Új Szó, 2014. szeptember (67. évfolyam, 201-224. szám)
2014-09-16 / 212. szám, kedd
o N pnr itt pp ruu i n i Madridi derbi: kikapott a Real, Časil last kifütyülték 12. oldal 2014. szeptember 16., kedd, X. évfolyam, 34. szám Délibáb Hát, ezt megkaptam. t Egy olvasó üzent, szerinte újabban balliberális cikkeket írok, legutóbb állítólag a magyar focit támadtam. Itt máris ellent- mondanék, a magyar focit ugyanis nem én támadtam, hanem az északírek, maholnap pedig, attól tartok, a feröeriek fogják, de az olvasó véleményére oda kell figyelni, elvégre neki készül a lap, ezért megpróbálom értelmezni a szavait. Mivel a „balliberális” címkét az utóbbi években legalább olyan gyakorisággal megkapom, mint a „konzervatív nacionalistát”, ez így rendjén is volna, talán csak annyit fűznék hozzá, hogy a futballban nincs se balliberális, se jobboldali, se ókeresztény, se trockista elmélet. Vagy van futball, vagy nincs. Ez, sajnos, ilyen egyszerű. S hogy van-e futball, azt megállapítani nem pártszimpátia, hanem józanság kérdése. Elég ránézni például az eredményjelző táblára (ritkán szokott hazudni). Úgyhogy vagy szívügyünk a magyar futball, s akkor a nemzetközi konfrontációkat kielemezve rámutatunk a hibákra, vagy opportunista lakájokként fejlődést hazudunk Lehet választani. A magyar fútballközeg egyik legnagyobb hibája ugyanis éppen az, hogy képtelen tükröt tartani maga elé. A Magyar Nemzet például két nappal az északírek elleni vereség után azt írta, „a valamivel előttünk állő portugálok is kikaptak Aveiróban 1-0-ra az albánoktól, tehát azt sem állíthatjuk, hogy példa nélküli blama ért minket, meg azt sem, hogy a szituáció matematikai szempontból reménytelen. ” Ó, nem, a szituáció „matematikai szempontból” tényleg nem reménytelen. De minden más szempontból az. Főleg így, ha egy portugál-albán meccs kapcsán a portugálokhoz hasonlítjuk magunkat. Ok is kikaptak, mi is kikaptunk, nem nagy blama, minek rinyálni. Tényleg, minek is: kifeküdtünk ugyan, de tulajdonképpen minden rendben van, a stadionok épülnek, a sportág fejlődik, a haza fényre derül. S a jelek szerint vannak, akik ezt elhiszik. Solomon Asch pszichológus kísérletezett azzal, hogy különböző hosszúságú vonalakat mutatott egyetemi hallgatóknak, majd azt kérdezte tőlük, melyik a hosszabb. Egyszerű kérdések voltak, mindenki helyesen válaszolt. Aztán beépített néhány embert a hallgatóság soraiba, az volt a feladatuk, hogy magabiztosan rossz válaszokat adjanak Sikerült is elbi- zonytalanítaniuk a többieket, a helyesen válaszolók aránya drasztikusan lecsökkent, 95%-ról 25%-ra. Mi történt? A beépített emberek (a „propaganda”) hatására a többiek másként kezdték észlelni a vonalak hosszát? Vagy szándékosan adtak rossz választ, hogy ne lógjanak ki a csoportból, s ne kerüljenek peremhelyzetbe? Ugyanilyen „vakság” figyelhető meg azoknál, akik még most is, az utánpótlás- képzés kudarca, klubcsapatok elzüllése, a bundaügy kirobbanása és a válogatott bukása ellenére is a magyar futball életképességét szajkózzák. Pedig ami a hivatalos sportpropaganda üres szlogenjeiből összeáll, az nem a magyar futball fényes jövőképe, hanem csak egy imbolygó, kontúrtalan, szomorú délibáb. r‘ HU N G A R Y Gazdag József
