Új Szó, 2014. szeptember (67. évfolyam, 201-224. szám)
2014-09-27 / 222. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. SZEPTEMBER 27. ________________________________________ ______________________________________________________________Szombati vendég 9 V áclav Neckár: „Menzel úr szerint azért vagyok még ma is olyan sikeres, mert az emberekből nem halt még ki a szánalom, az együttérzés..." Forgalmistaként vonult be a cseh filmművészetbe Karlovy Vary idei fesztiváljának egyik legemlékezetesebb eseménye a Szigorúan ellenőrzött vonatok digitális változatának ünnepi bemutatója volt. Jirí Menzel Oscar-díjas alkotásának főhőse, Miloš Hrma, az ártatlansága elvesztéséért küzdő ifjú forgalmista Václav Neckáŕ megformálásában kel életre a vásznon. SZABÓ G. LÁSZLÓ Csaknem ötven év telt el a film eredeti bemutatója óta. Václav Neckár ez alatt az öt évtized alatt popénekesi pályája mellett több filmszerepben is feltűnt, színészi babérjai közül azonban mind a mai napig erre a legbüszkébb - és okkal! A Bohumil Hrabal kisregénye nyomán készült alkotás hétköznapi hőseként úgy vonult be a XX. századi cseh mozi legendás alakjai közé, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Pár évvel ezelőtti agyvérzésének maradandó nyomaival Václav Neckáŕ alig emlékeztet egykori önmagára, hangjából azonban még ma is kivehető Miloš Hrma szelídsége, szemérmessége, finom lelkülete. „Hatalmas szerencsém volt vele - meséli Jirí Menzel. - Énekesként a hatvanas évek közepén aratta első sikereit, Marta Kubišovával együtt jelent meg a színen a pilseni Alfában, onnan került aztán Prágába, a Rokokó Színházba. Rengeteg színészt megnéztünk a szerepre, még Vladimír Pucholtot is, aki Hana Brejchová partnere volt az Egy szöszi szerelmeiben. Ő nem élt a lehetőséggel, szerencsére. Akkor majd én, gondoltam, de gyorsan rájöttem, hogy ez nem az én szerepem. Aztán szóltak, hogy van itt egy fiú, Vašek, gyakran énekel a tévében, nézzem meg őt. Pár nappal később a filmklubban találkoztunk. Annyira félénk és olyan szégyenlős volt, hogy szinte sajnálatot ébresztett az emberben. Nem is hívtam próbafelvételre, éreztem, hogy neki kell adnom a szerepet. Pontosan emlékszem Hrabal úr szavaira: „Ő az! - kiáltott fel lelkesen. - Ne keressen mást!” És valóban ő volt az, akinek Müos Hrma szerepét el kellett játszania. A személyisége szinte kiáltott a szerepért. Később a Pacsirták cémaszálon című filmembe is bekerült. Azt a forgatást az első naptól az utolsóig végigaludta. Akkoriban már sokat turnézott, és annyira fáradt volt, hogy ha nem állt kamera előtt, félrevonult és aludt. A varázsa, a karizmája ebben a filmben is tökéletesen működik.” Két nagy dátum biztosan van az életében. Az egyik 1966, a Szigorúan ellenőrzött vonatok bemutatója, a másik 2002. A betegségem. Szélütés ért, szörnyű volt. Nem tudtam folyékonyan beszélni. Dadogtam. Élfelejtettem az igekötőket. Nem tudtam kinyögni egy épkézláb mondatot. Újra kellett tanulnom beszélni. És a szövegeket, a dalszövegeket. Egyikre sem emlékeztem. Mintha kitörölték volna az agyamat. Fájdalmas felismerés volt. Az újratanulás pedig kimerítő. Hétperces balladák szövegeit kellett visszapréselnem a fejembe. Elképesztően sok energiámba került. Még jó, hogy nem színpadi szerepeket kellett újratanulnia. Pedig eredetileg színésznek készültem, tudja? Most hallom először. Próbálkoztam is a színészettel, de mind a három alkalommal elutasítottak. Nem találtak elég tehetségesnek. Mentem volna én negyedszer is felvételizni, csak megbetegedtem. Sárgasággal vittek kórházba. Mostnak, a híres bányászvárosnak jó nevű színháza volt akkoriban. Oda vettek fel gyakornoknak. Onnan kerültem aztán a pilseni zenés színházba, majd 1965-ben Prágába, a Rokokóba. Első bemutatóm után egy vékonyka könyvet kaptam ajándékba