Új Szó, 2014. augusztus (67. évfolyam, 176-200. szám)
2014-08-02 / 177. szám, szombat
2014. augusztus 2., szombat SZALON 8. évfolyam, 30. szám Richard Strauss zenéje olyan sűrítmény, mely mindazt képes összegezni, amit az opera műfajáról egyáltalán tudni lehet és érdemes Strauss - a következetesen következetlen Az árnyék nélküli asszony Szikora János rendezésében a világok közti mozgás és átjárás dinamikájára épül (Képarchívum) Az „utolsó romantikus”, vagy Ernest Newman szavaival élve a 20. század „legkövetkezetesebben következetlen” zeneköltője, Richard Strauss a rendszerváltás előtti időszakban nem igazán volt elkényeztetve a magyar operaszínpadokon. Ráadásul sem Kodály, sem Bartók (egy kisebb periódust leszámítva) nem kedvelte különösebben, így még a szokásosnál is nehezebben illeszkedett vissza a magyar ízlésvilágba. CSEHY ZOLTÁN Viszont ha az utóbbi húsz év történéseit nézzük, alaposan megváltozott a helyzet: ma épp Strauss az egyik legjátszottabb operaszerző Magyarországon. Inspiráló eklektikája, humora, a posztmodern ízlésnek oly szimpatikus játékkedve és allúziótechnikája, dallamainak és zenekari hangszíneinek varázslata, ha akarom, konzervatív, ha akarom, úttörőén modern érzésvilágának plasztikussága mind mellette szól. Strauss egyszerre a hagyomány lerombolásának és a hagyomány újrateremtésének a költője: zenéje olyan sűrítmény, mely mindazt képes összegezni, amit az opera műfajáról egyáltalán tudni lehet és érdemes. Idén világszerte megemlékeztek Richard Strauss születésének 150. évfordulójáról: ismert és kevéssé ismert művei, kivált operái és szimfonikus költeményei meghatározták a kora nyári időszak zenei arculatát. A Magyar Állami Operaház május 25. és június 11. között rendezte meg a Strauss 150 fesztivált, amely, bízvást állíthatom, európai viszonylatban is egyedülállóan monumentálisra és kimagaslóra sikeredett. Az évfordulós rendezvény során hat opera és egy szimfonikus koncert hangzott el. Az összesítés szerint mintegy 15 000 néző volt kíváncsi a rendezvénysorozatra. Az árnyék nélküli asszony magyarországi bemutatója azonnal magasra tette a mércét: ez a zsúfolt, romantikus szimbolikával átitatott, homályos filozófiai mese csakis a zene révén képes kitisztulni, egy közepes Idén világszerte megemlékeztek Richard Strauss születésének 150. évfordulójáról zeneszerző hatalmasat bukna vele. Strauss látomása a párkapcsolatok mélyanalíziséről ijesztő és egyértelmű: az emberiség túlélési reménye a másik, a szeretett fél áldozatkészségében van. A földi lét örömét köszöntő meg nem született gyerekek éneke, a szellemvilág atonális rejtélyessége, a vissza-visszaté- rő feledhetetlen sólyommotívum kompozíciós szerepe mindmind olyan effektus, melytől a modem színházat és operát kedvelő néző nem tud egykönnyen szabadulni: a partitúra igazi kincsesbánya, „felelőtlen” gazdagsága már-már tékozlásszámba megy. A női test és lélek elszakítása a férfi által teremtett női szerepmodellektől ismét korszerű kérdéssé válik: nem kapunk választ az esedeges nyereség vagy veszteség mérlegét illetően, ám cserébe beavatódunk a nemiség drámai misztériumába. Szikora János rendezése és értelmezése a világok közti mozgás és átjárás dinamikájára épült: a vetítéssel is élénkített narráció e megjelenített teret befelé is tágította, s örvény- szerűen nyitotta meg hol az álom, hol a vágy, hol az ösztön bugyrait. Ezek a belső terek válnak aztán igazi árnyékká. (Szikora János mellett idén még egy magyar rendező, Kovalik Balázs is színpadra állította Strauss remekművét: az ő rendezését a Lipcsei Operaház mutatta be június 14-én.) Kovalik Balázs nagyszerű, letisztult Elektra-rendezését, a- mely 2007-től a Strauss-opera- játszás mérföldköve, a fesztiválra felújították: a fekete-fehér, az erő és a gyöngédség szinte kiismerhetetlen konfliktusára épülő tragédia a legfeszesebb Strauss-opera. Kovalik a hatalom mindenkori arroganciája elleni, eksztatikussá fokozódó gyűlöletet elemzi, amely legalább annyira