Új Szó, 2014. szeptember (67. évfolyam, 201-224. szám)
2014-09-06 / 205. szám, szombat
2014. szeptember 6., szombat SZALON 8. évfolyam, 35. szám Fejezetek az 1. világháború keleti hadszínterének történetéből, ahol a Monarchia több mint kétmilliós veszteséget szenvedett A magyar Galícia „Mikor mentem Galícia felé, még a fák is sírtak” - énekelték az első világháborúban a keleti hadszíntérre tartó magyar katonák. Bár kollektív emlékezetünk elsősorban az első világégés véres harcaival kapcsolja össze ezt a területet, az elmúlt két évszázadban másfajta értelmezések is kapcsolódtak hozzá. írásomban ezt a közép-európai régiót kívánom bemutatni - magyar szempontból. VESZTRÓCZY ZSOLT Az Osztrák-Magyar Monarchia Galícia tartománya egykor a Lengyel Királyság déli részét alkotta, a Kárpátoktól északra. Ez a 80 000 négyzetkilométernyi terület 1918-ig Magyarország északi-északeleti részeivel, Árva, Liptó, Szepes, Sáros, Zemplén, Ung, Bereg és Mára- maros megyével volt határos. Nevét az óorosz Galics város után kapta: mi magyarok Galíciának hívtuk, bár nyelvünkben a Halics elnevezés is létezett. Galícia a keleti és nyugati kultúra törésvonalán feküdt, az ortodox és a latin kereszténység találkozásánál. Lakossága többségét lengyelek és ukránok tették ki, de rajtuk kívül több más, kisebb-nagyobb számú népcsoport is élt itt, mint például németek, örmények, zsidók, góralok, huculok, bojkók, pemákok vagy rutének. Galícia eredetileg a Kijevi Nagyfejedelemség része volt annak megszűnéséig. A 12-13. században több magyar uralkodó is elfoglalta, idővel pedig a „Halics és Lodoméria királya” címet ugyancsak megszerezték. A siker azonban időlegesnek bizonyult, mivel II. Andrást az 1220-as években végleg elűzték, Galícia pedig ezt követően évszázadokra Lengyelországhoz került. A kuruc időkben a lengyel területek, így Galícia is gyakran jelentettek menedéket az üldözött magyarok számára. A bécsújhelyi börtönből való szökése után II. Rákóczi Ferenc szintén ide menekült, és a szabadságharcát is innen indította el, majd 1711 után is sok bujdosó kuruc jött ide. A galíciai lecke Galícia 1772-ben lett a Habsburg birodalom része, amikor osztrák csapatok foglalták el a magyar határ mentén fekvő déllengyel területeket. Mivel ezek egykor a magyar koronához tartoztak, a rendek - történelmi jogaikra hivatkozva - kérték a frissen meghódított részek Magyarországhoz csatolását. Ezt az uralkodó, Mária Terézia elutasította, a tartomány pedig Galícia néven egészen 1918-ig, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásáig a birodalom osztrákfeléhez tartozott. A napóleoni háborúkat követően az Európát újrarendező nagyhatalmak nem állították helyre Lengyelország egységét, így Galícia továbbra is osztrák kézben maradt. Krakkóból viszont önálló városállamot alakítottak, így az idegen megszállás alatt élő lengyelek mind azt várták, hogy onnan induljon el a hazájuk területi egységét helyreállító szabadságharc. Erre 1846- ban került sor, a felkelés rövidesen átterjedt az osztrák kézben levő területekre is, és csakhamar véres tragédiába torkollott. A lengyel nemesi felkelők hiába hirdették ki a harcok kezdetén a jobbágyfelszabadítást és a földosztást, lengyel parasztjaik mégsem csatlakoztak hozzájuk. Ukrán jobbágyaik pedig osztrák ösztönzésre fellázadtak ellenük, és nemcsakfelkelturaikatverték le, hanem az udvarházaikat is sorra feldúlták. Ez a véres tragédia rendkívüli hatással volt a magyar nemesi reformmozgalomra: mind többen értették meg, hogy megfelelő reformok hiányában mindez nálunk is