Új Szó, 2015. január (68. évfolyam, 1-25. szám)
2015-01-10 / 7. szám, szombat
www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2015. JANUAR 10. VISSZAEMLÉKEZÉS 17 Mindig a szívével játszott Nem mozdult. Már vagy húsz perce álltunk az Andrássy út és a Nagymező utca sarkán. A lámpa, ki tudja, hányadszor, zöldre váltott, indulhattunk volna. Szép lassan, át a zebrán, aztán egyenesen, majd a következő saroknál jobbra, onnan pedig tovább, a Lovag utcán. D ajka Margit nem sietett. Engem sem siettetett az interjú során. Hosszasan ültünk a Művész Cukrászda kerek lapu márványasztalánál, fogta, szorította a kezem, hegyesre ráspolyo- zott körmeit a bőrömön éreztem. Ez még nem a diktafonos interjúk ideje volt. Jegyzetelni kellett. Pontosabban: kellett volna. Ha engedi. De nem engedte. Nem akarta. Azt akarta, hogy figyeljek rá, a szemébe nézzek, lássam minden apró rezzenését, érezzem, hogy mit érez, s ott legbelül mit lát. Mesélt. Nem nyilatkozott. Színesen, de egyszerűen mondta a magáét. Kérdéseimet meghallgatva vitt messzi utakra, be az idő sűrűjébe, ott, helyben felfedezett ösvényeken. Fényes elme volt túl a hetvenen, sőt közel a nyolcvanhoz is. Élete legfényesebb és legsötétebb mozzanataira egyformán tisztán emlékezett. Tőlem is ezt várta. Hogy csak a lényeges dolgokra emlékezzek majd abból, amit elmondott. A leglényegesebbekre. „Minek jegyzetelni? — kérdezte boszorkányos kedvességgel. - Ami igazán fontos, azt az ember sosem felejti el.” Idős korban ennyi huncutságot, cinkosságot, bájt és méltóságot, büszkeséget, mint benne, nem nagyon fedeztem fel valaki másban. A lelke játszott. A teste játszott. A tekintete játszott. Ilyen volt. Talán születésétől fogva. Nagyváradon, egy szegény család tizenharmadik gyerekeként jött a világra. Gazdag gyermekáldás, nehéz sors. Paraszti sorból indult az édesanya, kisnemesi család sarja az apa. Elegáns, jóképű férfi, rajonganak érte a nők, élvezi is nagyon. Vannak esték, amikor haza sem megy. Máshol alszik. Bohém volt. Kicsapongó. Ismerte őt az egész város. Nagyváradon nem volt még egy olyan tánctanár, mint ő. De a gyerekek nevelése a feleségre marad. Egyedül rá. Főzés, sokszor a semmiből, sikálás, mosás és mos- datás, altatás, aztán másnap újra és megint újra. Hatéves lánya már újságot árul, rikkancsként hallják őt Nagyvárad szívében, a Bémer téren. Kávéházakban is megfordul, olvasnivalót kínál. Már kedvenc kuncsaftja is van. Ady Endre. Később Móricz Zsigmonddal, Hunyady Sándorral és Zilahy Lajossal is megismerkedik. Szeret és szeretik. Tízéves, amikor beállít a helyi színház pénztárosához. „Színésznő akarok lenni” - mondja tömören, ellenvetést nem ismerve. Nem sokkal később már rendezők instruálják. Keresetével jól jár a család. Húszévesen már jóval távolabb játszik. Hódmezővásárhelyen, Miskolcon, Szegeden. Három esztendő múltán már fővárosi színésznő. Budapestre szerződik. Gyakran lobban nagy szerepre, és nemritkán nagy szerelemre. Szeret és tud is élni, ért a férfiak nyelvén. A Domonkos-rendi, „fehér” apácák iskolájából azért tanácsolták el, mert mezítelen férfit rajzolt, amivel a szigorú falak között nem kis