Új Szó, 2015. január (68. évfolyam, 1-25. szám)
2015-01-03 / 2. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2015. JANUÁR 3. Szalon 21 Ólja Triaška Stefanovičot fotósként elsősorban a városi terek foglalkoztatják, de legutóbbi kiállítását Jugoszlávia történetének szentelte „Nem akartam patetikus, nosztalgikus történetet” Az Ifjúsági stafäának nagy kultusza volt Jugoszláviában, az egyes kiírások stafétabotjai múzeumban láthatók Az Ifjúsági staféta az egykori Jugoszlávia hagyományos rendezvénye volt. A szerb Ólja Triaška Stefanovicnak nincs személyes emléke róla, csak egy családi történet, mégis ezt választotta a Jugoszlávia felbomlását feldolgozó kiállítása címéül. A Pozsonyban élő fotós kiállítása a 2014 novemberi Fotóhónap egyik legkellemesebb meglepetése volt. BŐD T1TAN1LLA Honnan jött az Ifjúsági staféta ötlete? Fokozatosan alakult ki. Az elmúlt tíz évben teljesen más témákkal, a tér problematikájával, építészettel foglalkoztam, de közben folyamatosan gondolkoztam azon is, hogyan dolgozhatnám fel annak az országnak a történetét, ahol születtem, ahonnan származom. Diákjaimmal három éve ellátogattam a belgrádi Jugoszlávia Múzeumba, ott volt egy kompozíció Tito haláláról, amit le is fotóztam. Lassan-lassan kezdett összeállni egy történet, az egykori Jugoszlávia története, csak még nem tudtam, hogyan is jelenítsem meg ezt a művészetemben, hiszen az elmúlt időszakban sok fotós feldolgozta ezt a témát - például az építészeten, az emlékműveken keresztül. Én még nagyon fiatal, csak tízéves voltam, amikor Jugoszlávia széthullott, s végül eszembe jutott az Ifjúsági staféta, amely összekötötte az ország minden nemzetiségét. Mi volt tulajdonképpen ez a váltófutás? A staféta története 1946-ban indult, amikor a győzelmet ünneplő partizánok ilyen módon tisztelegtek Tito generális előtt. Amikor Tito államelnök lett, azt mondta magában: „Ha már úgyis futnak meg ünnepelnek, ez lehetne akár a születésnapi ünnepségem is!” Attól fogva mindig május 25-én érkezett meg a staféta Belgrádba, ahol egy monumentális stadionban, nagyszabású sportünnepen a legrátermettebb futó átadta Titónak a stafétabotot. Személyes emléket is őriz a stafétáról? Csak édesanyám elbeszéléséből tudom, hogy amikor kétéves voltam, a házunk mellett haladt el a staféta. Újvidéken a Vukovárba vezető főút mellett lakunk, ott haladt el a váltó útja Belgrad felé. Édesanyám öléből néztem végig az egészet, és állítólag nagyon gyorsan elfutottak a futók. A stafétának aztán 1987-ben vagy 1988-ban vége szakadt, néhány évvel később pedig egész Jugoszlávia megszűnt... A kiállításon látható egy jelvénygyűjtemény is. A sajátja? Igen, igen. Akkoriban minden család gyűjtötte ezeket a jelvényeket. A staféta minden egyes évfolyamára új jelvény készült, ezeket pedig mindenld igyekezett beszerezni. A családi albumokban talált jelvényeket egy saját gyűjteménybe rendeztem, ez lett az én ifjúságom gyűjteménye. A jelvények mellett a régi Jugoszlávia térképe és Tito arcképe is a fotókiállítása része volt, ezeket a tárgyakat iskolákból kölcsönözte ki. Nem volt gond megszerezni őket? Nagyon kellemes meglepetés volt, hogy annyi év után is megvolt az iskolai raktárban Jugoszlávia domborzati térképe, ahogy Tito hivatalos arcképe is, amelyet minden közintézményben ki kellett rakni. Természetesen alá kellett írnom a kölcsönzési lapot, és a kiállítás végeztével vissza kellett vinnem ezeket a tárgyakat, de megígérték, hogy bármikor újra kölcsön adják őket, ha a kiállításomat máshol is bemutatják. Ha az Ifjúsági stafétára nem emlékszik is, az ifjúságát meghatározta egy másik staféta, amikor Jugoszlávia felbomlása után az egyes államok adták egymásnak a stafétabotot a lakosok feje felett. Ezt akkor nem igazán tudatosítottam, inkább csak most ébredtem rá. A nagy Jugoszlávia