Új Szó, 2015. január (68. évfolyam, 1-25. szám)
2015-01-17 / 13. szám, szombat
www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2015. JANUAR 17. INTERJÚ 17 Néha túl gyorsan húzom meg a vészféket Csörög a telefon, a vonal végén Ján Koleník. „Pár percet késni fogok, elnézést kérek” - mentegetőzik gavallér módjára. Nem kell sokáig várnom, amíg megjelenik a Nemzeti Színház büféjében. Elegáns a fekete zakóban és a fehér ingben. Az életben sokkal törékenyebb, kisfiúsabb, mint a tévé képernyőjén a Panelházi történetek Maslákja. Nincs benne semmi fenegyerekes. Nem lepődik meg, hogy így reagálok, mások is mondták már neki. Nem bánja, miért is bánná? Örül, ha mások is észreveszik a változást, ezzel is kíváncsibbá teszi a nézőket. 35 évesen nagy szerepek vannak mögötte: volt Antonius (Antonius és Kleopátra), Bassanio (A velencei kalmár), Jágo (Othelló), Valene Connor (Vaknyugat) és rengeteg más. A tévénézők'a Rendelő a rózsakertben, a Mi lenne, ha, az Óvárosi bűnügyek és főleg a Panelházi történetek című sorozatból ismerik. én lennék a messziről jött idegen, aki semmit nem tud Ján Koleníkről, mit mesélne magáról? Ha olyan emberekkel találkozom, akik a mi országunkról nem tudnak semmit, azzal kezdem, hogy a Szlovák Nemzeti Színházból vagyok, aztán elmondom nekik, hogyan működik nálunk a színház. Jóleső érzés, hogy azt mondhatom, a Nemzetiben vagyok, nem azért, hogy más színházakkal hasonlítsam, ranglétrát állítsak fel, hanem azért, mert tetszik az, amit itt csinálunk. Fontos, hogy jól érezze magát a kollektívában? Természetesen! A színész több életszakaszon esik át, s nem kizárt, hogy néhány hónap múlva jön egy olyan időszak, amikor azt kérdezi magától, hogy ez-e az a hely, ahol maradni akar. Aztán jön egy újabb hullám, amikor elégedett, aztán megint menni akar. Gondolja, hogy jobb szabadúszónak lenni? Nem vitás, hogy nálunk a színházból nem lehet meggazdagodni. A mi színházunk költségvetése az állami büdzsén belül adott, a cseh kollégák irigykedve mondták, örüljünk, hogy nálunk sok a mellékes kereseti lehetőség, De ezek valóban csak kereseti lehetőségek. Számomra egyelőre fontos, hogy a színház állandó tagja maradjak. Mi a siker fokmérője? Nem könnyű elérni, hogy önmagával elégedett legyen az ember. Ereznie kell, hogy kielégíti az, amit csinál, belülről és kívülről is erre utalnak a jelek. Most persze nem az anyagiakra gondolok, hanem arra, hogy a munkára fordított igyekezet meghozza-e a gyümölcsét. Másik szempont, hogy a kívülről jövő jelzések mit mutatnak, elismerik-e azt, amit teszek. Szigorú önmagával szemben? Úgy hiszem, igen. Másképp nem is lehet valamit elérni. Sajnos lehet Ezért sikeresek a középszerűek s még inkább az ügyeskedők. Azok közé tartozom, akik úgy vélik, hogy a mi munkánkban a legapróbb részlet is fontos, ha erről megfeledkeznek, az idővel megbosszulja magát. Ez a hozzáállás mindig is jellemző volt önre, vagy idővel alakult ki? Mindig ilyen voltam. Nem tudom, ebben mennyire játszik közre az a környezet, amelyben felnőttem. A szüleim nagyon pedánsak voltak. Diplomataként voltak külföldön? Édesapámat a cége küldte ki külföldre, nem diplomataként, hanem külügyi képviselőként. Édesanyám a kartográfiában dolgozott, s mindig azt hallottuk tőle, hogy az mennyire felelősségteljes munka. Ezt tanultam tőlük, s így letten, nemcsak a hivatásomat tekintve, hanem az élet más területein is pedáns. Mennyire fontosak a családi kötődések, gyökerek? Nagyon, mindmáig nagyszerű a kapcsolatom a szüleimmel. A