Új Szó, 2014. november (67. évfolyam, 252-274. szám)
2014-11-22 / 268. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. NOVEMBER 22. Szalon 21 A hatóságok már 1916-ban tervezték a hadisírok felkutatását, nyilvántartásba vételét, hogy a tetemeket később hazai földben temethessék el A világháború áldozatainak családi emlékezete Az 1914 augusztusában elesett Csornai Nándor jelképes síremléke a komáromi temetőben (A szerző felvételei) Az első világháború kitörését követően, az idő előrehaladtával egyre több értesítést kézbesítettek az elesett katonák halálhírével a hozzátartozóknak. Azok a szülők vagy feleségek, akiknek módjukban állt hazahozatni szeretteik holttestét, megadhatták a végső tisztességet, hazai földben temethették el őket. L. JUHÁSZ ILONA A halálhír, majd az exhumálás lelkileg erősen megviselte a hozzátartozókat. A Gömöri Újságban 1917 júniusában megjelent hír tanúsága szerint egy édesanya fia holttestével hazafelé tartva belehalt fájdalmába, így gyermekével együtt került a sírba. „Vitális István 16-ik honvéd gyalogezredbeli zászlós, a nagy ezüst vitézségi érem tulajdonosa a román invázió kiverése alkalmával Csíkszereda határában hősi halált halt, és bajtársai ideiglenesen a Csíkszeredái temetőben hántolták el. Szülei a drága halott tetemét exhumáltatták és hazahozatták Uzapanyitra, hogy a honi földben temessék el örök nyugalomra. Édes anyjának, ki a tetem hazaszállításán részt vett, útközben meghasadta szíve mély fájdalmában s Szal- góban az indóházban kilehelte nemes lelkét. Mindkét halott temetése ma, d. hó 3-án megy végbe Uzapanyiton.” Sok katona nyughelyét azonban sohasem láthatták a hozzátartozók, halottak napján nem gyújthattak gyertyát sírjukon. Ok a temetői nagykereszt tövében gyújtották meg az emlékezés lángjait, s ahol emlékművet állítottak az elesetteknek, elsősorban ez töltötte be a szimbolikus sír szerepét. Özvegy Tárnái Gyuláné a Kassán megjelenő Felsőmagyaror- szág című lapban 1916-ban megjelent, Halottak napjára címmel írt versében is kifejezte abbéli bánatát, hogy nem borulhat férje sírjára: „Van-e magyar anya, aki ne gyászolna, / Kinek megsiratott hatotta ne volna? / Aki valakire ne hiába várna?/Kinek asztalánál ne ülne egy árva?/Oh, mi boldog, aki egy gondozott sírra/Ráborulhat néha zokogva és sírva./Ki halottak napján gyújthat mécsvilágot, /Koszorúba köthet száz őszi virágot. / Akit meg nem gyötör egy üldöző álom, / Ha végre elszunnyad lázas éjszakákon. / Hogy majd fölriadj on minden kicsi zajra, /Valakinek, ki nincs, a sírását hallva. /És a bánatának nem lel sehol helyet, / Nem tud megpihenni egy kisfejfa mellett. / Oh, mi boldog, kinek van egy kicsi hantja, /Ahol mécsvilágot gyújt halottaknapra. ” Szimbolikus síremlékek A szimbolikus síremlékeken gyakran találunk utalásokat arra, miért voltak fontosak ezek a hozzátartozók számára. A komáromi protestáns temetőben a 32 évesen elesett Csornai Nándor obeliszkjén az alábbi sorok olvashatók: Ezen emléket emeltették testvérei/Hogy a bánattól mélyen lesújtott/Agg szülőknek legyen hol imádkozni / Legyen hova zarándokolni / A forrón szeretettfelejthetetlen/Nemesjó fiú sírja helyett. Voltak, akik az idegenben eltemetett szerettük emlékére már a háború idején a település valamelyik pontján keresztet állítottak. Az sem volt ritka, hogy a háború befejezése után maguk az érintett, szerencsésen hazaért katonák fejezték ki köszönetüket hálakeresztekkel a túlélésért. A fronton a bajtársak és a tábori lelkészek adták meg a végtisztességet és kísérték el utolsó útjukra az elesetteket. A katonatársak ácsolták a sírjeleket, alakították ki a