Új Szó, 2014. november (67. évfolyam, 252-274. szám)
2014-11-22 / 268. szám, szombat
9 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. NOVEMBER 22. Szombati vendég Szabó István: „Becsben olyan mértékű az intrika, mint Magyarországon. De a gyűlölködés is. Lipcsében más a helyzet. Ott valóban dolgozik, aki dolgozik..." Már nem vágyik újabb operarendezésre a világban Budapesti operarendezése során Jirí Menzel többször is találkozott pályatársával, barátjával vagy ahogy ő nevezi: magyar ikertestvérével, Szabó Istvánnal. Az Oscar-díjas cseh filmrendező Mozart Cosi fan tutte című alkotását vitte színre a Magyar Állami Operaházban. SZABÓ G. LÁSZLÓ Szabó István - akárcsak prágai kollégája - több operát állított színpadra. Mozart-mű nem volt köztük, sőt vígopera sem, az Andrássy úti Ybl-palotában azonban a Mephisto Oscar-díjas alkotója is dolgozott. Azon a napon, amikor megnyitotta az idei Magyar Filmhetet, Jirí Menzel már túl volt a Cosi fan tutte bemutatóján. Ön A tolonc című Kertész Mi- hály-film díszbemutatója előtt azt mondta a Művészetek Palotájában: „Mindig voltak magyar emberek, akik hallgattak mások tanácsára.” Cseh ikertestvérének szolgált-e valamilyen jó tanáccsal, még a próbafolyamat legelején? Jirkának nem kell tanácsot adni. Ő egészen remek színházi ember is, sokkal inkább, mint én. Neki komoly színpadi gyakorlata van. Pontosan tudja, hogyan működik a színház. Hogy zenés vagy prózai, teljesen mindegy. Részletkérdés adott esetben. Ő ezt sokkal jobban tudja, mint én. Nekem kellene tőle tanácsot kémem, ha újra opera kerülne a kezembe. Ez nem udvariasság a részemről. Faktum. Jirka sok előadást csinált már az életében, folyamatosan rendez szerte a világban. Én nem. Csak pár operát rendeztem, mert különböző karmesterek a fejükbe vették, hogy filmrendezőkkel akarnak dolgozni, mondván: ők le tudják porolni az operákat. Aztán szép lassan rájöttek, hogy az operában a zene a fontos, azon pedig nincs mit leporolni, az úgy csodálatos, ahogy van. Annak meg az égvilágon semmi értelme, hogy a zeneszerző és az operaénekesek közé odaálljon egy rendező, döngesse a mellét, hogy rám tessék figyelni, ne a muzsikára és ne a művészekre. Számomra azért volt hasznos operát rendezni, mert megtanultam sok mindent a zenéről, és sok zeneszerző életútjával megismerkedhettem. Verdihez vagy Wagnerhez anélkül nem lehet hozzányúlni, hogy az ember ne ismeije a többi művét. Én most úgy érzem, a zeneszerzőknek köszönhetően jó iskolába jártam, aminek nagyon örülök. Könnyen megtörténhet, hogy visszahívják oda, ahol már egyszer dolgozott. De már nem vállalnám el, mert tudom, hogy mennyi mindent kellene hozzátanulnom. Legelőször sem akartam vállalni, csak Christoph von Doh- nányi hívott. Mondtam is neki, hogy én ehhez egyáltalán nem értek. Lehet, hogy mégis megcsinálom, de felelősséget nem tudok vállalni érte, én nem vagyok zenész. Mire ő azt felelte: ő majd vállalja a felelősséget, én csak csináljam a dolgomat. A hiúság pedig nagy dolog. A vége ugyanis az lett, hogy belementem. Jirí Menzel azt állítja: egy opera esetében sokkal észrevétlenebb kell, hogy legyen a rendező, mint egy prózai darabnál. A zene önmagát rendezi, mondja, csak tisztelni kell a szerzőt. Igen, tisztelni kell a muzsikát. Nem szabad ellene dolgozni, olyasvalamit kitalálni, ami elvonná a figyelmet a zenéről, az igazi értékről. Mihez áll közelebb az operarendezés? A prózaihoz vagy a filmrendezéshez? Sok az operában a kiemelt dolog, ami olyan, mint a közeli a filmben. Én azt hiszem, az opera közelebb áll a filmhez, mint egy közepes polgári színház. De nem igazán tudnám megindokolni azt, amit mondok. Ez egy érzés. Ingmar Bergmant is erősen vonzotta az opera. Őt válasszuk le, ő igazán nagy színházvezető is volt, és operát is gyakran