Új Szó, 2014. szeptember (67. évfolyam, 201-224. szám)

2014-09-10 / 208. szám, szerda

16 Horgász ÚJ SZÓ 2014. SZEPTEMBER 10. www.ujszo.com Görbüljön a bot! Szép nyári reggelen ügetek a tóparton a szokott helyemre. A vízparti nya­ralók kerítésem belül ideges kutyák vicsorgása, ugatása kísér, hiába, jobb, ha a közbiztonságot ki-ki a maga kezébe veszi, sok a tolvaj manapság. Ez még rendben is volna, ha a vagyonukat féltve védő tulajok a ma­gánbirtok szentségét nem párosítanák a szemét és a kosz közbirtokával. Mert egyik-másik a szemetét, a zöldhulladék mellett az építkezési hulladékát is egy­szerűen kitúrja a kerítésen kívülre, a tópartra. Ezeket kerülgetem, gondosan átlépve egy oszladozó haltetemen (méret alatti süllő volt a szerencsétlen), miközben elérem a helyet, ahol horgászni szoktam. Ami itt fogad, leírhatatlan. Három hét alatt - akkor jártam itt utoljára - valaki vagy valakik szemétlera- kattá változtatták a falatnyi móló környékét. Sörös, kukoricakonzerv- és ciga- rettás dobozok szerteszét, etetőanyag- és igelitzacskók éktelenkednek körös-kö­rül. Ráadásul a fejem fölé boruló lombkoronát is „megstuccolta” valakinek a gondos keze. Nyilván, hogy a feje fölött tudjon bedobni a tó közepébe. A hely, ame­lyet úgy szerettem, csúful meggyalázva fogad. Min­denre számítva igelitzsákot hordok magammal, így tíz perc alatt kitakarítok, hogy ismét barátságossá, széppé váljon a környe­zet, ahol a napot akarom eltölteni. A letarolt lombot azonban nem tudom visszavarázsolni. így csak füstölöghetek magamban, hogy micsoda gazembe­rek járnak a természetbe. Amely valamennyiünké. Napközben halőr áll meg mögöttem, kéri az iratokat. Amikor szóvá teszem neki ä szemetelést, csak megrán­dítja a vállát. Az nem az ő gondja. Dolga végeztével továbbmegy, én meg azon filózok, hogyan élvezheti a természetet az a horgász, aki nyugodt lélekkel bele­rondít a közepébe. kövi A Horgász melléklet legközelebb 2014. október 15-én jelenik meg. Horgászat előtt nem árt figyelni az időjárás-jelentést; a legszebb élményt is elronthatja egy hirtelen nyári vihar Pontyozás ítéletidőben mészetesen úgy érzi az ember, hogy jó napja lesz. Aztán vagy így történik, vagy nem. Közben fél szemmel elnézem a fiatal vadkacsák fegyelmezett rajcsú- rozását, hogyan csápolnak az anyjuk után. Szépen megnőttek tavasz óta. Majd a régi ismerős teknősbékát figyelem, amely mozdulatlanul lapul a bedőlt fa ágán, csak az orra hegyét bújtat­ja ki a levegőre. Húsz-huszonöt perces vára­kozás után beigazolódni látszik a felfokozott várakozás, mert az úszó mellett megjelennek az első pörsenések. Bármily fe­szülten figyelek, a kapás még­is váratlanul érkezik, minden előzmény, mocorgás, imbolygás nélkül lebukik az úszó. Nem kés- lekedek a bevágással, és sikerül is visszatartanom a halat az aka- dóktól. Érzem, nem kapitális, de azért azonnal lazítok a féken, amely csontig be volt húzva. A ponty a nyílt víz felé rohan, en­gedem, arrafelé nincs akadó, hadd menjen. Rövid fárasztás után megpipáltatom, és a merítő fölé navigálom a két és fél kilós, sodrófa alakú tükörpontyot. Szép nap ez a mai, konstatá­lom elégedetten, nem is sejtve, mi készülődik a hátam mögött. Csak annyit tapasztalok, hogy feltámad a szél, a tónak ez az öble szerencsére szélámyékban' van, így az egyre erősödő fuval­lat nem zavar a pecában. Mire észbe kapok, már ólomszínű, gyanúsan gomolygó felhők rohannak az égbolton, szülte világvégi