Új Szó, 2014. december (67. évfolyam, 275-298. szám)
2014-12-13 / 286. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. DECEMBER 13. __________________________________________ Szombati vendég 9 Jitka Zelenohorská: „A nagymamámtól tanultam magyarul, még kislánykoromban. Magyar volt, szerb-horvát területen született, Budapestről került Kassára." Szigorúan ellenőrzött pecsétekkel Berlinben Nem kevesebb, mint hetven filmje közül a legismertebb Jirí Menzel Os- car-díjas rendezése, a Szigorúan ellenőrzött vonatok. Mai arcával azonban Jitka Zelenohorská zavartalanul sétálhat még Prágában is, hiszen nagyon kevesen fedezik fel benne Zdeničkát, a bájos táv- írász kisasszonyt. SZABÓ G. LÁSZLÓ Pedig ő az, őt döntötte az asztalra éjszakai szolgálata alatt Hubiéka forgalmista úr, egy eldugott kis állomás irodájában. Az ő szoknyáját hajtotta fel gyengéden, hogy aztán az állomás összes bélyegzőjét rányomja a csupasz fenekére. Zdenička persze nem tiltakozott, sőt pajzán mosollyal fogadta e szokatlan „műalkotást”, nem így az édesanyja, aki bíróság elé vitte az ügyet. Jitka Zelenohorská a hatvanas évek cseh filmiskolájának kultikus alakja lett, az ominózus jelenettel pedig az egyetemes filmművészet nagykönyvébe is beírta a nevét. Színitanulmányokat sosem végzett, a cseh filmrendezők mégis éveken át foglalkoztatták, egészen addig, míg el nem hagyta az országot. Első házasságának köszönhetően Berlinben él, de 1985 óta először tavaly ismét Prágában játszott, egy televíziós mesefilmben. Milyen emlékeket őriz a Szigorúan ellenőrzött vonatok forgatásáról? Sejtette akár egy picit, hogy „ez most egy rendkívüli lehetőség”? Mivel tizenöt évesen álltam először kamera előtt, és a Vonatokat megelőzően már több filmbe hívtak, és nem kis szerepekre, nem éreztem semmi különöset. Jó volt lógni a gimnáziumi órákról. Bár szerettem én tanulni is, csak a matekkal álltam hadilábon. Az egyáltalán nem ment, de azért leérettségiztem. Jirí Men- zellel a Barrandovon találkoztam. Karel Zemannal forgattuk Az ellopott léghajót, amikor a felvételek szünetében, a filmgyár folyosóján megszólított, hogy menjek el hozzá próbafelvételre. Hrabaltól addig csak a Táncórákat olvastam. Emlékszem, a prágai főpályaudvaron vettem meg a könyvet, Brünnbe utazva. Ahogy olvastam, végig hangosan nevettem a kupéban, a többiek csak néztek, mi az, ami ennyire szórakoztat. Menzel úrról is csak annyit tudtam, hogy a Gyöngyök a mélyben egyik szkeccsfilmjét ő rendezte. Amikor a Vonatokat készítette, már nem voltam gimnazista. Hatvannégyben végeztem. Főiskolára akartam menni, de operaénekesi szakra, a sok filmezés miatt azonban nem lett belőle semmi. Viszont színpadi szerepeket is játszottam zenés darabokban, a Rokokóban. Václav Neckár is ott kezdett, onnan ment próbafelvételre Menzelhez. Nem döbbent meg annál a jelenetnél, amikor a forgalmista úr megkéri, hogy húzza le a bugyiját? Bennem ez semmiféle ellenérzést nem kavart. Tudtam, hogy a regényben is szerepel ez a jelenet, nemcsak a forgatókönyvben. De az édesanyám... amikor meséltem neki, hogy mit fogok játszani, azt mondta: „Szóba sem jöhet!” Hosszasan tiltakozott, pedig tudta, ha én a fejembe veszek valamit, abból nem engedek. Tizennyolc éves voltam, nem volt már szükségem a beleegyezésére. Nem is laktam már otthon, teljesen önálló életet éltem. Menzel úr egyébként is megnyugtatott, hogy nem lesz ez a filmben durva jelenet, nem kell félnem semmitől. Josef Somr, aki a forgalmistát játszotta, nem is nagyon volt ott a felvételnél. Ő pecsételt a fenekemre, ám a jelenet bizonyos pillanataiban nem volt rá szükség. A rendező ott csak annyit kért tőlem: „Csinálj úgy a száddal, ahogy a ponty csinál, amikor kiveszik a vízből.” Meg is mutatta, mire gondol. Milada Ježková alakította az édesanyját, aki gyári munkásasszony létére a hatvanas évek cseh filmjeinek kultikus alakja lett, még Milos Formánnál is dolgozott. Én is szerepeltem Formánnál, de csak a legelső munkájában, a Válogatásban. Ježková asszony civilben is különös figura