Új Szó, 2014. október (67. évfolyam, 225-251. szám)
2014-10-31 / 251. szám, péntek
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. OKTÓBER 31. Nagyítás 9 Mióta ember él a földön, volt és van halál, így halotti kultusz is, mely nem kötődik feltétlenül vallásos meggyőződéshez, sem a halhatatlanság hitéhez Miért járunk temetőbe? (Somogyi Tibor felvétele) Mindenszentek és halottak napja mindenütt a halottakra való emlékezés ünnepe. Általános szokás ilyenkor a sírok rendbehozatala, a gyertyagyújtás. A gyászmunka és a temetőjárás dolgairól a pszichikum, a lelki jelenségek és kedélybetegségek szakértőjével, Pálházy Béla pszichiáterrel merülünk a téma mélyébe. MIKLÓSI PÉTER A szakorvos, fennkölteb- ben szólva egy elme- és lélekbúvár - mondjuk temetőjárás közben - könnyebben tudja elrendezni önmagában az élet és a halál kérdéseit, mint az egyszeri, hétköznapi teremtés? Fogas kérdés, hiszen a pszichiáter is csak ember. Legföljebb empátia dolgában tett szert nagyobb gyakorlatra a mindennapi praxisában. Hogy miképpen dolgozza föl valaki a gyász eseményeit és időszakát, az emlékezés „feladványát”, az erősen összefügg az illető személyiségével, élettapasztalataival, a gyászokhoz vagy a régebben elhunytakhoz fűződő egyéni kapcsolataival. És hát attól is, elfogadja-e, hogy vannak élet adta helyzetek, történések és folyamatok, amelyeket egyszerűen nem áll módunkban megváltoztatni. Ezért érvényes minden ilyen szituációban az az imává nemesedett ősi bölcselet, mely szerint: add, Uram, hogy el tudjam fogadni, ami megváltoztathatatlan, adj, Uram, erőt ahhoz, hogy ami megváltoztatható, meg tudjam változtatni, de adj, Uram, bölcsességet is, hogy a kettőt meg tudjam különböztetni. Mi az, ami enyhít az emberi fájdalmon? Noha minden haláleset lényegében más és más, a közvetlen hozzátartozóknak mindegyik stresszt jelent. Az első fázis a sokk állapota, azt a tiltakozás mozzanatai követik - miért pont nálunk és velünk történt ez? -, majd a természetes fordulópontot a lelki egyensúly visszanyerése hozhatja meg, amikor a történteket sikerül a maguk helyére tenni. A belső feszültség, a szorongás feloldásában, a gondolati kimerülés és a lelki kiürülés megelőzésében, az egyensúly- keresésben, a pozitív gondolkodás megszilárdulásában és az életkedv visszanyerésében segíthet a szakember, de türelmes támaszként a megértő családi környezet is. Az elmúlás meg a halál gondja valamennyiünket érint. Sőt, rengetegen úgy tartják, hogy ez az egyetlen igazság itt a földön, mert előbb-utóbb mindenkire egyformán vonatkozik... Az így okoskodóknak van igazuk? Végül is igen, hiszen mindenki meztelenül születik, és így is megy el a vüágból; hiába volt akár kacsalábon forgó kastélya az életben. Ilyen értelemben tényleg találó igazság ez. Iménti, az egyensúlykeresést említő szavaiból ítélve az a helyes, ha a korábbi szeretet helyébe a racionális emlékezés lép? Ezt remélve járunk a temetőkbe? Elvégre akihez megyünk, akit keresünk, az még sincs ott az ő fizikai valójában! A hántás szándéka nélkül visszakérdezek: vasárnaponként miért jár annyi ember, akár egész családok a templomba? Lehetőleg ünneplőben. Valóban mindenki azért, hogy meggyőződéssel imádkozzon? Vagy részben megszokásból, mert ez társadalmi elvárás is? Faluhelyen pedig duplán az. Ott a templomban nemegyszer azt is megnézik, dobott-e a másik pénzt a perselybe, míg a temetőben azt, elég nagy és díszes csokor van-e a szomszédok sírján... Pedig a temetőjárás, a sírlátogatás igazi értelme nem a virághegyek meg a piros gyertyák nagyságában, hanem az életből távozottak és a még itt lévők spirituális kapcsolatának emberi mélységében, őszinteségében keresendő. TUDTA? A katolikus egyház tanítása szerint mindenszentek napja, november 1-je azon szenteknek az ünnepe, akikről a naptár név szerint nem emlékezik meg. A Bibliában a Jelenések Könyvében olvasni erről. November 2-a a holtakról való megemlékezés napja, mely bencés kezdeményezésre, a clunyi kolostorból indult el