temetőket. Néhol csak egy-egy magányos sírhely árválkodott. A háború sikeres befejezésében bízó hatóságok már 1916-ban tervezték az elesettek sírjának felkutatását, nyilvántartásba vételét, hogy a tetemeket exhumálásuk után hazai földben temethessék el. Sok más hírlaphoz hasonlóan a Gömöri Lapokban is írtak erről: ,/t háború befejezése után előreláthatóan országos mozgalom fog megindulni, hogy az elhunyt hősöket egykori lakóhelyükön levő temetőben hely ezzék öröknyugalomra. (...) városokban a polgármesterek, községekben pedig a főszolgabírók, jegyzők és bírák felfogják szólítani' a lakosságot, hogy aki tud katonasírokról azokat az adatokat, amelyekről tudomása van, írja meg az alispáni hivatalnak (...)Beregben, Márama- rosban, Zemplénben és Sárosban sok olyan katonasír van a mezőkön, erdőkben és hegyek között, amelyekről alig tud 2-3 ember (...) A vármegyék bizottságokat küldenek majd ki, hogy vizsgálják meg a temetőket és a jeltelen sírok fölé helyezzenek keresztet vagy sírkövet.” A hátországban az elesett katonák temetésén mindig nagy tömegek vettek részt, s a nagyobb települések temetőjében külön parcellát alakítottak ki a katonasíroknak. A korabeli sajtóban sok ilyen temetésről szóló beszámolót találhatunk. A háború idején a halottak napi megemlékezéseket is befolyásolta a háború, így takarékos- sági okokból először csak kéréssel fordultak a hatóságok a lakossághoz, rövidesen azonban rendelettel tiltották meg a gyertyagyújtást a sírokon, és egyebek mellett arra is felszólították a polgárokat, hogy a koszorúkra és virágokra szánt pénzt inkább jótékony célokra - például a hadiözvegyek, hadiárvák vagy a rokkant, sebesült katonák megsegítésére - fordítsák. A Komáromi Hírlapban 1916-ban Virágtalan halottak napja címmel meg is verselték ezt az intézkedést: Az idén nem lesz virág a sírokon, / Az idén nem gyúl ki mécsesláng a sírokon. / Virágtalanul s világtalanul /Alussza örök álmát „itt” / És alussza „amott”/Négymilliónyi hősihalott. A háború befejezése után rövidesen kiderült, mely településről kik estek el, kerültek fogságba. Sok katona fogolyként halt meg, ők sem hazai földben kerültek örök nyugalomra. Ezek és a harcok során eltemetett katonák emlékét a hozzátartozók otthon örökítették meg valamilyen módon, a családi síremlékeken, vagy külön jelképes sírjelet állítottak nekik. Ezekre általában az elhunyt fényképe is felkerült. A síremlékeken a szövegvariánsok végtelen sorával találkozhatunk, az egyszerű utalásoktól a rövidebb-hosszabb sírversekig. Néhány példa ennek ülusztrálására: „Itt az Emlék, teste a harctéren nyugszik. Nagy Bálint. Élt 28 évet. Meghalt 1917. aug. 7. Béke poraira! Emlékedet kegyelettel őrzik édes szüleid.” (Gömöralmágy). „A VILÁGHÁBORÚ / VÉRES FORGATAGÁBAN / HAZÁJÁÉRT DOBERDÓN / HŐSI HALÁLT HALT / SÁGHY ALAJOS / 1894-1916 / EMLÉKEZETÉT / HIRDESSE A KERESZT / KI SZERETTEITŐL MESSZE / IDEGEN FÖLDBEN / NYUGOSSZA ÖRÖK ÁLMÁT / EMLÉKED GYÁSZOLÓ SZÍVÜNKBEN/ ÖRÖKKÉ ÉLNI FOG” (Tejfalu). Felsőszeliben egy elesett katona özvegyének és leányának síremlékén a következő sorok olvashatók: „Férje hősi halált halt 1915 / Elhantolták messze idegenben, / de emléke itt egyesül/ nejével és lányával.” Hol védőszentek állnak A jelképes síremlékek között különleges csoportot alkotnak a szakrális kisemlékek kategóriájába sorolható objektumok, például a szentek szobrai. Ezek rendesen az elhunyt védőszentjének ábrázolásai voltak (az adott szent neve tehát megegyezik az elesett keresztnevével). Medvén a 21 éves Fekete Imre emlékére szülei az ugyancsak fiatalon elhunyt Szent Imre Árpád-házi herceg szobrát állították fel