volt. Soha senkivel nem társalgóit a forgatáson. Beült a sarokba, és várta, hogy szólítsák. Sem Forman, sem Menzel nem próbált vele. Róla mindenki tudta, hogy elsőre hozza a figurát. Sminkelni nem engedte magát, dolga végeztével úgy ment el, ahogy érkezett. Teljesen észrevétlenül. A bemutatón sosem volt jelen, a kész film nem érdekelte, pedig mindig, mindegyikben remekül játszott. Arra a momentumra emlékszik még, amikor megtudták, hogy a Vonatokat Oscar-díjra jelölték? Épp forgattunk Menzel úrral, a Bűntény a mulatóban egyik jelenetét vettük fel, amikor közölték vele a hüt. Pár napra le is állt a forgatás, amikor kiutazott Los Angelesbe. Természetesen nagyon örültünk az elismerésnek. Hozzáteszem: abban az időben, legalábbis nálunk, Csehszlovákiában nem jelentett annyit egy ilyen nagy szakmai elismerés, mint bárhol másutt a világon. Elhallgatták. Segítette valaha is a pályáján, hogy Oscar-díjas filmben játszott? Soha. A Pacsirták cémaszálon után viszont már csak a tiltások jöttek. Az anyukám, ő igen! Az Oscar-díj minden szégyenét elhalványította, amit velem, illetve a filmbeli megjelenésemmel kapcsolatban érzett. Hraballal milyen viszonyban volt? Egyáltalán: közel kerültek egymáshoz? A Vonatok és a Pacsirták forgatásán ugyan megjelent párszor, de csak nézelődött, aztán csendben elment. Nem szólt ő bele semmibe. Illemtudó ember volt. Az Arany Tigrisben, ott igen, ott beszélgettünk néha. En is, a férjem is szívesen söröztünk, Hrabal úr pedig olyankor nyílt meg a leghamarabb. Szép ajánlásokat írt a könyveibe, amelyeket nekem ajándékozott. Dicsekvésnek, feltűnési vágynak a legapróbb jelét sem láttam rajta. Csak az alázatot. Nehéz döntés eredménye volt, amikor 1985-ben kiköltözött Berlinbe? Szerintem a legjobbkor hagytam abba a filmezést. Fiatal nők szerepére már nem voltam megfelelő, meglett asszonyokat pedig még nem játszhattam. Nem úgy néztem ki. Az utolsó szerepem egy háromgyerekes anya volt. Mivel nem szülhettem, ezt a helyzetet is elég furán éltem meg. Német férjemet Prágában ismertem meg, nem sokkal később össze is házasodtunk. Én úgy gondoltam, szabadon utazgathatok majd Prága és Berlin között, de az elvtársak tőlem is megkövetelték a meghívólevelet. Három hónapot tölthettem Berlinben, aztán három hónapig itthon kellett lennem. Ez így ment egészen addig, míg elegem nem lett belőle. „Ha ez a megoldás nem tetszik, végleg elhagyhatja az országot!” - közölték velem. Azt hitték, sírni fogok. Nem sírtam. Mivel nem kezelhettek disszidensként, tudtam, hogy egy idő után úgyis hazajöhetek. De mindent ki kellett fizetnem, amit az állam a tanulmányaim során rám költött. A lakásomat is elvették volna tőlem, ha nem íratom gyorsan a fivérem nevére. Ez viszont rossz döntés volt a részemről. A testvérem ugyanis kiadta idegeneknek, hogy állandó mellékese legyen, négy év múlva pedig, amikor már üresen állt a lakás, nem akart beengedni. Azt mondta, az már az övé. Bíróságra kellett adnom az ügyet, és a végén győztem. De hat évig pereskedtünk, ami nagyon megviselt. Berlinben háziasszony lett, feleség? Nem nagyon hiányzott a filmezés. Hatvannyolc után már nem is voltak igazán jó forgatókönyvek. És ne felejtsük el: szerelmes voltam a férjembe. Németül nem beszéltem, csak angolul. írni még ma is jobban tudok, mint beszélni. Papíron hamarabb észreveszem a hibát. Mire ugyanis nyelvtanilag összeállítom a mondatot, addigra elfelejtem, mit akartam mondani. Munkahelyet is aszerint választottam, hogy ne kelljen sokat beszélni, vagy telefonálni. Egy nagyáruházban találtam állást, a ruhaosztályon. Elmondta a kollégáinak, hogy... ... a filmeket? Mi értelme lett volna? Csak fent, az irodában álltak meg fölötte, amikor beadtam a jelentkezési lapomat. Fel kellett ugyanis tüntetni, hogy korábban mivel foglalkoztam. „Maga szülésznő volt?” - kérdezte a főnök. - Miért jött akkor ide, hozzánk?” Emberek közt akarok lenni, feleltem, és ez is színpad, itt is lehet játszani. „És mikor szeretne kezdem?” - érdeklődött a főnök. Biztos arra gondolt, hogy