Új Szó, 2015. január (68. évfolyam, 1-25. szám)
2015-01-20 / 15. szám, kedd
Nagy-Britannia leggyűlöltebb futballistája ~ 10. oldal Milánó, az olasz futball Atlantisza Ami az olasz labdarúgás fejlődését illeti, mindig is két város volt meghatározó: Milánó és Torino. E szak-Olaszország a posztvilágháborús ipari fejlődés első hullámában ért a csúcsra. A futball egy egészen új, addig nem látott környezetbe került; magas szintű tervezettség mellett aprólékos professzionalizmussal kezdett szerveződni az Inter és a Milan - pályán és pályán kívül egyaránt. Ennek a folyamatnak az egyik legerősebb szimbólumaként bővítették nyolcvanezer férőhelyesre a város stadionját, a San Sirót - hivatalos nevén a Stadio Giuseppe Meazzát is. Igaz ugyan, hogy Milánónak nem volt olyan gyáróriása, mint Torinóban a FIAŤ, de a Pirelli, a Zanussi, az Alfa Romeo vagy az Innocenti jelenléte komoly gazdasági hátteret biztosított a változásoknak. \ nagy boom eredményeként i Milan kétszer is megnyerte a 3EK-et (1963,1969), míg az Inter 1964-ben és 1965-ben tudott duplázni. A két győzelem mellett másik két alkalommal is döntőbe jutottak, de 1967-ben a Celtic ellen, 1972-ben pedig az Ajax ellen buktak el. Fű alatt a Milan egy KEK-et is behúzott 1968-ban, tehát az olasz dominancia csaknem tíz évig nyomasztotta Európát. A Milan a svéd hármasnak, Gun- nar Grennek, Gunnar Nordahlnak és Nils Lideholmnak köszönhette az ötvenes években, hogy felkerült Európa futballtérképére. Az Intetnél az új típusú, modern vezetőedző modelljét, aki először törte le a játékosok szarvát, az argentin Helenio Herrera honosította meg. A külső hatásokat tökéletesen egészítették ki a belső kezdeményezések: Alfredo Főni, Gipo Viani vagy Nereo Rocco hozták meg a technikában és taktikában szükséges változásokat Olaszországban, mígnem megszületett a catenaccio. Az olasz - és így a milánói - sikerek alapja a változás iránti vágy, a fejlődés igénye, a tanulásra való nyitottság volt. Igaz, erre részben rá is voltak kényszerítve. Zárójelben meg kell jegyezni, hogy az olasz klubfutball valószínűleg hamarabb csúcsra ért volna, ha nincs a Superga-katasztrófa 1949-ben, amely nemcsak számos emberéletet követelt a Grande Torino elvesztésével, de hatalmas pszichológiai terhet is rótt az egész olasz labdarúgó-társadalomra. A teher most is adott. Az olasz labdarúgó-válogatott csúnyán megégette magát a 2010-es és a 2014- es világbajnokságon is, a Milan és az Internazionale pedig eljutott oda, hogy már nemcsak Európában, de Olaszországban sem számít komoly tényezőnek. A két csapat 26-26 ponttal, hajszálra azonos produkcióval áll a Serie A 8-9. helyén - 20 (!) pontos hátrányban az éllovas Juventus mögött. „Itt az ideje, hogy befejezzük az álmodozást a dobogóról” - nyilatkozta Pippo Inzaghi, a Milan vezetőedzője a Sassuolótól elszenvedett vereség után. Az Internéi csak any- nyi a különbség, hogy az álmodozás el sem kezdődött. A 2001/02-es szezon óta ez az első alkalom, hogy egyik milánói klub sincs ott a Bajnokok Ligájában, és 60 évet kell visszamenni az időben, hogy olyan gyenge bajnoki végeredményt lássunk, mint ahol most állnak a csapatok. Pedig néhány éve még egész más volt a helyzet, ám j az összeomlás lavinaszerű volt. A 2010/11-es szezonban a Milan végre megtörte az Inter ötéves bajnoki egyeduralmát, de a scudetto így is a városban maradt - az olasz futballt Milánó uralta. Egy évvel korábban az Inter - első olasz csapatként - tripláz- ni tudott, a bajnokság mellett az Olasz Kupát és a BL-t megnyerte. Az Inter számára ez egy éra végének kezdetét jelentette. A 2010-es BL-győztes csapat ádagéletkora 30 év volt, a kispadról pedig távozott Jósé Mourinho - Helenio Herrera kiköpött mása. Emellett a 2015. január 20., kedd, XI. évfolyam, 2. szám hogy a politikai kutyaszorítóba került elnök menekülni tudjon. Távozott Zlatan Ibrahimovic, Thiago Silva, Gattuso, Alessandro Nesta és Clarence Seedorf is. Egy évvel később Mario Balotelli csodás félszezonja és a bírók sorozatos, jóindulatú ítéletei még elégnek bizonyultak a bajnoki harmadik hely megszerzéséhez, de aztán végleg kidurrant a lufi, és a Milan középcsapattá silányodott. A bukás hátterében elsősorban anyagi okok állnak. 