transzformációja egy kis állammá fájdalmas folyamat volt, nemcsak számomra, hanem a többi állampolgár számára is, akik ellenezték Szlobodan Milosevics diktatúráját. Az ő nacionalista politikája juttatott minket oda, ahol most vagyunk. Az ország szétesésének folyamatát menet közben is érzékeltem, de ezt a történetet csak akkor lehet elmesélni, ha már kicsit eltávolodtunk tőle. Nem akartam, hogy ez a történet patetikus, nosztalgikus, melankolikus legyen; ez tulajdonképpen az én feldolgozási stratégiám. Ma már teljesen máshol vagyunk, az emberek elégedettek, Horvátország és Szlovénia az EU tagja, remélem, hogy egyszer Szerbia is bekerül, s újra találkozunk, csak más formában. Jó érzés volt újra látni a régi Jugoszlávia térképét, az alapiskola óta nem láttam. Mindig rettegtünk a földrajztól, mert azon az óriási térképen nagyon nehéz volt megtalálni egy-egy várost, főleg, hogy mi még olyan kicsik voltunk, hogy fel sem értünk mindent, pálcával kellett mutogatnunk, mihol van. Hogyan állt össze a kiállítás anyaga, hogyan szelektált a képek között? Nagyon sokat utaztam, amíg anyagot gyűjtöttem, több olyan helyre is elmentem, ahol évek óta nem jártam, és saját élményből, személyes konfrontációból születtek a képek. De nem vagyok az a hagyományos fotós, nem dokumentálok mindent, többször is átgondolom, mit fényképezek le, és aztán készítek néhány felvételt, analóg géppel is. Megnézem, mi sült ki belőle, és mi az, amit használni tudok a projekthez. Ezúttal a képek összerendezése volt nehéz, mert nagyon sokéle témát érintettem, az Ifjúsági stafétát, az ország szétesését, a szocialista építészetet, szimbólumokat, és ezeket kellett valahogyan rendszereznem. Milyen reakciókat kapott a kiállításra? Az elmúlt egy évben nagyon sokat foglalkoztam az anyaggal, főleg azzal, miként is építsem fel az egészet, hogy a látogatók is értsék. Nagy örömmel töltött el, hogy a reakciók szerint ez sikerült, megértették a kérdéseimet, és próbálták megtalálni rá a saját válaszaikat. Szeretnék továbbra is foglalkozni a témával, kibővíteni, és néhány éven belül egy könyvet is kiadni belőle. Az már biztos, hogy 2015-ben a kiállításom része lesz a ljubljanai fotóhónapnak. Szeretném elvinni az egykori Jugoszlávia többi utódállamába is, mert az ottani reakciók érdekelnek a legjobban. A pozsonyi közönség a témát ismeri a történelemkönyvekből, de személyes tapasztalatai nincsenek erről az időszakról. De azért itt is vannak kapcsolódási pontok. Persze, elvégre Csehszlovákia is szocialista állam volt, ráadásul az is felbomlott. Van sok hasonlóság, de sokkülönböző dolog is. Nálunk, Jugoszláviában liberális szocializmus volt, nyílt piac, ezért a szocializmus idejében magas volt az életszínvonal, és viszonylag kényelmesen éltünk. Szlovákiában is sokan nosztalgiával emlegetik a „régi rendszert”, amikor „minden jobb volt”. Ez nagyon veszélyes hozzáállás. Sehogy sem lehetett jobb, hiszen nem volt demokrácia. A posztszocialista országok 1989 óta óriási utat tettek meg, ma Szlovákia az EU-ban van, és az euró a hivatalos pénznem. Akinek azonban nincs munkája, vagy anyagilag nem becsülik meg a munkáját, annak a legkönnyebb azt mondania, hogy régen minden jobb volt. De ez hamis érzés. Érezhetünk nosztalgiát bizonyos termékek, események vagy akár terek iránt, de szerintem senki nem szeretne visszamenni abba a korba, amikor karácsony előtt sorba kellett állni a mandarinért. A mi generációnk gyermekként élte meg a szocializmust, ezért részben talán torzított emlékeink vannak arról a korszakról. Ön mikor döbbent rá, hogy gyermekkora időszakát a társadalom nagy része nem éppen boldog korszakként értékeli? Az én gyermekkorom két nagyon különböző részre oszlott. Az első egy gyönyörű, romantikus, boldog időszak volt, az év felében a tengerparton éltünk, mert volt ott