a temetőben. A já- nyoki sírkertben álló templom bejáratának közelében kétoldalt Szent Vendel és Szent Mihály szobra áll. Mindkettő Ri- gele Alajos szobrászművész alkotása, és egyazon évben állították fel őket. A Szent Mihály- szobor Keszőcze Mihály emlékére készült. „...kit avilág-/háborúban a hazai földtől messze/ távolban Turkesztánban 1916/ máj. 16-án remény gazdag férfi-/ korának 41. évében fosztott meg / életétől./Hűséges nejét, drága két gyermekét/ és jóságos édesanyját hagyta/maga után gyászos keservben. /Legyen emléke áldott!” A Szent Vendel-szobor talapzatán ez áll: „Hirdesse ezen 1921 -ben emelt/művészi alkotás az alázatos/lelkűszt. VENDEL tiszteletét és / HORVÁTH VENDEL/ gyalogos szakaszvezető / nemes emlékét ki a világháború /vérzivatarja közt távol/ szeretteitől Udinében 1918/aug. 20-án ifjú férfi korának 28. / évében hősi halált halt. / Gyász- baborult szülei/felejthetetlenül őrzik/ drága emlékét!” Csicsón az idegenben eltemetett édesapa, Gulyás József emlékét az özvegy az 1919-ben, 9 éves korában elhunyt kisfiúk, ifj. Gulyás Józsika sírkeresztjén verses formában örökítette meg: „Várta apját a csatából, / De hiába várta./Elment hozzá, hogy mért nem jő,/A hősök honába. /Kettőt gyászol a bús özvegy:/ Míg az évek múlnak, /A hős hitves és kis fiuk/Égbentalálkoznak. ” Méltó kegyeleti aktus A háború alatt (s nem csak akkor) a politika igyekezett eszközként, saját céljaira felhasználni az elesettek emlékét. A nagyszabású megemlékezések azonban sokkal inkább szóltak a rendezőkről vagy a háborús propagandáról, mint magáról az elesettről, illetve az osztozásról a hadiárvák és hadiözvegyek fájdalmában. Jó példa ennek szemléltetésére a Kassai Újság munkatársának írása, amelyben a kassai temetőben 1917. november elsejére meghirdetett belépőjegyes megemlékezést kritizálta: ,JVz ünnepség merev keretét: a belépőjegy rendszert, a rendezőség kommandóját, a különféle díszelvonulásokat, vigyázz-állásokat, balra nézz vezényszavakat azonban, melyekről a kiadott részletes programban olvasunk, nem tartjuk megfelelő és méltó dolognak. Helyes, ha a fegyelmet és a rendet biztosítani kívánja a rendezőség úgy a nagyközönség mint a diákság soraiban, azonban ahhoz elegendő egy kis ügyesség és főleg tapintat. Semmi szükség ilyen katonásdira. A kegyelet a léleknek és nem a kaszárnyának virága. Mert ilyenformán az öreg kvietált kapitányoknak nagy örömük telhetik majd az ünnepély forsriftos tempójában, de azok, akik az ünneplésben a lelket keresik, őszintén elszomorodhatnak. Élénk emlékezetünkben van még a tavalyi eset, amikor a díszruhás rendőrök ugyancsak ügyeltek az előírt »rend« betartására, minek következtében azután egy anyóka kívül rekedt a kerítésen, s zokogva borult le egy idegen sírhalomra, mert a saját hős fiai sírjához nem engedték. Nem volt szegénykének belépőjegye... ” A rendszerváltást követően a világháborús emlékműveknél tartott megemlékezések szónokai gyakran hangsúlyozták, hogy korábban nem lehetett, nem volt szabad emlékezni sem az első, sem pedig a második világháborúban elesett katonákra. Politikai jellegű megemlékező ünnepségeket valóban nem lehetett tartani az emlékműveknél, azonban a hozzátartozók, a leszármazottak addig sem feledkeztek meg elesett szeretteikről. Ezek a szónoklatok nélküli megemlékezések azonban szívből jövő, őszinte kegyeleti aktusok voltak. A szerző etnológus, a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központjának munkatársa SZALON Szerkeszti: Lakatos Krisztina. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com A Keszőcze Mihály emlékét őrző Szent Mihály szobor Jányokon