az igazgatómtól. Bohumil Hrabal: Szigorúan ellenőrzött vonatok. Mintha csak sejtette volna, mi vár rám. Szerette a könyvet? Hazamentem, és még éjszaka elolvastam. Valósággal felfaltam. Két hónappal később pedig már Jirí Menzel előtt ültem a filmklubban. Egy gyártásvezetőnő ajánlott be neki. „Nézze meg Neckárt, olyan csúnyácska szegény, hogy már szép!” - mondta a hölgy. Azok után, hogy nem vettek fel a főiskolára, elképesztő sikerélmény volt számomra, hogy én kaptam meg Miloš Hrma szerepét. Nem is izgult, hogy mit kezd egy ekkora feladattal? Akkor már nem volt mit veszítenem, így csak attól féltem, hogy nem fogom megtalálni a filmklubot, ahol Menzel úr várt rám. Keresztül-kasul turnéztam az országban, de Prága szívében képes voltam elveszni. Hrabal úrhoz sem egyedül mentem ki Kerszkóba. Menzel úr vitt el bemutatni neki. Színészi tapasztalatai ugyan nem voltak, a kamera előtt viszont már akkor is felszabadultan mozgott, hiszen könnyűzenei műsorokban lépett fel. A színpadon otthon éreztem magam. Tizenévesen még az is megfordult a fejemben, hogy operaénekes leszek. Csak aztán elkezdtem mutálni, és elment a hangom. De azelőtt, még kisgyerekként, többször hívtak a Karlovy Vary-i színház operaelőadásaiba. Énekeltem a Ruszalkában, az Othellóban, a Carmenben, a Turandotban... a Toscával aztán minden lezárult. Amíg nem kezdtem el mutálni, a szopránénekesnők között álltam, de amint mélyülni kezdett a hangom, kitettek az előadásból. És mivel utasították el a főiskolai felvételiken? Először azt mondták, hogy vannak itt sokkal tehetségesebbek nálam. A következő évben a kiejtésembe kötöttek bele. Vannak hangzók, amelyeket ma is rosszul képzek. Anyukám közbenjárására vettek fel a mosti színházba papíron világosítónak, fél műszakra. Harmadszor Brünnben felvételiztem, azt remélve, hogy ott majd bejutok. Nem sikerült. Brünnben azt mondták: „Magának már érezhetően olyan nagy színpadi gyakorlata van, hogy nincs szüksége főiskolai tanulmányokra. Csak foglalná másvalaki helyét.” Később aztán, a kamera előtt, amikor Jirí Menzellel forgatott, bizonyára kapóra jött az a tapasztalat is, amit már popénekesként szerzett. Azt el kellett felejtenem. Abból semmi sem kellett a rendező úrnak. Mindig leintett, ha aranyoskodtam, mint éneklés közben, a színpadon. „Ide ez felesleges - mondta -, ez nem popzene, itt hitelesnek kell lenned. Ne is játssz, csak légy önmagad!” Úgyhogy igyekeztem önmagamat adni, a lehető legtermészetesebbnek látszani. Nagyon tetszett neki, hogy olyan visszahúzódó és sérülékeny voltam. Emlegeti is gyakran, hogy a legszívesebben magához ölelt volna a filmklubban, mert úgy néztem rá végig, hogy sajnálatot ébresztettem benne. Azt is többször mondta már, hogy azért vagyok még ma is olyan sikeres, mert az emberekből még nem halt ki a szánalom, az együttérzés. Van a filmnek olyan jelenete, amelyet sokadszorra sikerült csak felvenniük? Egyetlenegy. Azon valóban hosszasan dolgoztunk. Amikor lemegyek a pincébe az állomásfőnök feleségéhez, és a segítségét kérem, hogy tanítson be, mondja el, mit kell tennem, hogy elkerüljem a korai magömlést, illetve hogy ne hervadjak le a cél előtt. Megindító jelenet. Ott ül az asszony a gyéren megvilágított pincében, libát töm nagyon érzékletesen, sokatmondó mozdulatokkal, félje fiatal beosztottja pedig könyörögve fordul hozzá, hogy most akkor mi legyen? Libuše Havelková játszotta a szerepet, és elsőre hozta, amit a rendező kért tőle. Velem volt a baj. Másról beszélt a szemem, és egészen más tartalmat hordozott a szövegem. Szavakkal ugyanis azt kellett elhitetnem, hogy még mindig nem vagyok túl az első szeretkezésen, de a tekintetemben Menzel úr szerint épp az ellenkezője volt. Ezt a különbséget kellett kiküszöbölnöm ajátékomból. Ma müyen a kapcsolata Jirí Menzellel? Baráti. Nem