egy nagy házunk, a másik felében pedig Újvidéken. De aztán ez az idill könyörtelenül véget ért, nagyon gyorsan fel kellett nőnöm, mert kitört a háború. Nálunk nem lőttek az utcán, de anarchiában éltünk, néha még szappanunk sem volt. A szüleim nem értettek egyet ezzel a politikával, elvesztették az állásukat. Nagyon nehéz kamaszkorom volt. Azóta nagyon kritikus vagyok a médiával szemben is, mert úgy érzem, a világsajtó kifejezetten negatívan állította be a szerbeket. A háborús bűnösök miatt egy egész nemzetet megbélyegeztek. Később is előfordult, Pozsonyban vagy Londonban is, hogy sokan elítéltek a nemzetiségem miatt, és ezt nehezen viseltem. A kollektív bűnösséget mindannyiunknak fel kell dolgoznunk, én a művészetem által próbálom. A kollektív bűnösség fogalma a csehszlovákiai magyarokat is megbélyegezte... Én a Vajdaságból származom, számomra az volt a természetes, hogy minden felirat négynyelvű: szerb, horvát, magyar és szlovák. Mindegyik nemzetiségnek megvannak a médiumai, iskolái. Szerintem működik az együttélés, de ehhez az kell, hogy minden nemzetiség elismerje a másik jogait, és a saját jogainak védelmezése ne forduljon nacionalizmusba. Pozsonyban élünk, a férjem szerbiai szlovák, az én családom szerb, de nincs ebből ellentét. Ha hozzájuk megyek, akkor szlovákul beszélünk, ha hozzánk, akkor szerbül. Hogyan került egyébként Szlovákiába? Az már rég volt, még a múlt században. Részben az országban uralkodó helyzet miatt jöttem el, részben azért, mert fotózást akartam tanulni, és Belg- rádban akkor ez a szak csak gyerekcipőben járt. Vízumot kaptam, és kezdtem kialakítani az életemet. Főleg városokat, városi tereket fényképez. Milyennek látja Pozsonyt? Amióta csak itt vagyok, fotózom Pozsonyt. Az elmúlt 14 év alatt rengeteget változott a város. Néhány dolog jobb lett, néhány rosszabb, de ami a legszembetűnőbb változás, az a polgárok gondolkodása. Kezdenek jobban figyelni az őket körülvevő terekre, sok az aktivista, akik hallatják a hangjukat. így van esélyünk megőrizni néhány emléket, de az kellene, hogy a város még jobban figyeljen a polgáraira. Mit gondol azokról az épületekről, amelyek a szocializmus alatt készültek, hogyan kellene bánnunk velük? Mint a város történetének részével. Nem mindegyik ilyen épület szép, de így is része a város változásainak. Szerintem nem kellene őket lerombolni, sőt, néhányukat műemlékké kellene nyilvánítani, mint például a Szlovák Rádió épületét vagy a Szabadság teret. Az Építészeti Intézettel együttműködve fotóztam ezeket az épületeket, az anyagból született egy könyv is, és talán pont egy ilyen kutatás hozhatja közelebb az emberekhez ezeket az épületeket. A Kyjev Szállónak vagy az egykori Prior épületének sem lenne szabad magánkézben lennie, hiszen ezek közösségi terek. A Kyjev története rettentően szomorú, egyedülálló beltere volt, és óriási kár érte, hogy tönkretették, mintha semmilyen történeti értéke nem lett volna. Több olyan épületet fotóztam, amely mára az enyészeté lett, ez szerintem nagy ^veszteség. Jól érzi magát Pozsonyban? Szeretem Pozsonyt, ha nem így lenne, nem élnék itt. Mindig mosolyogva utazom haza Szerbiába, ahol van egy kis falusi házunk, és megpihenhetek a várostól, de mosolyogva is térek vissza, mert itt vannak a barátaim, a kollégáim. Boldog ember vagyok. Nem egyszerű gyökeret ereszteni egy városban, ahol semmilyen háttere nincs az embernek - ebben a barátok segítettek. Beengedtek az életükbe. Ma már tényleg itthon vagyok itt, mert saját családom van. Szoktam gondolni arra, hogy elmehetnénk a férjemmel és a kislányommal egy évre valahova máshova, hogy az ottani életet is kipróbáljuk, de most úgy érzem, Pozsonyban fogok élni. SZALON Szerkeszti: Lakatos Krisztina. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com Ólja Triaška Štefanovu
