Új Szó, 2014. december (67. évfolyam, 275-298. szám)
2014-12-13 / 286. szám, szombat
www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2014. DECEMBER 13. INTERJÚ 171 Bízom a sorsban, hogy nem hagy cserben „Fáradt vagyok” - mondta Adela Banásová a telefonba, de a beszélgetésbe beleegyezett. Csak annyit kért, hogy ne kelljen bejönnie a városba, találkozzunk édesanyja károlyfalui teázójában. Ott a családi könyvtár kötetei öleltek körbe, és a kellemes meleget árasztó kandalló otthonosabbá tette a hangulatot. A legnépszerűbb szlovákiai műsorvezető mindjárt meg is indokolta, mi a fáradtság oka. A hátgerincem és mindenféle más nyavalya kínoz, mert a szabadságom után, augusztus utolsó napjától gyorsított iramot diktáltam. Ugyan hosszútávfutó vagyok, de a szervezetem erről nem hajlandó tudomást venni. Egy numerológiai előadáson megtudtam, hogy az ember energiája a születésnapja előtt van mínuszban, akkor kellene leginkább lazítani, én meg épp akkor égettem a legtöbb energiát. Nem tudom, mi ebben az igazság, de most megéreztem. Belelapoztam az itt heverő könyvekbe, az egyikből az derült ki, hogy három éven át ön szolgálta ki a teázó vendégeit Amikor édesanyám megnyitotta, már a rádióban dolgoztam, de még nem volt túl ismert a nevem. Szeret teázni? Melyiket ajánlaná? Nekem a tea megszokott, mindennapi dolog. Párhuzamosan a képzőművészettel, amely édesanyám révén gyerekkorom óta része az életemnek. Ami a teákat illeti, a helyzettől, a hangulatomtól függ, hogy mikor melyiket választom. Mostanában a gyengébb zöld teákat kedvelem. A tea és a képzőművészet anyai, a könyvek meg apai örökség? A könyvekkel más a helyzet, tovább tartott, míg megtaláltam hozzájuk az utat. Néhány nappal a találkozásunk előtt a tévében a legjobb csehszlovák slágerek első Chart Show műsorát vezette. Milyen érzéssel? Be kell vallanom, a forgatás alatt nagy volt a stressz. A műsort még áprilisban felvettük, időközben már el is felejtettem. Nekem maga a német licencműsor tetszett, kellemes, azáltal, hogy tematikus, nagy a mozgáslehetőség. Egyelőre két részt vettünk fel, a másodikat, amelynek témája a partizene, szilveszterkor sugározza a tévé. Egyelőre nem tudom, milyen lesz a folytatás, és hogy az megfelel-e nekem. Az ember az életben sem tud mindent befolyásolni a legapróbb részletig. A stáb szép számú, egyesek közelebb állnak hozzám, mások kevésbé, de valahol mindenkivel kapcsolatba kerülök. Teljesen más az érzés, mint a színházban, ahol van egy talk show-m, s ahová én hívok vendégeket. Persze, ebben a műfajban is van olyan, amikor kimondottan otthon érzem magam, máskor meg kevésbé, bár igyekszem minden területről olyanokat kiválogatni, akik reprezentánsak, a végső hatás így sem mindig egyforma. De megértettem, hogy ez így természetes, a legjobb forgatókönyvíró az élet, s én bárhogy igyekszem, a valóság sokszor áthúzza a számításaimat. A hírtévében is közvetített színházi beszélgetések kárpótolják azért, hogy a Markíza tévécsatornán elkezdett Adela-show önhibáján kívül nem úgy sült el, ahogy szerette volna? Csalódott volt, mert nem maga választhatta ki a vendégeit? Itt teljes szabadságot élvezek. Óriási szerencsémre az enyém az utolsó szó, nem kell olyanokkal kínlódnom, akiknek nincs mondanivalójuk. Ráadásul fantasztikus a közönség, a komoly