden valamirevaló főúri palotában volt bálterem. A bálozás valódi, széleskörű elterjedése a polgárosodásnak köszönhető, a fénykor a 19. századra tehető. A különböző egyesületek, mesterségek és közösségek - például a medikusok, az ügyvédek, a kereskedők, később a nőegyletek - mind megtartották a saját rendezvényeiket. A szezon a korabeli Magyarországon rendszerint a jogászbállal indult. A Pesti Vigadó elődjének tekinthető Hét Választófejedelem volt a pesti polgárok bálozóhelye, a Vízivárosban levő Fehér Kereszt Fogadó és Szálloda pedig a budaiaké, amíg a Budai Vigadó föl nem épült 1900-ban. Élőképek és kínai papucsok A 18. század vége felé elterjedt az a szokás is, hogy egy bált egy adott korszak vagy ország stílusa határozzon meg, voltak olasz, spanyol és cigány bálok, reneszánsz és barokk bálok, és különösen nagy népszerűségnek örvendtek a művészbálok, ahol a szokványos etikettet nem kellett annyira komolyan venni. Mária Terézia uralkodása idején a magyar főurak versengtek egymással, ki tud pazarabb, szórakoztató ötletekben gazdagabb mulatságot rendezni. Feljegyezték, hogy a Pálfíy-palotá- ban rendezett egyik bálon, amelyen Mária Terézia is jelen volt, pavilonokat építettek, kínai porcelánban szervírozták az étkeket, az ifjú arisztokraták kínai öltözetben, kínai módra táncoltak, szalmapapucsban tipegve. A legelegánsabb és legkötöt- tebb összejövetelek persze a fényes udvari bálok voltak, amelyekre csak a kiválasztott nemesek kaptak meghívót, és amelyeket a kiegyezést követően, Ferenc József trónra lépése után Pest-Budán is megtartottak. A nagy főúri bálokat az ifjúság által alkotott élőképek, rövid jelenetek, hangversenyek tették még érdekesebbé. (A felsőele- fánti származású Edelsheim- Gyulai Ilona is úgy ismerkedett meg 1940-ben a budapesti operabálon Horthy kormányzó fiával, Istvánnal, hogy a kor neves képzőművészei, Bernáth Aurél, Pátzay Pál és mások által színpadra állított élőkép-bemutatóban vett részt.) Aleányvásárok szezonja A báloknak a jó szórakozás, a látványos magamutogatás és adott esetben a jótékonykodás mellett további fontos szerepük is volt: az eladó lányok itt tudtak férjet fogni maguknak. Épp ezért a farsangot a legjobban az elsőbálozó lánykák várták. Lázas készülődésükről sokat elmond Kölcsey Antónia pár sora: „Két héttel a bál előtt már nem volt szünete a készülődésnek, a sok varrás- és igazításoknak... Csak most látom, mily adagja van a hiúságnak nálunk, leányoknál. Minden szalag felett a ruhán, s minden virág, levélke felett a fejre illesztésnél hosszas tanácskozás tartatott.” Mária Terézia kiváltképp támogatta a bálok rendezését, mert ezeket kiváló alkalomnak tartotta a fiatalok összeboroná- lására és a magyar nemesség mergnyerésére. Egyik lányát, Mária Krisztinát - aki a rezidenciáját a pozsonyi várban berendező helytartó, Albert szász-te- scheni herceg felesége volt - arra buzdította, adjon bálokat, és tanuljon meg magyarul, hogy szót tudjon váltani a magyar urakkal. Mária Krisztinát nem kellett unszolni, fényes bálokat rendezett, és férjével együtt szorgalmasan látogatta a főúri táncmulatságokat. A hercegnő Grassalkovich herceg egyik bálján virágáruslánynak öltözve, virágokat kínálgatva jelent meg. A palota báltermét piaccá alakították át, a meghívott előkelőségek a falusi emberek öltözetét utánzó ruhákban érkeztek - mint gazdák, fejőlányok, arató- és tejesasszonyok, pásztorok és pásztorlányok. A báli toalett mint státusszimbólum A nők elegáns eseményeken viselt toalettje mindig is többet jelentett egyszerű ruhánál: státusszimbólum volt. A családok a hölgyek ruháin és ékszerein keresztül fejezték ki társadalmi helyzetüket, vagyonukat és rangjukat - vagy próbálták leplezni ezek hiányát. A nő ilyen helyzetben dísztárgyként funkcionált, és már csak azért is ügyelni kellett a tökéletes megjelenésre, mivel a képes újságok egyik kedvenc témája volt az estélyekről beszámolni. Az úrilányokat először tizenhat éves korukban vitték bálba, hófehér túli- vagy muszlinruhában. Az anyagválasztás a könnyedséget, a frissességet, a mozgékonyságot volt hivatott hangsúlyozni, a fehér szín az ártatlanságot jelképezte. Kiegészítőket, ékszereket az elsőbáA bálozás fénykora a 19. századra tehető - ekkor már nem volt főúri kiváltság, a divat a polgárságot is elérte (Képarchívum) lozók alig viseltek, de a legyező és a táncrend az ő kelléktárukból sem hiányozhatott. A