rendezett. Filmalkotóként ugyan jobban ismeri a világ, nála mégis a film volt a második vonalban, csak mi, nézők nem ismerjük a stockholmi tevékenységét és az uppsalai egyetemi színházban végzett munkáját. Mennyi színházi tapasztalat kell ahhoz, hogy egy rendező eljusson arra a pontra, amikor már egy opera színreviteléről álmodik? Felkérés kell hozzá, mégpedig olyan, ami a hiúságunkat megmozgatja. Ennyi az egész. Amikor Jirí Menzel először rendezett operát külföldön, neki azt mondták, azért őt kérték fel Smetana Dalibor című hősoperájának színpadra állítására, mert mint filmrendezőnek neki más a látásmódja. Szó szerint ezt mondták ne- "kem is. Meg nyilván Schlön- dorffnak és másoknak is. Egy filmrendező ugyanis nem tiszteli annyira a színház szabályait. Mivel a filmből indul ki, alkalmasabbnak tűnik bizonyos dolgok kiemelésére és más tempóra. Kihívást nem éreztem egyszer sem. Nem megfelelni akartam, hanem megtanulni. Szégyenérzet nélkül kérdezgettem a karmestert és az énekeseket, mert újabb és újabb dolgokra voltam kíváncsi. Operában a munka dandárja a karmesterre hárul. Ez is Jirí Menzel megállapítása. A karmester határozza meg a művet. Függ tőle a rendező? Vagy inkább csak a zenétől? A zenétől. A karmestert tisztelni kell, mert ő ért hozzá. Párizs, 1983. Wagner Tann- häusere. Ez volt az első operarendezése. Csak annyit tudok mondani, hogy a párizsi élmény hatására készítettem a Találkozás Vénusz- szal című filmet. Abban próbáltam meg lehetőleg senkit sem megsértve elmesélni, micsoda furcsa élmény volt az ottani próbaidőszak. Később találkoztam Christoph von Dohnányival, aki azt mondta: „Megörökítettél minket!” Soha nem felejtem el: volt egy zenekari próbája, és a nyitánynál, ami fantasztikus zenemű, észrevette, hogy valami nem stimmel. Hogy kiszűije, mi az, leállította a zenekar különböző részlegeit. így találta meg azt az embert, aki hibázott. Azt mondta neki: „Találkozzunk holnap reggel fél órával a próba előtt, és megbeszéljük, hogyan kellene megszólaltatni az adott részt. Most pedig tartok egy kis szünetet!” Kiment a zenekar húsz perc szünetre, és nem jött vissza senki. Később közölték: kéthetes sztrájkba lépnek, mert a karmester megsértette egy régi zenekari tag öntudatát azzal, hogy kiemelte a többiek közül. Szóval az egész ilyen hangulatban zajlott, és úgy éreztem, erről érdemes filmet készíteni. Ez lett a Meeting Venus. Párizshoz képest Lipcse, ahol a Borisz Godunovot rendezte, habos torta volt? Az igen. Kemény munka volt, de mindenki lelkesen dolgozott. Rengeteget tanultam Lipcsében, főleg Muszorgszkijtól és a Borisz Godunovból, a pravoszláv szellemiségről, arról az egészen különös vüágról, amit ez a bizánci hangulatú mentalitás jelent. S az volt a különös, hogy mindez akkor történt, amikor naponta olvashattam az újságokban a Gorbacsov-Jelcin váltásról, és az Oroszországon belül zajló eseményekről. A Borisz Godunov is üyen. Jön a hamis cárfiú, és különböző történeteket lát a néző. Úgy éreztem, a színpadon pontosan azt állítom be, amiről az aznapi újságok írtak. A trubadúr bemutatóját Bécsben állítólag botrány lengte körül, a következő előadások mégis telt házzal mentek. Tudni kell, hogy a bécsi Operaházat a második világháború alatt lebombázták. Teljesen kiégett. Én meg kitaláltam, hogy kezdjük az előadást azzal, hogy a romok alól, a pincéből jönnek fel az emberek, a zenészek, a kórustagok, az énekesek, és elhatározzák, hogy elkezdenek valami újat, s így adják elő A trubadúrt. Azt kértem a díszlettervezőtől, hogy állítsa színpadra a kiégett és romba dőlt Wiener Staatsopert. Szmokingban, estélyi ruhában jött a bemutatóra a békés közönség, sötét lett, felment a függöny, és mit láttak? A szétégett, felrobbantott bécsi Operaházat. Hallani lehetett, ahogy felhördültek a