családon belül soha nem volt semmi olyan problémám, ami rossz irányba vitt volna, soha nem kellett átélnem semmi kellemetlent. Azt sem, hogy a szülők hüledez- nek, amikor a fiuk komédiásnak állt? Érdekes, a családban csupa mérnök és műszaki végzettségű ember van, művész nem nagyon akad, egyedül a nagymama emlegette, hogy amatőr színházban játszott. Talán ezért is lepődött meg a család, és nem éppen lelkesedett, amikor elmondtam, hogy jelentkeztem a színművészetire. Részemről ez a lépés nem dac volt, inkább egy tizennyolc éves srác határozatlansága. Bizonyos tantárgyak érdekeltek a középiskolában, mint például a biológia, a nyelvek, de a szabadidőmet főleg a tánc és az ének töltötte ki, szövegeket is írtam, sőt, folyóiratot is adtam ki - csak magamnak. Én illusztráltam, magam írtam a cikkeket, elsősorban zenével kapcsolatosakat, később történeteket. Köztudott, hogy iskolásként társastáncolt. Hogy jutott az eszébe? Egy osztálytársnőmnek nem volt partnere, és elhívott. Előbb vonakodtam, hogy én és a tánc, aztán egy amatőr, majd egy profi klubban is kipróbáltam. A barátnőm, aki rávett, később lelépett, én maradtam. A mozgás egyetlen formája volt számomra a társastánc, tizenöt éves koromtól úgy huszonnégyig foglalkoztam vele. Nem sajnálta otthagyni? De. A tánc miatt maradtam Besztercebányán, az ott megnyílt színművészeti főiskolán. Amikor ráébredtem, hogy színész akarok lenni, Pozsonyba mentem, mondván, hogy itt sokkal jobbak a lehetőségek. S a zenével már nincs közelebbi kapcsolata? Otthon tanultam meg zongorázni, s ez annyiban maradt meg, hogy néha, ha akad egy kis időm, pötyögtetem a billentyűket, komponálok, de csak magamnak, pihenésképpen. A tánc nyilván megkönnyítette a színpadi mozgást. Igen. Tiniként kezdtem táncolni, s rengeteget segített nemcsak fizikailag, hanem a társasági viselkedést illetően is. A táncot és az illemtant egyszerre oktatták, ez nekem tetszett, magával ragadott. Nem volt semmi más hobbim, a suliból rohantam a klubba, s órákon át gyakoroltam. Hétvégenként versenyre jártam, ott már belekóstoltam a sikerbe. Sokan megjátsszak magukat az életben, a színész meg folyton más bőrébe bújik. Könnyebb ezáltal a dolga, hogy ne mutassa az igazi arcát? A hozzám közel álló emberek erre azt mondanák, hajlamos vagyok arra, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Nem tudom, miért teszem. Tény, hogy kicsi koromban összegyűjtöttem magam körül a lakótelepi gyerekeket, és vezérüknek tekintettem magam. Programokat találtam ki nekik, egyszer azt, hogy múzeumot játszunk, máskor cirkuszt. Oda nyúlik vissza a színészet kezdete? És ahhoz, hogy késztetést éreztem kiállni a színpadra, hogy érdekes dolgokat közvetítsek a közönségnek. Ha bezárja maga mögött az ajtót, de valaki a kulcslyukon keresztül mégis figyelné, ugyanazt a Ján Koleníket látná, mint én most? Nem látna nagy különbséget - gondolom. Az emberekhez való viszonyom azon alapszik, hogy megértsek másokat, empatikus legyek. Persze megeshet, hogy ha kulcslyukon kukucskálnának, néha olyat is látnának, hogy kiborulok. Mi hozza ki leginkább a sodrából? A rendező Roman Polák tíz éve azt mondta, hogy Janko, maga olyan nyugodt, hogy semmi nem tudja felbosszantani. Inkább magamra szoktam dühös lenni - tanácstalan, kétségbeesett vagyok. A Panelházi történetekben épp ellenkezőleg; Maslák magabiztos, arrogáns. Én nem vagyok az. Sokszor mondom is magamnak, hogy bátrabban kimondhatnám, amit gondolok, gyorsabban reagálhatnék, de ez nem én lennék. Igyekszem, hogy