felzúdulást és felháborodást keltett. Ezt is részletesen elmesélte akkor, a Művészben. Amikor az egyik apáca kérdőre vonta. Mi jutott eszébe, miért egy ruhátlan férfialakkal mutatta meg, hogy milyen remek a kézügyessége? Felmutatott a falon levő feszületre. Őt, a keresztre feszített Krisztust rajzolta le. Később elcsattant egy pofon is az iskolában. O kapta az egyik apácától. Mivel úgy érezte, érdemtelenül, kapásból vissza is adta. Ezután került a Be- nedek-rendi, „fekete” apácákhoz. Budapesten sem lett sokkal nyugodtabb az élete. Sokáig nem szerződött társulathoz, körbejátszotta a várost és az egész országot. Hol tragika volt, hol komika, míg aztán megmásíthatadanul tragikomika. 1938-ban amerikai turnéról vágyik haza. 1943-ban saját elhatározásából indul a frontra. Katonáknak játszik. Sok katonának, sokat. Ott éri egy újabb nagy szerelem, amelynek majd egy legendás házasság lesz az egyik nagy állomása. Ukrajna, II. magyar hadtest, előadás, feltűnik egy régi szerelem: Lajtos Árpád. Primadonna a lövészárkok közön, katonatiszt a sebtében esz- kábált színpad mögön. Kérdések, ígéretek, csókok és ölelések. Házasságkötés jóval később. Előne szovjet offenzíva, hadifogság, népbíróság, fegyház. Tizenöt év börtön - ártatlanul. A szabadulás után másnap a boldogító igen. Mindkettőjük részéről. Egyetlen nagy boldogító igen volt az is, amit a szerepeire, a rendezőinek mondott. Köztük is a legnagyobbaknak, Makknak, Huszá- riknak, Fábrinak, Sándor Pálnak. Mindegyiküktől fontos szerepeket kapott. Sándor Páltól a Herkules- fiirdői emlék idős primadonnáját, aki fontos figurája a történetnek. Kevés szöveg, erős jelenlét, ami neki mindig jól ment. Ki tudta tölteni a gondolati, érzelmi réseket. Egy hajdani príma donna, aki végnapjait éli egy eldugott tüdőszanatóriumban. De még így is, ennek ellenére, ezzel együtt is ad magára, ruhatára van, frizurája, napernyője, eleganciája. 141 perc a Befejezeden mondatból, Fábri Zoltán filmje. Kettős szerep. Fony- nyadt proliasszony az egyik, aki kamraszerű lakását örömtanyaként üzemelteti, hogy pénzhez jusson, gazdag, előkelő dáma a másik, az Adria-parti üdülőhely vendége. Hupka néni és a nagyasszony - két külön világ. Ő mindkettőt tökéletesen ábrázolta. Makk Károly, Liliomfi, Kamilla, a szerelmes vénkisasszony. Arcot, hangszínt, mozgást talál a figurához. Lobban, csitul, ugrik, csalódik. Talpig krinolinban veti magát az esti Balatonba. Macskajáték, Orbánná. A másik film Makk rendezésében. Hazudjunk életet, szépet, fenségeset. Jöjjenek (még mindig) a nagy érzelmek, a feltörő szenvedélyek. Féltékenység is lehet, megcsalatás, öngyilkossági kísérlet, de már idős fejjel, lábfájósan, bedagadt bokával. A kártyákat ő keveri, a játékot ő irányítja, a slusszpoént ő adja. Orbánné. Erzsi. Aki hatvanöt évesen is tizennyolcnak képzeli magát, miközben szétcsúszik körülötte a világ. Dajka brillírozik, életet-ha- lált lehengerlőén játszik. Huszárikhoz is két film köti. A Szindbád és a Csontváry. Majmunkája a Krúdy-bolygó legcsodásabb asz- szonya. Félresiklott élet, majdnem eltékozolt szeretet. Ami nem jön össze fiatalon, megvalósul öregen. A férfi, akihez