előbb elmegyek valamilyen tanfolyamra. Akár most, azonnal, mondtam. Ez volt csütörtökön, hétfőn már mentem is dolgozni. A férjemnek leesett az álla. Az áruház ugyanis a karácsonyi vásár idejére keresett segéderőt, engem pedig már szeptembertől alkalmaztak. S meddig maradt? Tizenhét évig. Onnan mentem nyugdíjba. A német mentalitást köny- nyen megszokta? Elvégre egészen más típus, még magyar vér is folyik az ereiben. Nem minden német rideg vagy távolságtartó. Csak a humoruk rettenetes. Egyébként ők is eléggé kevertek már. Nincs meg bennük az az echte német vér, hiába igyekeztek annak idején. A nők nagyon önállóak, a férfiak nagyon kényelmesek. A féljem kivétel volt. Egészen más. Mennyire forgatta fel az életét a 89-es Berlinale, ahol húsz évvel azután, hogy elkészült, először került közönség elé a Pacsirták cémaszálon, és el is nyerte az egyik fődíjat? Én egyetlen filmről sem beszéltem a munkahelyemen. A fesztivál idején épp téli kiárusítás zajlott az áruházban, nem akartam szabadságra menni a Berlinale miatt. Pár napra mégis elengedtek. Győzött a film, és minden fontos újságban ott volt a képem. Csodálkozva fogadtak a kolléganőim: „Miért nem mondtad, hogy....?” Nem mondtam. Mesélgettem volna a múltamról? Nálam ez már lezárt fejezet volt. Tehát a fesztiválsiker sem változtatott semmit a napjaimon. A féljem oldaláról több német barátom tudta, hogy színésznő voltam, de ők is csak úgy szereztek tudomást róla, hogy gyakran jártak Prágába. Három bemutató vetítése volt a Pacsirtáknak Berlinben. A harmadik után már mentem is vissza, dolgozni. Később a német televízió bemutatta a filmet, de inkább a keletnémetek nézték. A nyugatnémeteknek más volt az ízlésük. Őket inkább a krimik és a mesefilmek szórakoztatták. Meglepte, hogy azt mondtam, magyar újságíró vagyok, de rögtön utána magyar szavakkal kedveskedett. Ezen meg én csodálkoztam el, méghozzá alaposan. Itt áll előttem egy cseh asszony Berlinből, és magyar szavakkal brillírozik. A nagymamámtól tanultam magyarul, még kislánykoromban. Gyönyörű kalapokat készített. Magyar volt, szerb-horvát területen született, de már Budapestről került Kassára. Édesanyámat ott hozta a világra, és amikor egyéves volt az anyukám, elköltözött vele Prágába. A férje, az én nagyapám alkoholista volt, műiden pénzét elverte, ebből lett elege az én talpraesett nagymamámnak. Mivel szép volt, divatbemutatókra hívták. Manökenkedett. Előbb egy cégnél dolgozott, később ő maga nyitott kalapszalont Prágában. Új párja lett, akitől én csak jóval később tudtam meg, hogy nem is az igazi nagypapám. Akcentusa nem volt a nagymamámnak, tökéletesen megtanult csehül, csak a helyesírás okozott gondot neki. A Szigorúan ellenőrzött vonatok világraszóló sikere után nem kapott külföldi ajánlatokat? De igen. Még Budapestről is kerestek. Németül. De abban a pülanatban, hogy a nagymamám megtudta, magyar emberrel beszél, azonnal magyarra váltott. Próbafelvételre hívtak, már nem emlékszem, melyik filmbe. Huszonkét éves voltam, de még mindig nagyon kislányo- san néztem ki, ők meg egy érett nőt kerestek. Egyébként Szlovákiában is gyakran filmeztem. Most már sokkal nyugodtabb az életem, még sincs időm semmire. Élem a nyugdíjasok életét, közben utazgatok. Prágába is szívesen visszajárok. Mit érez, változott a természete, amióta Berlinben él? Ez a veszély nem fenyeget. A németekről az a hír járja, hogy pontosak, pedánsak, precízek. Én ezt nem tapasztalom. Rendetlenek és megbízhatatlanok. Ismerőseim körében is én képviselem a katonás rendet. Éjjel kettőig is képes vagyok tenni- venni a lakásban, hogy minden a helyén legyen. Akkor most szép, kiegyensúlyozott életet él. Optimista alkat vagyok. Sok csapás ért már. Leégett a lakásunk, mindent elveszítettünk, betegek voltunk, párszor kiraboltak bennünket, a fivéremmel évekig nem beszéltem, most mégis rendszeresen látogatom a kórházban... sok kellemetlenség történt velem, de talpon maradtam. Mindig megyek tovább. Amíg élek, nem állok meg. Ilyen a vérem. Hajt, mindig csak hajt előre.
