Új Szó, 2014. november (67. évfolyam, 252-274. szám)
2014-11-28 / 273. szám, péntek
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. NOVEMBER 28. Nagyítás 9 „Fiatal felnőttként késő eldönteni, hogy ilyen nemzetiségű, olyan vallású legyek - ezek tények, melyeknek a születéstől kell ott élniük bennünk!" Mi a Vörösmarty Klub testamentuma? (Tóth Lehel felvétele) Tömören szólva: a maradandó emlék. 1966-tól bő két évtizeden át ez volt a sajátos vágsellyei népi egyetem; 1989. november 18-án pedig egy emlékezetes, a Vörösmarty Klub által szervezett születésnapi értelmiségi találkozó utáni éjszakán Vágsellyén megalakult a rendszer- váltó Független Magyar Kezdeményezés. MIKLÓSI PÉTER A szlovákiai magyar értelmiségiek szóban forgó, 130 fős összejövetelének egyik ötletgazdája maga az ünnepelt, az éppen aznap ötvenéves pedagógus és országosan ismert klubszervező Tóth Lajos volt, akivel - immár 75. születésnapján - az általa alapított Galán- tai Magángimnáziumban tár- salgunk. Egész életed iránymutatójául, bevallottan, Vörösmarty Mihály töprengése, a „Mi dolgunk a világon?” gondolata szolgál. Miért pont ez az exponált felvetés foglalkoztat? Mert a világra jöttünkkel együtt szellemi képességeket és tehetséget is kapunk, amelyeket okos és értelmes dolgokra illik használni. És egyszerűen el is kell számolni a sorstól kapott talentumokkal. Nem mindegy hát, hogy mire és miként hasznosítjuk életpályánk kiszabott idejét. Művelődésre, lelki gazdagodásra, dolgos emberiességre, vagy csak úgy semmitmondó- an éljük le az életünket. Különösen a mai tendenciák láttán, hiszen manapság a szellemi javak igényén felülkerekedtek az anyagiak kívánalmai. Hetvenöt évesen talán már tisztábban látod: miért küzdelem az ember élete? Ezt Madáchtól is illendő lett volna megkérdezni. Mert küzdelemnek küzdelem az élet, és legyen ez bármennyire lehangoló is, akad benne pozitívum, hiszen az élet rossz tapasztalataiból okulni kell. Inkább az a kérdés, hogy az életünket és a vele párosuló cselekedeteinket ésszerű küldetésnek tudjuk-e felfogni. Ezzel utalnék arra, száraz erkölcsi fejtegetés nélkül, hogy a vallás tanítása szerint az Istent szerető embernek minden a javára válik. Eszerint a cél felé vezető út sohasem sima, hanem rendre kitaposatlan és gazos? Maradjunk akár csak az 1991-ben alapított magángimnázium létrejöttének előzményeinél. Azt hittem, annak az ötletnek mindenki örülni fog, elvégre a magániskola igénye még a pedagógusok körében is felért szinte egy kisebb csodával. Megragadva hát a kedvező társadalmi körülményeket, igyekeztem mielőbb mindent elkövetni az akkoriban újszerű szándék megvalósításáért. Ha szükséges volt, egyetlen nap alatt háromszor ingáztam Ga- lánta és Pozsony között. De az szintén igaz, hogy mielőtt beléptem a különböző hivatalok bármelyikébe, többnyire előre sejtettem, körülbelül hogyan fognak reagálni... Ebben a tekintetben szinte mindegy, hogy hol és kiről, vagy mondjuk csak a könyökvédős hivatalnokokról beszélek-e, mert mindenütt találni tamáskodó akadékos- kodókat, akiknek talán életükben nem jutott még az eszükbe semmi, bezzeg ha egy nyilvántartási íven valami rubrikát ma másképpen kell kitölteni, mint tegnap, attól idegesek lesznek. Több mint félszázada, 1961-ben lettél gyakorló pedagógus. Ennyi idő elteltével hogyan tapasztalod: mi a legszükségesebb a fiatalok jellemének formálásához? Úgy gondolom, nem elég, ha a mai ifjúság, jelesül a gyerekek is jobbára csupán azt hallják, hogy legyél jó! De mi az, hogy jó, ha a felnőttek, a környezet ezért vajmi keveset tesz. Pedig fontos volna a személyes példamutatás, különösen a jellemet alakító életévekben, hogy a felnövekvő gyerekek a saját értékítéletükkel észrevehessék, miért érdemes jónak lenni. Viszont sokkal inkább azt látják, hogy mennyire agresszív a világ, amelyben ha nem tartozol ilyen-olyan szekértáborhoz vagy klikkhez, akkor neked könnyen annyi. Ebben a légkörben egyre jobban háttérbe szorul a lélek művelése, a jellem irányítása, s eközben számos szülő azt mondja: majd ahogy a gyerek dönt... De hát