Új Szó, 2014. szeptember (67. évfolyam, 201-224. szám)

2014-09-27 / 222. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. SZEPTEMBER 27. ________________________________________ ______________________________________________________________Szombati vendég 9 V áclav Neckár: „Menzel úr szerint azért vagyok még ma is olyan sikeres, mert az emberekből nem halt még ki a szánalom, az együttérzés..." Forgalmistaként vonult be a cseh filmművészetbe Karlovy Vary idei feszti­váljának egyik legemléke­zetesebb eseménye a Szi­gorúan ellenőrzött vona­tok digitális változatának ünnepi bemutatója volt. Jirí Menzel Oscar-díjas al­kotásának főhőse, Miloš Hrma, az ártatlansága el­vesztéséért küzdő ifjú forgalmista Václav Neckáŕ megformálásában kel életre a vásznon. SZABÓ G. LÁSZLÓ Csaknem ötven év telt el a film eredeti bemutatója óta. Václav Neckár ez alatt az öt évtized alatt popénekesi pályája mellett több filmszerepben is feltűnt, színészi babérjai közül azonban mind a mai napig erre a legbüszkébb - és okkal! A Bohumil Hrabal kis­regénye nyomán készült alkotás hétköznapi hőseként úgy vonult be a XX. századi cseh mozi le­gendás alakjai közé, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Pár évvel ezelőtti agyvérzésének maradandó nyomaival Václav Neckáŕ alig emlékeztet egykori önmagára, hangjából azonban még ma is kivehető Miloš Hrma szelídsége, szemérmessége, fi­nom lelkülete. „Hatalmas szerencsém volt vele - meséli Jirí Menzel. - Éne­kesként a hatvanas évek köze­pén aratta első sikereit, Marta Kubišovával együtt jelent meg a színen a pilseni Alfában, onnan került aztán Prágába, a Rokokó Színházba. Rengeteg színészt megnéztünk a szerepre, még Vladimír Pucholtot is, aki Hana Brejchová partnere volt az Egy szöszi szerelmeiben. Ő nem élt a lehetőséggel, szerencsére. Akkor majd én, gondoltam, de gyor­san rájöttem, hogy ez nem az én szerepem. Aztán szóltak, hogy van itt egy fiú, Vašek, gyakran énekel a tévében, nézzem meg őt. Pár nappal később a filmklub­ban találkoztunk. Annyira félénk és olyan szégyenlős volt, hogy szinte sajnálatot ébresztett az emberben. Nem is hívtam pró­bafelvételre, éreztem, hogy neki kell adnom a szerepet. Pontosan emlékszem Hrabal úr szavaira: „Ő az! - kiáltott fel lelkesen. - Ne keressen mást!” És valóban ő volt az, akinek Müos Hrma szerepét el kellett játszania. A személyi­sége szinte kiáltott a szerepért. Később a Pacsirták cémaszálon című filmembe is bekerült. Azt a forgatást az első naptól az utolsóig végigaludta. Akkoriban már sokat turnézott, és annyira fáradt volt, hogy ha nem állt ka­mera előtt, félrevonult és aludt. A varázsa, a karizmája ebben a filmben is tökéletesen működik.” Két nagy dátum biztosan van az életében. Az egyik 1966, a Szigorúan ellenőr­zött vonatok bemutatója, a másik 2002. A betegségem. Szélütés ért, szörnyű volt. Nem tudtam fo­lyékonyan beszélni. Dadogtam. Élfelejtettem az igekötőket. Nem tudtam kinyögni egy ép­kézláb mondatot. Újra kellett tanulnom beszélni. És a szövegeket, a dalszöve­geket. Egyikre sem emlékeztem. Mintha kitörölték volna az agya­mat. Fájdalmas felismerés volt. Az újratanulás pedig kimerítő. Hétperces balladák szövegeit kellett visszapréselnem a fejem­be. Elképesztően sok energiám­ba került. Még jó, hogy nem színpadi szerepeket kellett újratanul­nia. Pedig eredetileg színésznek készültem, tudja? Most hallom először. Próbálkoztam is a színészettel, de mind a három alkalommal elutasítottak. Nem találtak elég tehetségesnek. Mentem volna én negyedszer is felvételizni, csak megbetegedtem. Sárgasággal vittek kórházba. Mostnak, a híres bányászvárosnak jó nevű színhá­za volt akkoriban. Oda vettek fel gyakornoknak. Onnan kerültem aztán a pilseni zenés színházba, majd 1965-ben Prágába, a Roko­kóba. Első bemutatóm után egy vékonyka könyvet kaptam aján­dékba az