a 10. században, és a 14. században már általánosan ismert szokássá lett. Ilymód a temető az élők és a holtak találkahelye? Ott lehet a legösszefogottabban rájuk gondolni? így is mondható. Különösen a mai rohanó világban, amikor sokaknak soha semmire sincs idejük. Szakorvosi rendelőm pácienseinek elmondásából tudom, hogy vannak, akik eleinte naponta kimennek a temetőbe, később hetente, majd havonta; végül örülnek, ha alkalomadtán kijutnak. És akkor „bocsánatot kémek” a halotta- iktól, hogy csupán hébe-hóba jutnak el a sírjukhoz. Persze, ebben nemcsak az emlékek kopása, a munkahelyi elfoglaltság vagy az egészségi állapot, hanem az élet ilyen-olyan alakulása révén a jelentősebb távolság szintén szerepet játszhat. A temető a kultúránk része. De az életünké is? Természetesen. Főként abból a szempontból, hogy miként viszonyulunk a halál gondolatához és óhatatlan tényéhez. Illetve milyen volt a mindennapi kapcsolatunk azzal a személlyel, akit frissen gyászolunk, vagy évek-évtizedek múltán is az emlékét őrizzük. Bár a temetőben az ember kissé önző módon önmagára is gondol. Önmagára? Igen. Például azzal, hogy rendszerint a gyermekeivel jön ki a sírkertbe, abban bizakodva, hogy azok - megszokva és elfogadva a temetők sajátos világát - talán majd szintén nem feledkeznek meg olyan gyorsan a szüléikről, a nagyszüleik- ről. Mert az életből való eltávozásnak is két különböző szakasza van. Az egyik a megkerülhetetlen biológiai halál, a másik a szociális halál, ami csak akkor következik be, amikor valakit egy bizonyos idő múltán már egészen elfelejtenek... Amikor mind lélektanilag, mind a konkrét emlékekben semmivé és semmissé válik egy kapcsolati hátország. A temetői kivagyiságról mi a véleménye? Nyilván ahogy senki egyéni „ízlésébe”, ebbe sem lehet beleszólni. Viszont beszédes kifejezője lehet a természetes gyász őszinteségének, hogy valaki a díszesnél is díszesebb, félpalotányi sírköveket telepít- e halottjának végső nyugvóhelye fölé, vagy az egyszerűbb megoldások és inkább a bensőségesebb emlékezés híve. Ki- nek-kinek szívében legyen ez a jó ízlés és az egyeneslelkűség egyéni dilemmája. Mert a legegyszerűbb sírkő is éppen olyan érzelmi kapaszkodót nyújthat a temetőbe látogatónak, mint egy kápolnaszerű építmény. És aki nem látogat temetőt, ő miért kerüli? Ez elsősorban személyes döntés, lelkiismereti megítélés dolga. Azt hiszem, az eredőit a család előéletében, a családtagok viszonyában kell keresni. A pszichiátriai rendelőben száDr. Palhazy Béla mos panaszt hallani elfojtott indulatokról, különböző durvaságokról, szőnyeg alá söpört összetűzésekről, apák és fiúk konfliktusairól, apák és lányaik deformált kapcsolatáról. Ha valaki egész életében terrorizálta, esetleg tettlegesen is bántalmazta a családját, akkor bajos elvárni, hogy halála után a hozzátartozói naponta friss virágot tegyenek a sírjára. Valószínűleg sokkal inkább megnyugvással veszik, hogy végre csönd és békesség van a házban. Az ön rendelőjében gyakran jeletkeznek röviddel egy- egy temetés után páciensként az emberek? Általában akkor jönnek, ha nem tudják magukban földolgozni a történteket, képtelenek szabadulni a sokkszerű élmények hatása alól. Ha a kialakult új helyzetben át kell rendezniük az értékrendjüket, ehhez viszont nem ismerik kellőképpen a saját lelki értékeiket, előző tapasztalataik vagy személyes lehetőségeik pozitív tanulságait. Egy hosszabb-rövidebb folyamat révén ilyenkor kell őket kivezetni a rájuk nehezedő és zsákutcának vélt helyzetükből. Nem véletlen, hogy régebben a közeli hozzátartozót egy kerek esztendeig gyászolták, le sem téve közben a gyász jeleként viselt fekete öltözéket. Lényegében helytálló népi tapasztalat, hogy legalább ennyi idő szükséges, hogy valaki feldolgozza önmagában az őszinte és mély gyászt. Egyebek mellett például azt is, hogy az a hiányzó személy a korábban meghitt és derűs családi vagy éppenséggel egyházi ünnepeken sincs már jelen. Az ettől szenvedő páciens az orvosi rendelőben