témákra is vevő. Nem az a cél, hogy nagyokat röhögjenek, bár igyekszem, hogy a mondandómnak legyen súlya, és szellemesek is legyenek a kérdések, mert azokra szellemes lehet a válasz is. Mindig van egy olyan beszélgető partner, akinek van humora. A Szeredek, Szlovákia műsorban ön az egyik csapat kapitánya. Ez teljesen más műfaj, mint a komoly színházi beszélgetések. Ez relax, terápia, játék. S a nézők is így veszik, a stúdióban családias könyörtelennek tűnik, mégis felfedezhető benne a tisztelet, s ez ki is érezhető. Lehet viszont finoman viccelődni, s mégis tudja a közönség, hogy ez sértő. Az emberek 99 százalékával megesik, hogy nem talál célt, velem is megtörténik, pedig jól gondolom. S ha úgy vélik, hogy arrogáns vagy cinikus voltam, sajnálom, de akkor nem értettek Óriási szerencsémre az enyém az utolsó szó, nem kell olyanokkal kínlódnom, akiknek nincs mondanivalójuk. bek között vendégem volt az amerikai Walt Bogdanich, a New York Times háromszoros Pulitzer-díjas oknyomozó újságírója. Előnyére szolgál, hogy az anyanyelvén kívül nemcsak németül, hanem angolul is kitűnően beszél. Az angolban, ha valami nem jut eszembe, körbeírom. Jó a beszélőkém, így mindenki megérti, eddig mindig elboldogultam vele. S ha egy-egy ilyen interjúra készülök, különórára megyek az angoltanáromhoz, s alaposan felkészülök. Rádióban, televízióban sok műsort vezetett. Hol érezte magát a legjobban? Hol itt, hol ott. Az ember fejlődik, körülötte változnak a dolgok. Például az első Szupersztárt teljesen másképp élték meg a nézők, mint a következőket. Magától értetődő, hogy én is sokkal jobban éreztem magam az elsőben, mint a továbbiakban, amelyeket a közönség is langyosabban fogadott. Ezért léptem le. A rádióban kezdetben otthon voltam, aztán kezdett valami zavarni. Érzékeny vagyok az ilyen jelekre. Még időben lépek, nehogy túlcsorduljon a pohár. Ezért távozhattam mindenünnen úgy, hogy nincs hiányérzetem. De azt sem mondhatom, hála Istennek, hogy már nem vagyok ott. A Mérleg jegyében születettekre ez nem teljesen jellemző. Néha bizonytalanok abban, hogy jól döntöttek-e. Ismerős. Megesett, hogy elvállaltam valamit, aztán rágódtam rajta, hogy nem kellett volna, de végül beláttam, hogy ilyen tapasztalatra is szükség van. Nem létezik olyan, hogy az életben mindig ott legyünk, ahol éppen kellene. Bízom a sorsban, hogy nem hagy cserben akkor sem, ha rossz irányba indulok. Lehet, hogy az én utam ilyen, így jutok egyenesbe. Magától egyenesbe jut, vagy néha be kell segítenie? Tavaly nagyon nehéz napokat élt át, terhessége elején elveszítette a babát. Megértettem, hogy ez nagyon sok nővel megtörténik. S azt, legjobb, ha hagyom, hogy a sors irányítsa az életem. Ha be is akarnék segíteni, nem mindig tudnám, hogy mit kell tennem. Balra indulok, de lehet, hogy épp jobbra kellett volna. Egyesek úgy fogják fel, hogy ez passzivitás, pedig szerintem ez a legnagyobb aktivitás, mert minél nagyobb erőt fejtek ki, annál nagyobb Az a legfontosabb, hogy önmagával elégedett legyen? Az az érzés fontos, hogy valahová tartozom. Ha összehasonlítom, hogy milyen körülmények közepette forgattuk az első részeket, amit nem is akarok taglalni, az eredmény egész jó. Ez pedig nem egyszerű, mert nem egyénfiiggő, hanem csapatmunka. A dramaturgiától kezdve az előadók