következő években már színes ruhát is ölthettek a lányok, de csak nagyon halvány árnyalatokat, és az ékszerviselésben is mér- téktartóbbnak illett lenniük, mint a férjes asszonyoknak. Aki huszonöt éves koráig nem ment férjhez, az már ugyanazt viselhette, amit az asszonyok, vagyis akár intenzív színű, mély dekoltázsé, nehéz, pompás selymeket, brokátokat és bársonyokat is magára ölthetett. Mindehhez természetesen konyákig érő kesztyű, drágakövekből készült ékszerek, pompás báli frizura - leginkább konty - és az összhatást megkoronázó fejdísz is járt. Amikor a hölgyek elérték azt a kort, hogy bálozó lányuk volt (vagy lehetett volna), már idősnek számítottak, és ezt jelezték a ruháik is. A színek visszafogottabbá váltak, a kiegészítők száma és merészsége is csökkent. Mi történhetett a legyező mögött? Magyarországon a legfontosabb eseménynek a Széchenyi- bál, a Margit-bál, az Anna-bál, az Operabál, valamint a különböző vitéz- és jogászbálok számítottak a két világháború közötti időkben. Már a meghívó küldésének dátuma is sok információt hordozott, ha 8-10 nappal a bál előtt érkezett, akkor tudni való volt, hogy az elvárt öltözet nagyestélyi és frakk, ha csak 2-3 nappal korábban, akkor elég volt szmokingot és kisestélyit ölteni. A hajadon lányok kizárólag gardedámmal mehettek bárhova, de az első bálozás még így is életre szóló élményt jelentett. A társastáncokat még a reménytelenül botlábú kisasszonyoknak is illett megtanulni. Nélkülözhetetlen volt a díszes táncrend, amire az udvarlók jóval az esemény előtt elkezdtek feliratkozni. Az első tánc udvariassági kör volt, a másodikat viszont a szíve választottjával táncolta a lány, vagy legalábbis azzal, akitől a legkevésbé verte ki a víz a hódolók közül. Mehner Vilmos könyvei generációkat neveltek a báli rend alapjaira, és bár ezekben igencsak szigorú szabályokat állított fel, egy kis huncutságért senkit nem zártak ki a jó társaságból. „Igazi bálokban természetesen szigorú etikett uralkodik. A fiatal hölgyek szalagokkal és virágokkal díszített fehér vagy világos könnyű ruhában jelennek meg, a legyező és a bokréta soha nem hiányozván. A bokréta a táncz alatt a tánczosnőszékére helyeztetik, fehér glacé kesztyű és fehér selyem czipő önkényt érthetők. A legyező az ebő övről zsinóron függ alá és csak szellőztetésre használandó, nem pedig arra, hogy mögötte tánczosokkal ka- czagjunk.” A lányok azért csak megtalálták a módját, hogy egy kacér pillantást vessenek a legyező mögül a kiszemelt ifjúra, vagy olykor akár el is bújjanak mögötte a társaságában. Fontos üzenetértéke volt a táncrendnek, vagyis annak, kit milyen táncra engedett magához közel egy hölgy: boldog volt, akinek a táncok királynője, a keringő jutott. A fiataluraknak kötelességük volt felkérni minden lányt, akit rokoni vagy baráti kapcsolatok révén ismertek. Az okos nő rengeteg jelzést adhatott azzal, hogy kivel mit és mennyit táncolt, hiszen régen a tánc volt az egyetlen társadalmilag elfogadott formája férfi és nő nyilvános közeledésének. Évszázadok táncdivata Feljegyzések tanúsítják, hogy a pozsonyi királyi mulatságokon az ország területén élő nemzetiségek táncait is bemutatták az adott régióban élő nemesek. 1572-ben, all. Rudolf pozsonyi megkoronázását követő mulatságon a fiatal Balassi Bálint mutatott be egy viruóz odzemokot, amelyet nyilván a Zólyom környéki pásztortoktól tanult. 1647-ben, IV. Ferdi- nánd koronázási bálján Esterházy Rebekának Esterházy Pállal, a későbbi palatínussal eljárt oláh tánca aratott nagy tetszést. Fennmaradt Mária Terézia 1764-ben Pozsonyban adott báljának táncrendje is, amelyben a következők szerepeltek: lengyel tánc, cickatánc, párolás tánc, körtánc, cipésztánc, lapáttánc, cigány tánc, magyar kontratánc, jaj, jaj, jaj énekelt tánc, gyertyás tánc, tót tánc, régi magyar tánc, táncos mars. Egy résztvevő feljegyezte: ,A cigány táncot egy Jankovich nevezetű szlavóniai követ táncolta. Nagy igyekezetében majdnem elvágódott, amiakirálynőkegyesmoso- lyát váltottaki.” A 19. századi bálokon kezdetben a bécsi valcer, a cseh polka és a lengyel mazurka volt a kedvenc, később a francia négyes is a repertoár része lett. A csárdást - nők részvételével - 1840-ben egy Liszt Ferenc tiszteletére rendezett bálon táncolták először. A későbbiekben fokozatosan báli tánc lett az angolkeringő, a tangó, a slow fox, a foxtrot, a swing és a quickstep is.