han­gulatot árasztva. A szél egyre erősebb, a felhők egyre gyorsab­ban vonulnak, talán elvonulnak, reménykedek. Előveszem a kis pergetőbotot is, s mert rablás­nak nyoma sincs, csak úgy, sza­badon (se úszó, se ólom) beej­tem a móló elé vagy két méterre a horgot, két nagy esőgilisztával ellátva. A kis orsón egészen lazá­ra állítom a féket, hadd jelezzen, miközben az úszót figyelem a nagybotos szereléken. Eltelik vagy fél óra, ami­kor éktelen sivítással elindul a pergetőbot a víz felé, valami el akaija vinni mindenestől. Fel­kapom, és szinte csak rátartok a húzásra, itt már nem kell bevág­ni. Az ellenállás nagyon erős, a hal rohamtempóban húzza le a zsinórt az orsóról, és csörtet az akadok felé. Aggódva tar­tom a hajladozó botot, hiszen a huszas zsinórral nem tudom megakadályozni, hogy a ponty berohanjon a bokrok közé. Meg is teszi haladéktalanul, ott burványlik, zűrből a füzesben, én meg várok, feszesen tartva a szereléket, hátha kijön. Jó soká­ig huzakodunk, el sem hiszem, mit kibír a huszas zsinór. Aztán egyszer csak nagy súrlódások közepette, mint egy meglőtt szarvasbika, kivált az akadókból a ponty, és elkezdődik a türe­lemjáték, ki búja tovább. Rövid­re fogva: talán negyedórányi fá­rasztás után a móló előtt pipál a gyönyörű, mintegy ötkilós poty­ká, amelyet óvatosan megszáko- lok. Hinnye, de szép, egészséges hal, konstatálom. Haltartóba vele. S abban a pillanatban se szó, se beszéd, leszakad az ég. Arra sincs időm, hogy ki­vegyem a másik szereléket, kapkodva magamra rántom az esőkabátot, a hátizsákra ...es pipaitatás Nem kényeztetett el ben­nünket az idei nyári idő­járás. Egy-két napig a nyakunkba szakadó hő­ségek váltakoztak gyors lehűlésekkel, tíz-tizenöt fokos hőmérséklet-csök­kenésekkel. Ha valakik, a pontyhorgászok utál­ják az ilyen rapszodikus kilengéseket. És hát ma­guk a halak is. KÖVESD1 KÁROLY Legutóbbi, augusztus végi pontyozásom is példa erre. Reg­gel még ragyogó napsütésben rakodok le a szokott helyemen, a városszéli tó partján, telve lelke­sedéssel és a várakozás izgalmá­val. Szokásommal ellentétben ezúttal két botot hoztam ma­gammal. Egyik a megszokott, bivalyerős surfbot, harmincas zsinórral, amellyel van esélyem a nagy pontyokat is visszatarta­ni vagy kicihálni a móló mellett húzódó bokorsor alól. A másik egy könnyű pergetőbot, huszas zsinórral, csak úgy, tartalékba, azzal a hátsó szándékkal, hogy ha balinok randalíroznának, vagy csuka, süllő rabolna a kö­zelben, dobhassak néhányat. Valahányszor itt ülök, látok egy- egy víz alatti rablást a bokrok alól a nyűt víz felé, amiről több­nyire buboréksor, néha zavaros felhő árulkodik. A nagy bot jól bevált szere­lékét (csúszóra szerelt, pille- könnyű waggler-úszó, négyes horog, rajta két szem ánizsos kukorica) a bokorsor elé pöttyintem, majd dobok néhány maréknyi mézes kuko­ricát az úszó köré csa- logatónak. Az etetést úgy hintem be, hogy a bokrok közé is potyog­jon néhány szem az illa­tos táplálékból, mintegy utat mutatva az úszó felé. Aztán a szokásos szöszmötölés: könyvelés a fogási naplóba, a merí­tőháló összerakása, a vi­harvert kisszék beállítása a mólón, lehetőleg úgy, hogy ücsörögve is lássam az elém hajló bokrok mö­gött az úszó bóbitáját. Rá­gyújtok, kávét kortyolok, várom a potykák jelzése­it. Talán ezek a percek a legszebbek az egész napi horgászatban, mert tér­A HÓNAP TIPPJE Szeptemberi többműfajúság Szeptember közepéhez érve sok horgász kezdi el