igyekszik szabadulni a benne kavargó feszültségektől. Lelkének káoszában egyszerűen tanácsot vár. Abban a szorongásos helyzetében, amikor a szakorvos szemével sem beteg még, de esetleg már ráléphetett az arrafelé nyíló útra. Ha pedig már nyilvánvalóan lelki vagy kedélybeteg az illető, akkor mindenképpen indokolt a kezelése. A szociális halál időbeni elodázásáról, annak érthető szándékáról már beszéltünk. De egyéb tekintetben a temetőnek, a temetőjárásnak milyen szerepe van a gyermek- nevelésben? Legfőképpen az emberi élet természetes velejáróinak, különböző fázisainak szóba hozásában. Annak legegyszerűbben érthető említésében, hogy az életnek több olyan rendhagyó területe van, amelyek nem mindennaposak, viszont ha előállnak, tudni illik róluk az alkalomhoz illő viselkedést is. Ezek azok a témák, amelyekről a hétköznapok körforgásában szinte egyáltalán nincs vagy csupán elvétve akad kommunikáció a szülők és gyerekek között. Napjainkban a halál, az elmúlás tényének elkerülhetetlensége többnyire tabutéma a családokban, régebben viszont a gyerekek számára ez is könnyebben érthető volt. Akkoriban ugyanis, főként faluhelyen, még közös házban, egy fedél alatt élt együtt a nagycsalád két-három nemzedéke, így a gyerekek akaratlanul is részesei lettek annak, hogy az öregek - többnyire hosszabb- rövidebb haldoklás után - távoztak az élők sorából. Most a temetőnek van - legalábbis lehet - hasonló szerepe, ahol a szülő elmagyarázhatja az élet természetes körforgásának tudnivalóit. Hogy kik voltak a dédszülők, a már nem élő nagyszülők. A temetőnek fontos szerep jut a tradíciók őrzésében, az emlékek ébresztgeté- sében. Az jár el helyesen, aki az óvodást is ki-kiviszi a temetőbe? Vagy az cselekszik jól, aki megóvja ettől, mondván, a temetőlátogatás után rossz álmai lehetnek? Szerintem nincs őt mitől megóvni. Nem a titokzatosságot kell építeni benne, meg a fej elfordítására biztatni, hanem értelmi befogadóképességének szintjén kell őt helyesen tájékoztatni. A jelen „vívmányaként” erre a területre is betört az internet. Önnek mi a véleménye a virtuális temetőlátogatások divatjáról? Nem vagyok a híve. Ez megint csak pótcselekvés. Egy- egy halottunkért, a fényképe előtt, a világ túloldalán is lehet gyertyát gyújtani. Azt pedig, ha valakinek a pár küométerre fekvő temetőben nyugszanak a szerettei, de ő csak virtuális úton „gondol rájuk”, azt személyiségi deformációnak tartom. Nem titok, ha jó ismerős vagy távolabbi rokon haláláról értesülünk, sokszor nem tudjuk: telefonáljunk, lélektelen SMS-t vagy e-mailt küldjünk, levelet meg nem írunk, mert mit is írnánk... Mi tagadás, gyakran sokat adnánk a régi jó gyásztáviratért! Joggal, mert lélektanilag is fontos volt mind a feladónak, mind a címzettnek, aki talán évek múltán is elő-elővehette. Remélem, a társadalmi igény valamilyen formában még visszalopja az életünkbe. A temetők a holtak sírkertjei, de az élőkről szólnak? Egyre inkább. Fölidéznek arcokat, régi emlékeket, tovatűnt sorsokat, tovatűnő folyamatokat. És sokat vallanak az utódoknak az elhunytak iránti tiszteletéről. Az emlékezés őszinteségéről vagy éppenséggel a puszta kötelességből megtett talmi külsőségekről. A tényleges gyászmunka ugyanis kemény feladat. A szomorúság mélybe merülésének, onnan pedig az újbóli felszínre kerülésének kemény küzdelmét jelenti. Az élők szemszögéből nézve a temető az a hely, ahol a személyesből átlépünk a személytelenbe? A kettő találkozásának olyan színhelye ez, ahol legalább utólag - gondolatban és lélekben - még elsimíthatok bizonyos lezáratlan viták. Mert aki a megbántott személyt még annak élete során bármi okból elmulasztotta megkövetni, a temetőben, ha megkésve is, de helyrehozhatja hibáját és a saját lelki egyensúlyát. Ez is része a mindenkori gyászmunkának. És akkor a múlt eligazodik a jelenben. A temetőlátogatás így ad, adhat feloldozást az élőknek. A sírlátogatásnál kevés személyesebb dolog létezik a világon. Persze, nem csupán a halottak napján.
