Új Szó, 2014. szeptember (67. évfolyam, 201-224. szám)
2014-09-20 / 216. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. SZEPTEMBER 20._________________________________________________________________________________________________________ SZOMBATI VENDÉG 9 Györgyjakab Enikő: „Nem érezném magam jobban megtisztelve akkor sem, ha például a párizsi Odeon színésze lennék. Jó helyen vagyok így is..." Jó energiával játszik, akár román nyelven is Még a háta közepe is tehetséges. Melitát játszotta Miroslav Krleža Lédájában Kolozsváron, az Állami Magyar Színházban, amikor a testéből áradó kifejezőerő és a legfinomabb gesztusok pontos összjátéka alapján úgy éreztem: Györgyjakab Enikő minden ízében színésznő. SZABÓ G. LÁSZLÓ Színházi palettáját olyan szerepek színesítik, mint az Őfelsége pincére voltam Lizája, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül Veronikája, Büchner Lénája, Übü mama vagy a Hedda Gabler Thea Elostedje. Ez utóbbi alakításáért a legrangosabb román színházi elismerést, az UNITER- díjat is megkapta. Társulata egyik vezető színésznőjeként szinte folyamatosan játszik, vagy ahogy ő fogalmaz: „Sok volt a vágta mostanában.” Kézdivásárhely, ahol született, mihez van közelebb, Marosvásárhelyhez vagy Kolozsvárhoz? Mindkettőtől távol esik. Kézdivásárhely Székelyföldön van, harminc kilométerre Sepsiszent- györgytől. Én Szentgyörgyön nőttem fel, csak Kézdivásárhe- lyen születtem, mert a szüleim a közeli Futásfalváról származnak. Kolozsváron, tizennyolc évesen a Babes-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karát választotta. Miért? Már úgy érzem, tartok ott, hogy ezt elmondjam. Nem bíztam abban, hogy felvesznek Marosvásárhelyre, a színművészeti egyetemre. A Bolyai színművészeti tanszékére viszont bejutottam, a bölcsészkar első éve után. Ha nem ez történik, marad a filozófia. De egy évet még párhuzamosan végeztem. Úgy gondoltam, elvégzem mindkét szakot. Csakhogy a színművészeim nagyon szétszórt volt a program, és nem készülhettem fel a filozófiaórákra. Nem tanulhattam annyit, amennyit szerettem volna, és azt nagyon szégyelltem. Amúgy mindenben el tudtam mélyedni. A filozófiatörténetben ugyanúgy, mint a szemiotikában. De ha megkérdeztek, mi leszek, ha elvégzem az egyetemet, nem azt válaszoltam, hogy bölcsész, hanem hogy majd megnézem, hol lehet elhelyezkedni ezen a területen. Önbizalom terén nagyon a mínuszból indultam. Volt ennek valami különösebb oka? Az én családomban szinte nem is volt intellektuális vonal. A szüleim mezőgazdasággal és állattenyésztéssel foglalkoztak. Földünk volt, édesapámmal kapálni jártam, ősszel répát szedni. Amit a legjobban utáltam, az a szénaforgatás volt. Tűzött a nap, fájt a fejem tőle. A munkát bírtam, azzal nem volt semmi bajom, csak a szénával. Nagyon poros volt, csípte a bőrömet. Nekem a friss széna illata azóta is egy villát jelent. Amit viszont nagyon szerettem: káposztát vágni. Az gyönyörű. Hajnalban kimentünk a mezőre, meg kellett fogni a káposztát, letűmi az alsó leveleket, és bárddal levágni a fejet. Csodálatos hangot ad ki. Reccsen. Édesapámnak nem volt szakmája, s mivel szegény családból származott, mindent megtanult, amit csak lehetett. Ezermester volt. Házat épített. Három fiútestvérem mellett engem is mindig úgy kezeltek, mint egy fiút. Fizikai erőre volt szükség. Nem azt mondták, hogy fessem ki a körmömet bent a házban, és tálaljak meg, hanem hogy legyek kint, és dolgozzak a fiúkkal. Hozták a terméskövet az Öltről, de még mielőtt belerakták volna az alapba, meg kellett mosni. Vizet engedtünk a talicskába, kefével kellett lesúrolni a sarat a kőről, mert sárosán nem mehet a betonba. Nem kötne meg. Duzzogott magában, hogy lány létére ezt kell csinálnia? Egyáltalán. Édesanyám életében sem volt benne az a típusú nőies viselkedés, ami egy városi nő sajátja. Ő inkább az összetartó erőt képviselte a családban. Az én életemben is csak akkor jelent meg a városi értelemben vett nőiesség, amikor felkerültem Kolozsvárra, az egyetemre. Addig nem. Mégsem láttam színpadon nagyvilágibb nőt, mint a Léda Melitája. A csupasz háta is arról