testével-lelkével ragaszkodott, ereje teljében többször is elhagyta, ám élete őszén hozzá talál vissza. Az elhagyott szeretőhöz. Majmunka, mint egy örök anya, tékozló fiát örökké hazavárja. Aztán korholja, vádolja, lelkiismeretét piszkálja, de számon nem kér tőle semmit. Női büszkesége, méltósága nem is engedné. Inkább vigaszt, meleg fészket, biztos menedékhelyet nyújt számára, dohogva szereti és boldogan pátyolgatja. A Csontváryban is hasonló szerephez jutott. Z., a színész idős anyja. A mindig, mindent megértő Mama, kinek húslevese mázsás kínoktól szabadítja meg az embert. Pályája vége felé két nagy szerepet kapott. Bors nénit és Csiky Gergely Nagymamáját, Szerémy grófnét. Bors néniként a gyerekek szívébe is beköltözött, a Nagymamával utoljára mutatta meg színészetének legteljesebb arzenálját. Az utóbbi alakítását tévéfilm őrzi, akkor állt kamerák előtt, amikor a Művészben találkoztunk, a legfrissebb élményeit ecsetelte hol lelkesen, hol nem kevés vitriollal. Nehezen viselte ugyanis, ha valami gátolta a játékban. Átélésről sosem beszélt. Neki minden munka játékot jelentett, felhődén játékot, ha hagyták, hogy úgy vigye végig, ahogy ő azt a lelke mélyén elképzelte. Mert mindig onnan indult ki, a lelke legeslegmélyéről. Az agy már csak akkor kapcsolhatott be, ha a szív megalkotta, amit meg kellett kreálnia. S ha rendező vagy partner elé állt az úton, ezt ő fogalmazta meg így, akkor elszabadult a pokol. Be- dühödött. Csökönyössé vált. Nem adta fel, amit a szíve diktált. Vitái, összetűzései, marakodásai nem egy forgatáson voltak. Makk Károly és Sándor Pál tudna erről beszélni nagyon sokat. De a végén mindig alázattal ment tovább. A saját útján. És hogy megbékéljen a másik, kiengesztelje megbántott szívét, sütött vagy főzött neki valamit. Pogácsával, bablevessel éjfél után is képes volt beállítani bárkihez, akit szeretett. Hatalmas szíve volt. Legalább negyvenszemélyes. Álltunk a zebránál az Andrássy út és a Nagymező utca sarkán. Kora délután volt, fázós idő, ott toporogtam mellette indulásra várva. Margitka ráért. Ő már akkor időmilliomos volt. Nem játszott, csak főzött, mosott, takarítgatott, rakosgatott - nagy műgonddal. Férjén kívül nem volt más közeli hozzátartozója, csak barátai, akik mellett élete utolsó napjáig kitartott. Betegségéről, amelyet képtelen volt legyőzni a teste, nem beszélt soha senkinek. Nem örült volna, ha bárki megsajnálja. Nem is engedett közel magához senkit, amikor már nagy volt a baj. Férjén kívül egyedül Ruttkai Éva tudott róla, hogy mentheteden. Más nem is sejtette. Hazáig kísértem őt, megengedte. Fogta a karom, kapaszkodott nagyon. Ott álltunk a Lovag utcai ház kapuja előtt. Még mindig mesélt. Szórakoztatott. Aztán hirtelen mindennek véget vetett. „Csókollak, fiacskám!” - mondta. - Most már mehetsz!” És mentem. Ez a „csókollak, fiacskám!” hosszú idő után megint eszembe jutott. Szívet melengető volt. Itt a ház, egykori lakása ajtaja, az erkélye és az udvar, amelyet a szobájából látott. De ennél sokkal, de sokkalta több, amit itt hagyott. Szabó G. László Egykori lakásának erkélye Itt lakott, ezt az ajtót nyitotta s zárta