nézők. De úgy, hogy az nekem is meglepő volt. Egészen mélyről jött. És attól kezdve állt a feszültség, vágni lehetett a levegőt. Azzal szembesültek a bécsiek, amit már megéltek, és azt nem tudták ott helyben megemészteni. Zubin Mehta volt a karmester, azóta is jóban vagyunk. Ő és az Opera igazgatója természetesen ismerték a rendezői koncepciómat, de ők is azt hitték, hogy meghatot- tan fogadja a közönség. A nézők viszont kikérték maguknak. Sznobságból? Egyszerűen borzasztó volt nekik látni azt, amitől érzelmileg már megszabadultak. A bécsi Operában azonban mindig telt ház van. Az egy nagyüzem, ahová egy évvel a bemutató előtt már Tokióban is megveszik a jegyet. Mi is négyes szereposztásban készültünk az előadásra, mert ott olyan nincs, hogy egy meghirdetett előadás elmaradjon. Ha beteg az első szereposztás, énekel a második, vagy a harmadik, vagy a negyedik. Bécsben működniük kell a dolgoknak. Melyik város kulturális közege áll a legközelebb az egyéniségéhez? Párizsé, Lipcséé vagy Bécsé? Nagyon szomorú dolgot kell mondanom. Bécsben olyan mértékű az intrika, mint Magyarországon. De a gyűlölködés is. Lipcsében egészen más a helyzet. Ott valóban dolgozik, aki dolgozik. Lehet, hogy az ottani figyelem kicsit hidegebb, mint amit mi szeretünk, de legalább nem lazább, mert mindig mindenki becsületesen és tűpontosan elvégzi a feladatát. Az pedig jó. A zenekar a világ egyik legjobb zenekara. A válaszom tehát az, hogy Lipcsében éreztem magam a legjobban. Szabad időmben átjártam a zenekari próbákra. Franciaországban állandó harc folyt a szakszervezetek között, ami a mi munkánkat nehezítette. Bécs: viperaház. Mit válaszolna egy újabb ottani felkérésre? Hogy nagyon megtisztelő, köszönöm szépen, de a Staatsoper megérdemli, hogy operarendező dolgozzon náuk. És kérek szépen egy jegyet a bemutatóra. Én már lehiggadtam. Az én foglalkozási körömben, a filmszakmában rengeteget változott a technika. Be kell vallanom, hogy a mai filmkészítésnek egy csomó technikai része idegen tőlem. Például néni tudok vágni komputeren. Régen, vágóasztalon több filmet vágtam. Másoknak. Ma mindenki komputerrel dolgozik. Én nem tudnék. A mai technikához szakemberre van szükségem. Olyan munkatársakkal kell dolgoznom, akik a részleteket jobban tudják, mint én. Eötvös Péter operáján a Három nővért a Magyar Állami Operaházban vitte színre. Kortárs zene, csehovi történet. Eötvös Péter >nem igazán örült ennek az előadásnak, mert én abból indultam ki, hogy ez a Csehov-mű megzenésítése, ezért megpróbáltam csehovi hangulatot létrehozni a színpadon. Ő pedig ennél elvontabfian gondolkozott. Kontratenorokra írta a szerepeket. Az eredeti lyoni előadásban férfiak énekelték a női szerepeket. Én viszont abból indultam ki, hogy legyen köze Csehovnak is az előadáshoz, így aztán nem vagyok meggyőződve, hogy amit csináltam, az követte a zenét. Legutóbbi filmje, Az ajtó óta két-három év is eltelt már. Mostanában mivel telnek a napjai? Anyagot keresek, írok, gondolkodom. Arról nem igazán tudok beszélni, amit csinálok. Láttam viszont egy nagyon szép filmet nemrég. Jirí Menzeltől a Don Jüanokat. Tele van elesettséggel, szeretettel. Csak néztem, néztem, és önmagámon nevettem. Ez az igazi, nagy, menzeli gyémánt. Mások láttán kezd el mosolyogni az ember - önmagán. Mivel a Don Jüanok opera- környezetben játszódik, érdemes lenne egyszer a Meeting Vénusszal egy napon vetíteni. Én is mondtam Jirkának, hogy szervezzük meg. Nálam egy karmester, nála egy operarendező a főszereplő. Az ő filmjéből árad a humor, a mindennapi élet, az emberi gyarlóság nagyfokú szeretete. Jirí Menzel filmje a lélek legjobb gyógyszere. Ja, és még valami! Ha nincs már mondanivalója, Jirka nem ül mellettem unatkozva. Azt mondja, fáradt, és elmegy. Én ezt is szeretem benne.