kiválasztásán, teljesítményén át sok mindenen múlik. a hangulat. Örömmel látom, hogy mennyire népszerű a gyerekek körében. A könyveket lapozva egy érdekes önvallomásra bukkantam. Azt mondja magáról, hogy „cinikus csak önvédelemből vagyok”. Hogy is van ez? Én eddig inkább iróniát, sőt öniróniát fedeztem fel a megnyilvánulásaiban. Lehet valakit kigúnyolni akkor is, ha szeretetből teszem. Verbálisán meg. Ami pedig az öniróniát illeti, néha az ember egy-egy ilyen megnyilvánulásával megelőzi mások reakcióját. Ez benne van a pakliban, s az is, hogy kifigurázok valakit. A Fun Rádiót 15 év után otthagyta, az állami adón elindult egy új talk show-ja Ami összeköt (Spojky) címmel. Havonta kétszer, vasárnap 11-kor azokat hívom meg a stúdióba, akik nem jöhetnek el a színházba. Töbaz ellenállás. Az ember mindig azon van, hogy megtervezzen, megszervezzen, befolyásoljon minden részletet, ahelyett, hogy szabad teret engedne az eseményeknek. Megesik, hogy időközben több olyasmi is történik, ami nincs ínyemre, ami nem biztos, hogy objektíve is rossz, csak nekem tűnik annak. Ilyenkor behúzom a vészféket, mert ez már nem felel meg nekem. Eljutok oda, hogy meghányom-vetem, akarom-e, vagy nem. Egy-egy eseményen sokszor látni együtt az édesapjával. Az a szerencsém, hogy a szüleimmel intellektuálisan is közel állunk egymáshoz. Néha elgondolkozom azon, nem jobb-e, ha a szülő-gyerek kapcsolatban létezik némi távolságtartás, mert 34 éves koromban is szorosan kötődöm hozzájuk. De senki mással nem tudom úgy megvitatni a legégetőbb dolgokat, mint édesapámmal, az ő véleményére mindig adok. Megvitatja vele a fellépéseit, a műsorait is? Előbb mindig magam elemzek. Ha valamit túlságosan ellentmondásosnak érzek, megkérdezem a szüléimét, vagy elmondják maguktól. Tegnap ott volt édesapám a színházban, a műsor után odajött hozzám, és azt mondta, hogy valóban szenzációs volt a beszélgetés. Annak idején nem túl optimistán azt mondtam, hogy nem lesz könnyű partnert találnia. Minden jel arra vall, hogy tévedtem, Peter Modrovskýval, akivel a Let's Dance táncos show-ban jött össze, tartós, komoly a kapcsolata. Az az érzésem, hogy ő az, aki pontosan megfelel nekem, boldog és elégedett vagyok. De ez nem jelenti azt, hogy mindent rózsaszínben látok, adódnak köztünk helyzetek, amikor leckét kapok, s ennek köszönhetően sokat változtam. Ráadásul nem várom ölbe tett kézzel, hogy úgy alakuljanak a dolgok, ahogy szeretném, teszek is érte. Értsem ezt úgy, hogy egyre inkább hajlandó kompromisszumokat kötni? Minél jobban önmagát adja az ember, annál kevésbé kell kompromisszumokat kötnie. Ehhez toleráns partner kell. Ez megvan! Peťo nagyvonalú, soha nem vettem észre, hogy kevesebbnek érezné magát, nyugodt, kiegyensúlyozott ember. Rendkívül sportszerű és egyenes, azt is a szemembe mondja, amit nem szívesen hallok, de legalább tudom, hányadán állok. S külön szerencse, hogy nem féltékeny. Talán, mert versenytáncosként q is ismert. Elsősorban azért, mert borzasztóan biztos önmagában. Lehet, hogy nem ideális vő egy anyósnak, úgy éli az életét, ahogy neki tetszik, egy kicsit gyerekesen. De az a fontos, hogy nekem megfelel. Gyakran táncolnak együtt? Néha, argentin tangót. Standard táncosként ez Pet’onak is új, így nem annyira észrevehető, hogy én mennyire amatőr vagyok. Urbán Klára