ezen változtassak. Azzal, hogy nem mondom ki, mit gondolok, a legtöbb esetben magamnak ártok. Ha már egyszer határozott, kitartóan megy a cél után? Mindig pontosan tudom, hogy mit akarok, de ha valaki felborítja az elhatározásomat, befolyásolható vagyok. Könnyen barátkozó típus? A hivatásom ebben is befolyásol. Manapság inkább távolságtartó vagyok, mint korábban. Azért is, mert jobban szem előtt vagyok. Néha viszont örülök, ha valaki jobban belém lát. De megesett, hogy utólag rájöttem, nem kellen volna ennyire közel engedni valakit. Maradhattam volna kicsit titokzatosabb. Mi jelenti a legnagyobb biztonságot? Az egészség, a család, a barátok. És a munkám. Könnyen megsértődik? Igen. De tudom kezelni ezt a jellemvonást. Szeretem a kényelmet, de ez nem arról szól, hogy másokkal szemben érzékeden vagyok. Ez egy gavallér esetében, amilyen ön, nem is nagyon elképzelhető. A jólneveltséget otthonról hozta? Illedelmesnek lenni alapvető emberi tulajdonság, ennek soha nem szabad hiányoznia. Bár a színészek nagyon sebezhető emberek, nem tudom, azért-e, hogy a belső énjüket kell mutogatniuk. Emil Horváth szerint ez egy lelki sztriptíz, de más, ha ez a színpadon történik, ott természetes. Ha a színházi bejáróban találkozunk, ott nem az, ott már nem tárulkozunk ki. Számomra az a legfontosabb a színészetben, hogy valamiből meríthessek, ehhez élményekre van szükségem, érzelmi gazdagságra, ötletekre, de ez a gazdagság nem ér semmit, ha nem vagyok képes átadni a nézőknek. Ezek nagyban összefüggnek a színész lelki életével, s ebből erednek a színész gyengéi, amelyeket azzal igyekszik kompenzálni, hogy kicsit arrogáns, megközelíthetetlen, semmire nincs tekintettel. Ezeket a jó színészek igyekszenek távol tartani maguktól. Tudatosan vagy ösztönösen cselekszik? Minden döntésemben, cselekedetemben ott a szív, de beleszól az ész is. Sok mindenre ráérzek, de aztán a fejem a szervező, sok mindent meghányok-vetek, hogy befolyásoljam a dolgokat. Talán jó lenne, ha közvedenebb lennék, ha még inkább a szívem dominálna. A színésznek szüksége van arra, hogy a szíve, az érzései vezessék, hogy ez álljon az ész előtt. Ezáltal jóval sebezhetőbb lenne. Tény, ezért kell egyensúlyban tartani a dolgot. Sokszor utólag azt mondom, az első benyomásomra kellett volna hagyatkoznom, túl gyorsan húztam meg a vészféket. A tavalyi prágai kaland előtt szerencsére nem tette. Mennyit volt a szomszédban? Az év háromnegyedét ott töltöttem. Prágában forgattam az Első köztársaság sorozatot, és ugyanakkor a Nemzed Színházban is kaptam szerepet az 1914 című darabban. Miben volt más Prága, mint Pozsony? A színház ugyanazon elv alapján működik, mint a pozsonyi. Egyeden dolog hiányzik nekem a miénkben, hogy a cseh kollégák a színházban egy úgynevezett téren gyülekeznek, egy óriási asztalnál ülve, ott sminkelnek, nem a zárt öltözőben. A színészek attól a pillanattól kezdve, hogy ötkör bejönnek az előadásra, már együtt vannak, beszélgetnek, viccelődnek, s az est befejeztével a legtöbbjük a klubban gyülekezik. Mi meg rohanunk haza. Játsszunk el a gondolattal, hogy ajándékba kap 24 órát, amelyet úgy oszt be, ahogy akar. Eldobhatja az óráját, nincs semmi dolga, nincs színház, sem forgatás. Manapság szinte probléma megtervezni egy szabad napot, azt hiszem, tanácstalan lennék Tapasztalatból mondom, hogy áhítozom rá, de ha ölembe hullana, nem tudnék vele mit kezdeni. De csak akkor, ha egyedenegy napról lenne szó. Ha már legalább négy, akkor menne. Urbán Klára