bekövetkezhet. Az 1848 tavaszán meghozott törvények mutatják, hogy a magyar reformnemzedék valóban tanult a Galíciában történtekből. Az 1849-es forradalom leverését követő önkényuralmi rendszer végnapjaiban Galíciában is megkezdődtek a viták a tartomány jövőjéről. Ennek eredménye ott is a Béccsel való kiegyezés lett, amihez a lengyelek komoly politikai segítséget kaptak magyar részről, főként Andrássy Gyulától. A következő fél évszázad Galícia számára a boldog békeidőket jelentette a maga tartományi autonómiájával, gyors modernizációjával és pezsgő szellemi életével. A katonák szemével Teljesen más képet festettek Galíciáról a közös hadsereg oda vezényelt katonái. A tartomány nem volt népszerű szolgálati hely, és visszaemlékezéseikben meglehetősen negatívan nyilatkoztak róla. Galícia a maga szép, romantikus területével és sokszínű lakosságával egyfajta egzotikumnak számított. Á másik oldalon viszont elmaradottság, poros utak, egyhangú helyőrségi élet és részeg parasztok jellemezték. Ráadásul a korabeli lengyel elit sem volt oda a császári és királyi tisztekért, így megfelelő társadalmi közeg híján főképpen a kávéház, a kártyaasztal és a bordély, jobb esetben a lovaglás jelentette az időtöltést, a távoli civilizációt pedig a poros kis városkákon átrobogó Bécs-Krakkó- Lemberg expresszjelképezte. Az Osztrák-Magyar Monarchia időszakában ez a tartomány Przemysl az első világháború véres harcai idején a birodalom legfőbb ellenfelével, Oroszországgal volt határos. Emiatt a világháború kitörését követően Galícia szinte azonnal hadszíntérré vált, melyen a front többször is átvonult. Ez három orosz offenzívát jelentett, amit a tartomány visszafoglalására indított osztrák-magyar ellentámadások követtek. Bár mindez nem járt együtt a polgári lakosság deportálásával, a nők tömeges megerőszakolásával vagy etnikai alapú népirtással, mint a második világháborúban, a harcok így is komoly anyagi károkat okoztak. Az első orosz támadás 1914 augusztusában érte Galíciát. A cári csapatok egyszerűen elsöpörték a velük szemben álló osztrák-magyar hadsereget, és októberre északon már Krakkó közelébe jutottak, míg a déli szárny, a Kárpátok vonalát átlépve elérte a történelmi Magyarország területét. A Monarchia csapatai ezt az offenzívát csak német segítséggel tudták megállítani év végére. A magyar területről ugyan kiűzték az oroszokat, de Galícia teljes felszabadítása nem sikerült. Különösen véres harcok folytak a térség legerősebb erődítményének, Przemysl várának a birtoklásáért, melyet az oroszok már ősszel körülzártak, a felmentési kísérletek pedig véres kudarcba fulladtak. Az erőd féléves ostrom után, 1915 tavaszán elesett, az életben maradt 110 ezer védőre pedig hadifogság várt, ahonnan a mostoha életfeltételek, majd az 1918-ban kitört polgárháború miatt sokan nem tértek vissza. A Przemysl környéki harcokról, az ostrom mindennapjairól, majd a hadifogságról Gyóni Géza versei adnak művészi tudósítást, aki sok ezer honfitársához hasonlóan egy szibériai fogolytáborban fejezte be életét. Az újabb osztrák ellentámadás 1915 májusában indult meg, és őszre sikerült visszafoglalni a tartomány telj es területét. A második orosz offenzívára 1916 júniusában került sor, amikor a Bruszilov tábornok vezette cári hadsereg megint áttörte a frontot. Őszre ezt német segítséggel ismét sikerült megállítani, de a tartomány keleti fele újfent orosz kézben maradt. A harmadik, immár utolsó nagy támadás 1917 nyarán következett. Ez, a két korábbival ellentétben sikertelen volt, az osztrák-magyar