telefonálgatunk egymásnak, de a véletlen minden évben összehoz bennünket. Idén például már kétszer is találkoztunk. Először Kerszkóban, tavasszal, a Hrabal-fesztiválon, most pedig Karlovy Varyban, a felújított film bemutatóján, ahol a többi szereplő is ott volt. De az Oscar-gálán, amikor nyert a film Los Angelesben, nem volt ott. Mehetett volna egyáltalán? Arról nem volt szó, hogy én is utazhatok. Ki utazzon, ha nem a főszereplő? Miért vigyen magával a rendező egy csúnya fiút, ha vihet egy szép nőt? Én nem haragudtam rá. Jitka Bendová, aki a csinos kalauzlányt játssza a filmben, boldogan utazott, hiszen gyengéd szálak fűzték a rendezőhöz, és angolul is jól beszélt. Én a 89- es forradalom után, 2000-ben jártam először Amerikában, amikor az ott élő cseheknek adtunk koncertet. Arra még emlékezik, mit vett a Szigorúan ellenőrzött vonatokért kapott összegből? Egy Fiat 600-ast. Akkoriban már a Golden Kids együttesben énekeltem Marta Kubišovával és Helena Vondráčkovával, és sokat jártunk haknizni. Martának fehér Fiatja volt, Helénának kék, nekem piros. Mindig egymás mellett parkoltunk. A trikolór adott volt. Több filmbe is bekerült a Vonatok után. Voltaképpen pályát is változtathatott volna, hiszen kézről kézre adták a rendezők. Még mesefilmekben is játszott, kosztümös produkciókban. Tizennégy filmben vállaltam szerepet a Vonatok után, ami nem is olyan kevés, ha figyelembe vesszük azt is, hogy az énekesi pályámat egy percre sem adtam fel. Akkor álltam csak meg egy rövid időre, amíg tartott a betegségem. Fel kellett épülnöm. Jan, a testvérem szerencsére mindig mellettem állt, rengeteget segített a gyógyulásban, és a dalszövegeket is ő tanította meg velem újra. Ha figyeltem volna magamra, nem is történt volna baj. Rossz volt az életritmusom, helytelenül étkeztem, borzasztóan meghíztam. Mindent úgy láttam jónak, ahogy én csináltam. Senkitől nem fogadtam el semmiféle tanácsot. Mára változott a helyzet. Egészségesen élek. Most látom, hogy azt a tizenöt filmet nem egész öt év alatt forgatta. Szép kis teljesítmény. A Pacsirták cémaszálon után már nem is forgattam, annak meg nem is volt itthoni bemutatója. A barrandovi filmgyár munkatársainak vetítették le úgy, hogy nekünk, színészeknek nem is jutott hely a teremben. Földön ülve néztük végig a filmet a fivéremmel. Mindketten tudtuk, hogy dobozba kerül, és úgy is lett. Dubčeket már félreállították, Husák kezébe került a hatalom. Huszonegy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a Pacsirták kirepülhessenek a trezorból. 1990-ben mutatták be Berlinben, ahol Arany Medve díjjal jutalmazták. Los Angelesbe nem jutottam ki, Berlinbe igen. Menzel úr bizonyítékként, „élő medveként” vitt magával, hogy lássák, valóban húsz évvel korábban készítette a filmet. De még 1968 augusztusában is forgatott, amikor a szovjet tankok már Prága felé tartottak. Cowboyfilmben játszottam a Kaukázus hegyei között. Egy litván színésszel volt közös sátrunk. Reggel bekapcsolta a tranzisztoros rádióját, és úgy tudtam meg a hírekből, hogy a Szovjet Hadsereg katonái Csehszlovákia segítségére siettek. Mindketten sírtunk. Jouzasz, a litván barátom és én is. „Nálunk is ugyanez volt 1940-ben - mondta. - Bejöttek és maradtak. Tőletek sem fognak elmenni egyhamar, majd meglátod!” Sajnos igaza lett. És látta Jouzasz a Vonatokat? Nem láthatta. Három ország nem vette meg a filmet: az NDK, Albánia és a Szovjetunió. Nincs benne egy valamirevaló hős, hangzott a hivatalos indoklás. Az egyetlen ember, aki körül zajlanak az események, impotens. Ezt egy film nem engedheti meg magának, vélekedtek. Furcsa idők voltak azok, nagyon furcsák. Nem sírom vissza őket. Jitka Zelenohorská, Jin Menzel, Václav Neckár, Kvetá Fialová és Nadá Vrbánková Karlovy Varyban Zuzana Mináčová felvétele