beszélt, hogy a múlt már egyáltalán nem foglalkoztatja, s tervei megvalósításában nem ismer akadályt. Sepsiszentgyörgy, ahol érettségiztem, kisváros ugyan, de erős kulturális élettel. Színháza is van kettő-három. Hatvanezer lakosa volt, amikor eljöttem, ma lehet százezer. Aki jól tanul, és egyetemet akar végezni, az Kolozsvárra jön. A szüleim nagyon büszkék voltak, hogy elkerültem ide, de fogalmuk sem volt, hogy mi az: filozófiát tanul a lányuk. Annyit tudtak elmondani, hogy egyetemista Kolozsváron. A színészet iránti vágy hullámokban jött nálam. Az első hullámról nem tudok, édesanyám szerint háromévesen mondtam neki először, hogy színésznő akarok lenni. Pedig akkor még nem is láthattam színészt, nem is tudtam, mi az. De volt egy színkör a líceumban, az Osonó, ami teljesen megbabonázott. Tizenöttizenhat éves lehettem. Részese lettem valaminek, ami aktívan használja a testet és a szellemet, gondolkodni kellett, tevékenykedni, ami nagyon fontos egy fiatal életében. Közben volt egy olyan hatás is valahonnan, hogy ez olyan hivatás, ami mellett nem lehet rendezett családi életet élni, amire ugyancsak vágytam. S akkor azt mondtam, nem lépek erre az útra. Egy évig el is kerültem. Aztán izgalmas dolgokat hallottam arról, hogy mi történik a színművészeti tanszéken, s akkor már nem tudtam ellenállni a hívásnak. Felveszi a versenyt a Bolyai Egyetem színművészeti tanszéke a marosvásárhelyi vagy a kolozsvári színművészeti egyetemmel? Én azt láttam, és most is azt látom, hogy a Bolyairól is nagyon erős színészek jönnek ki, bár nincs igazán erős rendszere az egyetemnek. Nem elég sűrű az órarendje. S ha szélesebb összefüggésben tekintünk a dolgokra: megítélése szerint mennyire nehéz ma magyar színésznek lenni Romániában? Én úgy érzem, nem nehéz. A román színházi világ nagyon nagy becsben tartja az erdélyi magyar színészeket. Sokkal szorosabb kapcsolatban vagyunk a román kollégákkal, mint a magyarországiakkal. Nem tudom, miért van ez így. Lehet, hogy az elfoglaltság miatt? Ritkán utazom Magyarországra. Egyébként játszottam már román a hírnevemet emeljem, vagy előbbre léphessek a pályán, hanem mert érdekel az illető látásmódja, rendezői stílusa. Andrei Serban, Purcarete, Tompa Gábor... ilyen színházi triásszal dolgozni még a román kollégái közül sem adatik meg mindenkinek. Ez valóban keveseknek sikerül. Serbannal két előadásban dolgoztam. A Ványa bácsiban és a Hedda Gabierben. Mindkettő más volt. Öt év telt el a két előadás között. Huszonöt voltam, amikor a Ványa bácsit rendezte nálunk. Akkor nagyon sokat segített, de nem feltédenül kedvesen, szelíden. Rengeteget tanultam tőle. A Hedda Gabierben is ez volt, ott is fontosakat tanultam, főleg figyelmet, hogy mit akar. Purcarete is ugyanaz a kaliber, mégis más. Kettőjük koszi fel a kérdéseket a próbán, hogy ott nem lehet hazudni. Ez nagyon fontos. Ő már megérkezett saját magához. Emberileg. Purcarete teljesen szabadjára hagyott mindenkit, ami akkora teher volt! Serban mindig megmondta, mit csináljunk és hogyan, s azt ki is hajtotta belőlünk. Purcareténél vártam, hogy majd közli, mit csináljak, de nem mondott egy szót sem. Ha nem vittem a próbára semmit, akkor semmi nem volt. Be kellett járni vele egy másik utat. Különös ember. Ólyan, mintha ott sem lenne, vagy hagyja, hogy a dolgok megtörténjenek. Néha beleszól, hogy ez jó lesz, ezen változtass kicsit. Egészen lágyan dolgozik. És Tompa Gábornál milyen utakat jár be? Hozzá több darab köt. Mindenki szeret vele dolgozni a nyelven is. Nincs a román kollégák mellett semmiféle kisebbségi érzésem. Nyilván még a vüághírű bukaresti Bulandra Színház színészei mellett sem, hiszen akárcsak az ő társulatuk, a kolozsvári Állami Magyar Színház is tagja az Európai Színházi Uniónak. Nem is vagyok egy pillanatig sem frusztrált amiatt, hogy én Kolozsváron játszom. Nem érezném magam jobban megtisztelve akkor sem, ha például a párizsi Odeon színésze lennék, hiszen mi is igyekszünk a lehető legmagasabb szinten végezni a munkánkat. Jó helyen vagyok, jó társulatban. Ha vágyom arra, hogy dolgozzak valakivel, az csak azért van, mert a