igazgatómtól. Bohumil Hrabal: Szigorúan ellenőrzött vonatok. Mintha csak sejtette volna, mi vár rám. Szerette a könyvet? Hazamentem, és még éjszaka elolvastam. Valósággal felfal­tam. Két hónappal később pedig már Jirí Menzel előtt ültem a filmklubban. Egy gyártásvezető­nő ajánlott be neki. „Nézze meg Neckárt, olyan csúnyácska sze­gény, hogy már szép!” - mondta a hölgy. Azok után, hogy nem vettek fel a főiskolára, elképesz­tő sikerélmény volt számom­ra, hogy én kaptam meg Miloš Hrma szerepét. Nem is izgult, hogy mit kezd egy ekkora feladattal? Akkor már nem volt mit ve­szítenem, így csak attól féltem, hogy nem fogom megtalálni a filmklubot, ahol Menzel úr várt rám. Keresztül-kasul turnéztam az országban, de Prága szívében képes voltam elveszni. Hrabal úrhoz sem egyedül mentem ki Kerszkóba. Menzel úr vitt el be­mutatni neki. Színészi tapasztalatai ugyan nem voltak, a kamera előtt vi­szont már akkor is felszabadul­tan mozgott, hiszen könnyűze­nei műsorokban lépett fel. A színpadon otthon érez­tem magam. Tizenévesen még az is megfordult a fejemben, hogy operaénekes leszek. Csak aztán elkezdtem mutálni, és elment a hangom. De azelőtt, még kisgyerekként, többször hívtak a Karlovy Vary-i színház operaelőadásaiba. Énekeltem a Ruszalkában, az Othellóban, a Carmenben, a Turandotban... a Toscával aztán minden lezá­rult. Amíg nem kezdtem el mu­tálni, a szopránénekesnők kö­zött álltam, de amint mélyülni kezdett a hangom, kitettek az előadásból. És mivel utasították el a főis­kolai felvételiken? Először azt mondták, hogy vannak itt sokkal tehetségeseb­bek nálam. A következő évben a kiejtésembe kötöttek bele. Vannak hangzók, amelyeket ma is rosszul képzek. Anyukám közbenjárására vettek fel a mosti színházba papíron világosító­nak, fél műszakra. Harmadszor Brünnben felvételiztem, azt re­mélve, hogy ott majd bejutok. Nem sikerült. Brünnben azt mondták: „Magának már érez­hetően olyan nagy színpadi gya­korlata van, hogy nincs szüksége főiskolai tanulmányokra. Csak foglalná másvalaki helyét.” Később aztán, a kamera előtt, amikor Jirí Menzellel forgatott, bizonyára kapóra jött az a tapasztalat is, amit már popénekesként szerzett. Azt el kellett felejtenem. Ab­ból semmi sem kellett a rende­ző úrnak. Mindig leintett, ha aranyoskodtam, mint éneklés közben, a színpadon. „Ide ez felesleges - mondta -, ez nem popzene, itt hitelesnek kell lenned. Ne is játssz, csak légy önmagad!” Úgyhogy igyekez­tem önmagamat adni, a lehető legtermészetesebbnek látsza­ni. Nagyon tetszett neki, hogy olyan visszahúzódó és sérülé­keny voltam. Emlegeti is gyak­ran, hogy a legszívesebben ma­gához ölelt volna a filmklubban, mert úgy néztem rá végig, hogy sajnálatot ébresztettem benne. Azt is többször mondta már, hogy azért vagyok még ma is olyan sikeres, mert az emberek­ből még nem halt ki a szánalom, az együttérzés. Van a filmnek olyan jelene­te, amelyet sokadszorra sike­rült csak felvenniük? Egyetlenegy. Azon valóban hosszasan dolgoztunk. Amikor lemegyek a pincébe az állo­másfőnök feleségéhez, és a se­gítségét kérem, hogy tanítson be, mondja el, mit kell tennem, hogy elkerüljem a korai mag­ömlést, illetve hogy ne hervad­jak le a cél előtt. Megindító jelenet. Ott ül az asszony a gyéren megvilágí­tott pincében, libát töm na­gyon érzékletesen, sokatmon­dó mozdulatokkal, félje fiatal beosztottja pedig könyörögve fordul hozzá, hogy most akkor mi legyen? Libuše Havelková játszotta a szerepet, és elsőre hozta, amit a rendező kért tőle. Velem volt a baj. Másról beszélt a szemem, és egészen más tartalmat hor­dozott a szövegem. Szavakkal ugyanis azt kellett elhitetnem, hogy még mindig nem vagyok túl az első szeretkezésen, de a tekintetemben Menzel úr szerint épp az ellenkezője volt. Ezt a kü­lönbséget kellett kiküszöbölnöm ajátékomból. Ma müyen a kapcsolata Jirí Menzellel? Baráti. Nem