fiatal felnőttként késő eldönteni, hogy ilyen nemzetiségű, olyan vallású legyek, mert ezek alapvető tények, amelyeknek már a születéstől kell ott élniük bennünk. A több ezer éves erkölcsi magatartás, ha úgy tetszik, hát a Tízparancsolat mindenkit eligazít a hétköznapok körforgásában. Nem kell moralizálni, nem is kell egyebet tenni, mint pusztán betartani azt. Sajnos, egyelőre fordított irányba araszol a világ. A köz- gondolkodást az motiválja, hogy legyél gazdag, élj kényelmesen, légy szép és lehetőleg szupersztár, vagy legalább híresség. És ha egy fiatalnak mindez nem sikerül, akkor jön az akaratsorvadás, a kiábrándulás, a tanácstalanság és a feneketlen csalódás. Lehet akaratra nevelni a mai fiatalokat? Akaratra kell őket nevelni. Én afelől faggatózom, hogy lehet-e?! Lehet, bár az én időmben ez könnyebben ment. Az édesapám azt mondta: vagy tanulsz, vagy mész a földművesszövetkezet tehenészetébe. És ezzel eldőlt, akarok-e tanulni. Persze, a kevésbé iskolázott ember is lehet talpig becsületes és egyben kiváló szakember. A fiatalok elé nemes célokat kell kitűzni, hogy ne az ahogy esik, Tóth Lajos úgy puffan filozófiája alakuljon ki bennük. Éppen ellenkezőleg, minden cél eléréséhez, még ha szerényebb célkitűzés is, kitartó akarat szükséges. Nem véletlenül állapítja meg Szent Ágoston nagyszerű tömörséggel, hogy Hominus sunt voluntates, azaz az ember értékét az akarat adja meg. A nevelésben ezért nem szabad sohasem feladni a reményt. A hatvanas évek derekától szervezted nálunk a klubmozgalmat, később, 1968-ban a szép emlékű Magyar Ifjúsági Szövetséget, majd a hazai és külföldi fiatal magyar értelmiségiek hagyományos találkozóivá fejlődött nyári művelődési táborokat, a klubmozgalom irányító szerveként a Központi Klubtanácsot, Vágsellyén az egy év működés után betiltott Theátrum Irodalmi Társaságot, no és persze folyamatosan a Vörösmarty Klub tevékenységét. Miként tapasztaltad ’89 őszéig: a kisebbségi sors mindig erősebbé, acélosabbá teszi az embert? Akit lehet. Kisebbségi létben másak az esélyek és a lehetőségek. Az, hogy itt felmutassunk valamit önmagunkból s egyben lenni tudjunk valakik - ami roppant fontos az önbecsüléshez -, az elsősorban rajtunk, saját akaraterőnkön múlik. Szlovákiai magyarokként létezésünk komoly ügyeit 1989-ig nem pletykaszinten vagy egymásra mutogatással kezeltük. A törekvéseink sem egymással szemben, egymást tromfol- gatva fogalmazódtak meg, hanem az itt élő magyarság közös szándékaként és igényeként. Általában erről szóltak a lelkes klubestek is. Sokszor megálltam az ajtóban és csak figyeltem, ahogy a hallgatóság szinte itta magába a kitűnő itteni vagy magyarországi vendégek jobbnál jobb előadásait. Az azt követő beszélgetések és viták szintén nívósak voltak. Ezek a hétfői estek a vágsellyei Vörösmarty Klubban hétről hétre elirányították az érdeklődőket az őket körülvevő világ akkori társadalmi és politikai viszonyainak bonyolult helyzeteiben. Ruffy Péter, a kitűnő és Erdélyből származó, majd magyarországi újságíró - személyes benyomásai alapján - népi egyetemnek titulálta a vágsellyei művelődési klubot. Miképp tudott lényegében fórummá, jelképes intézménnyé válni a „Vörösmarty”? Nem túlzás azt mondani, hogy itt egyetemi szintű előadások voltak. Köszönhetően az akkori Vágsellye „faluvárosi” jellegének is? Ennek a településnek mindig érdekes kisugárzása volt. Még emlékszem itt komoly könyvtárral bíró családokra, tőlük öröm volt könyvet kölcsönözni. De megtalálni a Sarlós-mozgalom meghatározó emlékeit is. Manapság szinte már senki nem beszél arról, hogy itt régebben is polgári iskola működött, illetve hogy Nyitra és Pozsony között az emberek Vágsellyénél keltek át csónakon a Vágón. Ez a sokrétű múlt is kovásza volt a klub iránti élénk érdeklődésnek, amely nemcsak a mi önösszeszedé- sünk, hanem a szlovák értelmiséggel való kapcsolattartás színhelye lett. Annyi bizonyos, hogy Vágsellyének mindig is városias hangulata volt. Szerényebb mértékben, mint Komáromban, Érsekújvárban vagy Nagyszombatban, de élt benne a városi jelleg. Mikor