szakmai kíváncsiságomat szeretném kielégíteni. Tehát nem azért, hogy zül melyik áll közelebb az egyéniségéhez? A színházeszmény még nincs kiforrva bennem, ezért a lelke- men keresztül vezet az út. Színészként mindig rugalmas próbálok lenni ahhoz a rendezőhöz, akinek ajánlatot kell tennem a próbán. Én úgy akarom a színházat, ahogy az a rendező víziójával ötvöződik. Maradjunk inkább a lelkemnél. Volt egy ilyen találkozásom. Robert Woodruff rendezte nálunk a Születésnapot. Ennek a találkozásnak a fontosságával most szembesültem, amikor visszajött hozzánk rendezni. Pedig benne sem vagyok a Caravaggióban. Megjelent a büfében, nagyon megörültem neki, megnézte a korábbi előadását, a Születésnapot, és azt éreztem, ez az ember képvisel egy igazságot. Nagyon szembesítő a jelenléte. Úgy tetársulatban. De ha tesz egy cinikus megjegyzést, azzal kikészít. Mintha kést döfne a hasamba, miközben próbálok valamit létrehozni. A III. Richárdnál még nem tudtam, mit tegyek, ha a rendező mérges, vagy ha negatív energiával dolgozik, akkor azt hogyan kezeljem, miképpen tartsam magamtól távol, hogy kreatív maradhassak. Ezzel meg kellett küzdenem. Azóta Gábor is változott. Már harmonikusabban dolgozik. De volt még egy fontos találkozásom egy wroclawi workshopon Grotowski híres színésznőjével, Rena Mireckával. Az első nap néztem, hova jöttem. Édes Istenem, mi ez itt, őrültek háza? Mit csinálnak ezek az emberek? A második napon is megdöbbentem: olyan volt a nő, mint egyidős indiánasszony. Mintha felvágott volna, és a vesémen keresztül kifordított volna. Olvasott belőlem, miközben kettőt léptem. Tud valamit, amit én még nem. Arra viszont már rájöttem, hogy nem ragaszkodhatok ahhoz, amit kitaláltam. Valószínűleg idősebb kollégáimtól tanultam meg. Abból nagyon sok problémája származik az embernek, hogy kitalál valamit, amiről azt gondolja, hogy jó, a rendezőnek pedig nem tetszik. Ott lesz egy felesleges konfliktus. Harcolok a semmiért, miközben a következő ajánlat még jobb lehet. Liza Papaneket, az Őfelsége pincére voltam női főhősét Michal Dočekaltól, a prágai Nemzeti Színház főrendezőjétől kapta. Azt a szerepet az teszi izgalmassá, hogy két vonal találkozik benne: az érzékiség és a fanatizmus. Ilyen figurát, amelyben ez a kettő együtt van, még sosem játszottam. Döbbenetes számomra, ahogy az energia alakítható. Ami ebben a nőben jelen van, mint vitális energia, és szép dolgokban valósulhatna meg, az egyszer csak találkozik a fanatizmussal, a náci vonallal. S meg is mutatja nagy erővel, sőt, minden energiáját „az ügy” szolgálatába helyezi. Nem tudom róla azt mondani, hogy rossz vagy gonosz, mert látom a másik énjét is, amikor tiszta és őszintén szeret. Több kisfilmben játszott eddig, öt-tíz perces alkotásokban. Érez valamiféle ordító éhséget egy nagyjátékfilm iránt? Ordító éhség nincs bennem, a kíváncsiságom azonban megvan. De hogy forgassak bármit, bárkivel, olyan vágyam nincs. Egy rosszul megcsinált romantikus komédia egyáltalán nem hiányzik. Olyan film jöjjön, amelyben igazán jó dolgok vannak. Amit nagyon szerettem, az egy román rövidfilm volt, a Kétnaponta egy csomag. Női börtönben forgattuk, én voltam egyedül színész, a többi szerepet elítéltek játszották. Egy régi rendszerellenes tanárnő voltam, aki cigarettapapíron írogat haza leveleket, a ceruzát pedig elrejti a hajában. Most kezdte a tizedik évadját Kolozsváron. „Fáradttá és vakká tesz a színház” - nyilatkozta egy inteijújában. Ólyan sokat dolgozik? Most is tartom, amit mondtam. Igen, sok volt a vágta mostanában, de vállalom mind. Csak néha inniuk kell a lovaknak, vagy ki kell cserélni a szekér kerekét, hogy tovább haladhasson. De úgy látszik, jók a lovak, bírják az iramot. Időnként úgy érzem, nem kellene ennyit vállalnom, csak amennyinek igazán örülni tudok. Jó energiával lejátszani az előadást. Ez fontos. A nyarat nem dolgozhatom végig. Édesanyám hívott fel tegnap. „Mit csinálsz, Enike?” Édesanyám, elég fáradt vagyok, feleltem. „Mi dolgozunk, gyere haza, ha gondolod!” - mondta. Mindig megyek, ha mehetek. Kell a fizikai munka is. Jót tesz. Beletartozik az életembe.