ellentámadás pedig végleg kiűzte Galíciából az orosz csapatokat. Újabb, ellenséges támadásra már nem került sor, mert Oroszországban rövidesen a bolsevikok jutottak hatalomra, akik békét kötöttek a központi hatalmakkal. Az első világháború komoly eltéréseket mutatott a korábbi idők hadviseléséhez képest. A 19. század nagy háborúiban még egylövetű, hátultöltős fegyvereket használtak, melyek újratöltéséhez egy-két percre volt szükség, folyamatos tüzelés pedig a kor technikai színvonalán nem létezett. Emiatt az ütközeteket nem annyira a tűzerő, sokkal inkább a személyes bátorságon alapuló szurony- és lovasrohamok döntötték el. A tábornoki kar a világháborúban továbbra is ezt a tradicionális harcmodort erőltette, ami a megváltozott körülmények között tragédiához vezetett. Ezt a fajta hadviselést ugyanis a gépfegyver és más, gyorstüzelő fegyverek felfedezése alapjaiban kérdőjelezte meg, az új eszközök tömeges alkalmazására pedig éppen a világháborúban került sor. 1914- ben a rohamozókat már ismétlő fegyverek pergőtüze fogadta, a folyamatos tűzfüggöny pedig hihetetlen mértékben megnövelte a háborús veszteségeket. Ahogy a galíciai harcok egykori résztvevője; Somogyváry Gyula Virágzik a mandula című életrajzi regényében leírta, a támadás megindulásának pillanatában „föltámadt a pokol. Az orosz állás ontani kezdte a tüzet, tüzérsége pedig dühöngő srapnel- és gránátzuhatagot zúdított az erdőszélre. (...) A golyók ropogva tarolták az erdő lombját, fák, ágakzuhantakjobbra-balra, sötét földoszlopok dobbantak az ég felé, s ránk szakadt a gránáttűz egész iszonyata. Öt perc alatt húsz helyről is kiáltozni kezdtek szanitéc után.” A megváltozott körülmények között nem volt véletlen, hogy a Monarchia hadserege a három éven át tartó galíciai harcokban halottakat és sebesülteket tekintve több mint kétmilliós veszteséget szenvedett, amiről az ottani világháborús katonatemetők is tanúskodnak. A kettéosztott régió Az első világháborút követően a Habsburg Birodalomból kiváló Galícia a frissen újjáalakult Lengyelországhoz került, Csehszlovákia megalakulásával pedig megszűnt a közös lengyel-magyar határ. Ez a második világháború előestéjén, 1939 áprilisában jött újra létre, amikor a magyar csapatok elfoglalták Kárpátalját. Az új államhatár a második világháború kitörését követően az életet jelentette lengyelek tízezrei számára, akik menedék reményében itt szöktek át Magyarországra. A tartományt ugyanis 1939 őszén, a Molotov-Rib- bentrop paktum értelmében a német és szovjet csapatok foglalták el és osztották ketté, ez a megosztottság pedig mind a mai napig megmaradt. Nyugat- Galícia 1945 után ugyan visszakerült Lengyelországhoz, de a keleti területek továbbra is szovjet fennhatóság alatt maradtak, majd a birodalom széthullása után a független Ukrajnához kerültek. Bár a tartomány lakossága az elmúlt évszázadban szinte teljesen kicserélődött, a városok arculata még ma is jól mutatja az egykori Osztrák-Magyar Monarchia hatását, a hajdani kelet-galíciai területek pedig Ukrajnán belül a nyugati orientáció egyik legfontosabb bástyájának számítanak. A világháborús megemlékezések során új elemként nagy valószínűséggel megjelenik az egykori hadszínterekre irányuló utazóturizmus és a hadisírok gondozásának programja is. Bár a zavaros ukrán helyzet miatt ez alapvetően a lengyel területeket fogja érinteni, de az érdeklődés idővel átterjedhet a régió másik felére is, amit hosszabb távon Galícia újbóli „felfedezése”, vagyis az ott található magyar emlékek számbavétele és feltárása követhet.