az őszi csukázást, süllőzést. Hogy en­nek pontosan mikor jön el az ideje, mindenki másképp véli tudni. Az igazi csukás szezon akkor kezdődik, amikor hűlni kezdenek a vizek, s a békés ha­lak bandázva gyülekeznek a téli vermelés előtt. Ez eltarthat több hétig, de akár november köze- péig-végéig is. Augusztus végi pontyozás közben láttam, hogy a közeli beállóból két nagy, pi­ros „sétáltatós” úszó röppent a vízbe: a szomszéd csukázni próbáit. Nem sok sikerrel. Ki­csit korán kezdte, hiszen a nyár vége, az ősz eleje még a legjobb pontyozó szezon. Ilyenkor lendülnek bele az aranyhasúak az igazi evésbe, amelynek intenzitásához ta­lán csak a tavasz, a nyár eleje hasonlítható. Szeptemberben, októberben - s ha kegyes az időjárás, akár novemberben is - lehet horogra csalni a legna­gyobb potykákat, hiszen a nyá­ri hőmérséklet-ingadozások elmúltával a télre kezdenek ké­szülődni a halak. A csali ilyen­kor is lehet a megszokott, de előtérbe kerülnek a fehérjedús táplálékok: a csonti, az eső- és trágyagiliszta. A pontyozás mellett persze vihetünk ma­gunkkal egy-egy pergetőbotot vagy csukázó szereléket is, hi­szen ha nem messze tőlünk fel­harsan egy csukarablás, vagy a szétugró küszök jelzik, hogy süllő ólálkodik a közelben, semmi akadálya, hogy a másik műfajjal is próbálkozzunk egy­idejűleg. Ha azonban egyszerre pon- tyozunk és csukázunk, könnyen megoszlik a figyelem. Ilyenkor tanácsosabb a pontyozó szere­léket figyelni, hiszen ha a kis­halas stupek elmerülését nem is vesszük azonnal észre, a lazára állított nyeletőfék hangja hama­rosan jelzi, hogy valaki viszi a kishalunkat. A ponty háklisabb hal, amelynél nem késlekedhe­tünk a bevágással, míg a csuka nem finomkodik. Egyébként is eltart neki egy ideig, míg az elragadott csalit beforgatja, és újra elindul vele. (- kk -) Vihar előtti potyká pedig rákanyarítok egy nagy igelitzsákot. Aztán csak állok, és várok, és ázok. Mert az esőka­bát ’féllábszárig ér, onnan meg csurog a víz a nadrágomra, tor­nacipőmre. A bothoz nyúlni sem merek, egyfolytában villámlik, ezek a szénszálas botok pedig a legjobb villámhárítót is lepipál­ják. Még szerencse, hogy ebben a zivatarban ellenőr sem jöhet, különben bajba kerülnék a kvó­ta megfogása ellenére a vízben hagyott szerelék miatt. Egy idő után kissé alábbhagy a vihar, de csak azért, hogy újult erővel csapjon le a tóra. Irigykedve nézem a vadkacsákat, amelyek nyugodtan ringatóznak a hul­lámzásban, az ő ruhájuk nem ázik át, mint az enyém, a cuccu- kat sem kell majd otthon szárít- gatni, mint nekem. Mert a mö­göttem levő betonlépcsőn már locsogva dől a víz, rá a hátizsák­ra, szerelékes ládára, mindeme. Közben a mobütelefon is zenélni kezd a zsebemben, gyorsan le­csapom, és kikapcsolom. Hát nem így képzeltem a nap végét. Mire megkegyelmeztek az égiek, teljesen belefáradtam a téüen ácsorgásba, tocsogva a víztől szedtem össze rongy- gyá ázott cuccaimat, és hívtam páromat, jöjjön értem. A városi közlekedésre ilyen állapotban nem is gondolhattam. Végülis fogtam két szép halat, de azon túl, hogy napokig szárítgattam a hátizsákot és tartalmát, ruhát, szereléket, mindent, nagy ára lett a figyelmetlenségnek: egy hétig kellett erős gyógyszerrel kezelni a heveny hexenschusst, mire úgy-ahogy fordítani tud­tam a fejem. Miközben abban reménykedtem, hogy az ősz kegyesebb lesz, és sok napsü­téssel, kellemes idővel köszönt ránk a vénasszonyok nyara.

Next

/
Oldalképek
Tartalom