tudatosult benned, hogy a szlovákiai magyar kisebbségi közösség soraihoz tartozó értelmiségnek többletfeladatai is vannak? Hazudnék, ha ezt konkrét időponthoz akarnám kötni. Erre a felismerésre sokkal inkább ösztönösen döbbentem rá. Ennél is határozottabban pedig talán akkor, amikor kevésnek tartottam, amit a Csemadok Vágsellyén sok esetben korlátok közé szorított tevékenységként kínált. Egyszerűen hiteles és rendszeres keretet akartam adni a valahová tartozás, a tartalmasabb művelődés, az összetartás, a közös gondolkodás természetes igényének. Hamarosan az is kiderült, hogy a klub tagságát nem a magyarkodás, hanem valóban a tudás gyarapítása, az élet hozta köznapi dilemmákra való válaszkeresés őszinte szándéka tartja össze, egyre gyarapodó létszámú közösségként. Jó döntésnek bizonyult, hogy az alapiskola 8-9. osztályos diákjai, szülői kísérettel, már eljöhettek a klubestekre, és a gaiántai magyar középiskolát szintén tájékoztattam műsorterveinkről. Félévente programfüzeteket adtunk ki, ezeket megküld- tem a városi és járási hivatal illetékes szakosztályainak; így ők is látták/láthatták, hogy mi zajlik nálunk a klubban. Vonzott ez a munka, hiszen a Vörösmarty Klubban nemcsak barátokra lelt az ember, hanem még házasságok is születtek. 1968-ban az orosz csapatok megszállása ellen, a hetvenes-nyolcvanas években a hazai magyar iskolák megőrzéséért, 1988-ban a romániai falurombolás ellen gyűjtötted az aláírások ezreit. Sokat kellett nyelned emiatt? Az iskola tantestületében nem kellett, mert ezekben a dolgokban mindig időben világossá tettem az álláspontomat. Viszont a gyakori rendőrségi zaklatásokat, vagy hogy még Pozsonyba, a hírhedt Februárkára is fölcipelgettek, azt lehetőleg az iskolában is elhallgattam. Mert ellenkező esetben talán ódzkodtak volna eljárni a klubba, hiszen az emberek tartottak a rendszer szigorától. És hát féltettem magát a Vörösmarty Klubot is, amelynek szervezése és irányítása egy nagyon szép szakasza volt életemnek. Mindig úgy tartottam, hogy az én dolgom, ha a saját fejemre bajt hozok. De ha más embernek vagy a klub ügyének okozom a bajt, akkor abban az én felelősségem is benne van. A rendőrségi idézések, az ŠtB molesztálásai egy idő múltán részévé váltak az életemnek. Soha nem akartak beszervezni? Akár annak fejében, ha aláírod az együttműködést, utána éjjel-nappal szervezheted a klubot, a jóindulat misszióját, a szlovákiai magyar népi egyetemet, bármit... Dehogyisnem! Jó párszor győzködtek, olykor fizikailag bántalmazva, mondván, hogy ez hazafiúi kötelesség. Azt feleltem, én adok a becsületemre, meg későbbi hírnevemre is, hiszen egyszer majd napvilágra kerül, ki mindenki adta be nekik a derekát. Nyolcvankilenc után utánajártál, kik voltak sasszemű, fazékfülű „őrangyalaid”? Nem, mert nem is voltam rá különösebben kíváncsi, hogy ki tartott megfigyelés alatt, vagy ki mindenki jelentett rólam. Nem akartam, hogy az illetőkkel szemben harag alakuljon ki bennem, hiszen a haragtartás a vüág talán legrosszabb érzése. Huszonöt éve, az 50. születésnapodon, A csehszlovákiai magyar értelmiségi lét címmel jelentős érdeklődést kiváltó találkozót szerveztél. Ennek éjszakáján, már szűkebb körben, egy húsztagú csoport jóvoltából Vágsellyén megalakult az FMK. Mennyiben fontos emléke ez az életednek, azóta a születésnapjaidnak? Számomra a sors ajándéka, hogy ez így alakult. Persze, akkor nem volt mindegy, hiszen rengeteg dolog forgott kockán. Az a november 18-ai értelmiségi találkozó mára történelmi pillanattá nemesedett; olyan ponttá az életemben, amely ki- törölheteden. NÉVJEGY TÓTH LAJOS Királyrévben született. Galántán érettségizett, majd Pozsonyban, a Pedagógiai Főiskolán szerzett diplomát. A vágsellyei magyar iskola tanáraként 30 évig állt katedrán. 1991-ben Galántán megalapította az első 8 éves magángimnáziumot, 1995-ben kereskedelmi magánakadémiát hozott létre, 2000-ben elindította az első angol-magyar magán- gimnáziumot, 2004-ben az angol-szlovák oktatást. Ugyanabban az esztendőben lett a Szlovák Köztársaság Ezüstplakettjének kitüntetettje.