2008 nyarán a két klub együttesen 120 millió eu- rót költött a játékospiacon, 2014- ben ugyanez a szám a 30 milliót sem érte el, miközben a Milan eladta utolsó piacképes játékosát, Balotellit is. A krízis a fizetéseken is meglátszott - míg a 2011/12 szezonban az Inter 145, a Milan 160 millió eurót költött a bérekre, addig idén már csak 70, illetve 94 millió jut. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy a szerényebb képességű játékosoknak szerényebb fizetést kell csak adni. Az Adético Madridtól kölcsönvett Alessio Cercit a 22-es számú mezben mutatták be a Milan öltözőjében, mellette a 8-as számú Ricky Saponara meze lógott - ezek a számok korábban Kakához és Gattusóhoz tartoztak. „Senki sem beszél közülünk a múltról, pláne nem hasonlítgatjuk össze a csapatokat. Korábban a Milan mezét európai szinten is legendás játékosok viselték, nincs értelme a párhuzamoknak” - mondta nemrégiben a csapat kapitánya, Riccardo Montolivo a La Gazzetta dello Sportnak. A Milánnál Cerci érkezése, az Internéi Roberto Mancim visszatérése, valamint Lukas Podolski és Xherdan Shaqiri leigazolása adhat reményt a szurkolóknak. Utóbbi pároshoz tegyük hozzá: a Serie A nem éppen a szélső támadók paradicsoma, 2008-ban hasonló ambíciókkal érkezett az Interhez a brazil Mancini és a portugál Quaresma, hogy aztán mindketten csúfos kudarcot valljanak. Ez még egy dologra rávilágít: koncepciózus tervezés helyett az Inter inkább a zavarosban halászás felé fordult azzal, hogy két, saját klubjában elégedetlen, ám kétségtelenül tehetséges játékost igazolt le tűzoltásként. Helyzetük akkor válhat a klub előnyére, ha a milánói klubokat leváltó Romához és Napolihoz hasonlóan az Inter is elfelejti a há- romvédős rendszert, és nyit az újra, az Európában lassan egy évtizede elfogadott 4-2-3-1-es felállásra. Az olasz futball utolsó nagy taktikai húzása Arrigo Sacchi 4-4-2-je, és az ahhoz társuló könyörtelen letámadás volt - a minőségi játékosokon túl ez a stílus tette legyőzhetedenné a csapatot. De amíg a Roma és a Napoli egyértelműen szembefordult az olasz futball besavasodott hagyományaival, addig a Milan és az Inter taktikai értelemben sem tudott megújulni, ennek pedig közel akkora szerepe van a hanyatlásban, mint a pénzügyi források elapadásának. Mindazokból a tényezőkből, amelyek egykor az olasz futball fővárosává tették Milánót, jelenleg nem maradt semmi. Se gazdasági háttér, se innováció, se tanulásra való hajlam, ezt pedig kegyedenül beárazza a tabella. Hegedűs Henrik klub olyan játékosokat veszített el így vagy úgy, mint Javier Zanetti, Diego Milito és Wesley Sneijder. A klub tulajdonosa, Massimo Moratti addigra már 700 millió eurót invesztált a csapatba, az újjáépítést sem szakmailag, sem lélektanilag nem tudta vállalni, így 2013-ban többségi tulajdonát eladta az indonéz üzletembernek, Erick Thohirnak. A tavalyi beszámólók alapján az Inter 100 millió eurós veszteséget könyvelhetett el. A Milan sem járt sokkal jobban. Ahogy Silvio Berlusconi hatalma megroppant Olaszor- fe „ szágban. úgy esett össze \ a csapata is. 2012-ben a klub kiárulta értékeit, Az új igazolások mellé új stílusra is szüksége van az Internek, hogy érvényesül- jenek PoMki (képünkön) ■ és Shaqiri erényei.