telefonálgatunk egymásnak, de a véletlen min­den évben összehoz bennünket. Idén például már kétszer is ta­lálkoztunk. Először Kerszkóban, tavasszal, a Hrabal-fesztiválon, most pedig Karlovy Varyban, a felújított film bemutatóján, ahol a többi szereplő is ott volt. De az Oscar-gálán, amikor nyert a film Los Angelesben, nem volt ott. Mehetett volna egyáltalán? Arról nem volt szó, hogy én is utazhatok. Ki utazzon, ha nem a fősze­replő? Miért vigyen magával a rende­ző egy csúnya fiút, ha vihet egy szép nőt? Én nem haragudtam rá. Jitka Bendová, aki a csinos kalauzlányt játssza a filmben, boldogan utazott, hiszen gyen­géd szálak fűzték a rendezőhöz, és angolul is jól beszélt. Én a 89- es forradalom után, 2000-ben jártam először Amerikában, ami­kor az ott élő cseheknek adtunk koncertet. Arra még emlékezik, mit vett a Szigorúan ellenőrzött vonatokért kapott összegből? Egy Fiat 600-ast. Akkoriban már a Golden Kids együttesben énekeltem Marta Kubišovával és Helena Vondráčkovával, és sokat jártunk haknizni. Martának fehér Fiatja volt, Helénának kék, nekem piros. Mindig egymás mellett parkol­tunk. A trikolór adott volt. Több filmbe is bekerült a Vonatok után. Voltaképpen pályát is változtathatott volna, hiszen kézről kézre adták a rendezők. Még mesefilmekben is játszott, kosztümös produk­ciókban. Tizennégy filmben vállaltam szerepet a Vonatok után, ami nem is olyan kevés, ha figyelem­be vesszük azt is, hogy az énekesi pályámat egy percre sem adtam fel. Akkor álltam csak meg egy rövid időre, amíg tartott a be­tegségem. Fel kellett épülnöm. Jan, a testvérem szerencsére mindig mellettem állt, rengete­get segített a gyógyulásban, és a dalszövegeket is ő tanította meg velem újra. Ha figyeltem volna magamra, nem is történt volna baj. Rossz volt az életritmusom, helytelenül étkeztem, borzasztó­an meghíztam. Mindent úgy lát­tam jónak, ahogy én csináltam. Senkitől nem fogadtam el sem­miféle tanácsot. Mára változott a helyzet. Egészségesen élek. Most látom, hogy azt a tizen­öt filmet nem egész öt év alatt forgatta. Szép kis teljesítmény. A Pacsirták cémaszálon után már nem is forgattam, annak meg nem is volt itthoni bemu­tatója. A barrandovi filmgyár munkatársainak vetítették le úgy, hogy nekünk, színészeknek nem is jutott hely a teremben. Földön ülve néztük végig a fil­met a fivéremmel. Mindketten tudtuk, hogy dobozba kerül, és úgy is lett. Dubčeket már félre­állították, Husák kezébe került a hatalom. Huszonegy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a Pacsirták kirepülhessenek a tre­zorból. 1990-ben mutatták be Berlinben, ahol Arany Medve díjjal jutalmazták. Los Angelesbe nem jutottam ki, Berlinbe igen. Menzel úr bizonyítékként, „élő medveként” vitt magával, hogy lássák, valóban húsz évvel ko­rábban készítette a filmet. De még 1968 augusztusá­ban is forgatott, amikor a szovjet tankok már Prága felé tartottak. Cowboyfilmben játszottam a Kaukázus hegyei között. Egy lit­ván színésszel volt közös sátrunk. Reggel bekapcsolta a tranziszto­ros rádióját, és úgy tudtam meg a hírekből, hogy a Szovjet Hadsereg katonái Csehszlovákia segítsé­gére siettek. Mindketten sírtunk. Jouzasz, a litván barátom és én is. „Nálunk is ugyanez volt 1940-ben - mondta. - Bejöttek és maradtak. Tőletek sem fognak elmenni egy­hamar, majd meglátod!” Sajnos igaza lett. És látta Jouzasz a Vonatokat? Nem láthatta. Három ország nem vette meg a filmet: az NDK, Albánia és a Szovjetunió. Nincs benne egy valamirevaló hős, hangzott a hivatalos indoklás. Az egyetlen ember, aki körül zajla­nak az események, impotens. Ezt egy film nem engedheti meg ma­gának, vélekedtek. Furcsa idők voltak azok, nagyon furcsák. Nem sírom vissza őket. Jitka Zelenohorská, Jin Menzel, Václav Neckár, Kvetá Fialová és Nadá Vrbánková Karlovy Varyban Zuzana Mináčová felvétele

Next

/
Oldalképek
Tartalom