démonivá válik, mint a kérlelhetetlen, véres kezű hatalom. Strauss önmagát „görög németként” definiálta. Sőt, azt merte állítani, hogy aki megspórolja a görög-latin kultúrában való elmélyedést, az csak másodrendű európai polgár lehet. Igaza volt: ma épp ezek az archetipikus történetek alkalmasak arra, hogy valamit is értsünk korunk történéseiből. A másik „antikos” felújítás az Ariadné Naxoszban című opera volt, Anger Ferenc sziporkázó ötletekben gazdag rendezésében került ismét színpadra. Bat- ta András szerint a mű „színpadi potpourri Hofmannstahl módra”, Anger azonban kiismerve a darab gyöngéit és erényeit az érzelmek érzetét és valóságát állította konfliktusba, s a teátra- litás, a szexualitás, a szerepartikulációk és a metapoétikus gesztusok kavalkádjában szinte patikamérlegen dekázta ki a komédiában rejlő tragédia és a tragédiában rejlő komédia súlyát. Műsorra került még az Arabella, a Rózsalovag, valamint a Salome is - a fesztivált pedig Strauss-koncert, továbbá szoboravatás zárta le. A fesztiválon mind a külföldi, mind a hazai énekesek zöme emlékezetes teljesítményt nyújtott: a magyar származású Ildikó Raimondi, valamint Kurt Rydl, Ricarda Merbeth mellett többek közt Sümegi Eszter, Komlós Ildikó, Cser Krisztián, Wiedemann Bernadett, Miklósa Erika, Bretz Gábor és Szabóki Tünde lépett színpadra. A darabokat Halász Péter, Pinchas Steinberg, Héja Domonkos, Jun Márki, Günther Neuhold és Stefan Soltész vezényelte. A Cseh Zene Éve követendő példa minden olyan nemzetnek, amely saját jó hírét kívánja kelteni, értékeit szeretné megismertetni a világgal A Cseh álom mint országimázs Špaček játéka éteri: ha létezik mennyország és ott van zene, így hegedülnek az angyalok (Archívum H1ZSNYAN GÉZA Különös, rendhagyó a Cseh Zene Éve ünnepségsorozat története. Mára már nyugodtan mondhatjuk azt is: sikertörténet. A kezdetek 1924-re nyúlnak vissza, Bedrich Smetana születésének centenáriumára, amit igyekeztek a zeneszerző minél jobb külföldi megismertetésére fölhasználni. 1954 már Smetana és Dvorák közös ünnepléséről szólt. Feltehetőleg ez adta az ötletet a normalizá- ció csehszlovákiai kultúrpoliti- kusainak, hogy 1974-ben meghirdessék a Cseh Zene Évét, mondván, a 4-re végződő évek föltűnően sok cseh zeneszerző és zenész életének mérföldkövét jelentik (születésük és/vagy haláluk éveként). Smetanán és Dvorákon kívül pl. Leoš Janáček, Jozef Suk, Oskar Nedbal, Jan Václav Tomášek, Emil František Burian, Otakar Zieh, Vítéslav Novák vagy a csehek által német anynyelvű cseh zeneszerzőnek mondott Heinz Ignaz Franz Biber, Erwin Schulhoff is ide tartozik. 2004- ben Csehország uniós csatlakozásának ünneplésére hirdették meg a Cseh Zene Évét, ezúttal már csupán a művészi minőség alapján válogatva a bemutatandó szerzőket és műveket. Ekkor született az ötlet, hogy Cseh álmok címmmel szervezzenek egy egész éves - és kis A koncertsorozat a külföldi kisvárosokba viszi el a cseh zenét a legkiválóbb cseh művészek előadásában. túlzással az egész világra kiterjedő - koncertsorozatot, amely nem a fővárosokba, a metropolisokba, hanem külföldi kisvárosokba viszi el a cseh zenét a legkiválóbb cseh művészek előadásában. A sorozat azután a „4-es éveken” kívül 2007-ben és 2011-ben is folytatódott, idén pedig előreláthatólag 20 ország .több mint 100 kisebb városának közönségét örvendezteti meg. A Cseh álmok 2014-es nyitókoncertje Szlovákiában, Nagyszombatban zajlott, s valóban maradandó élménnyel ajándékozta meg a közönséget - mindenekelőtt a szólistának köszönhetően. Az idei Cseh álmok rezidens művészének a fiatal, mégis a legnagyobbakhoz sorolt cseh hegedűművészt, Josef Špačeket nyerték meg. A mindössze 28 éves Špaček a prágai konzervatórium elvégzése után a philadelphiai Curtis Institute of Musicon tanult, majd a New York-i Juilliardon Itzhak Perlman tanítványaként szerzett diplomát. 2011-ben ő lett a Cseh Filharmónia koncertmestere, feltehetően minden idők legfia- talabbjaként ezen a poszton, s azóta hihetetlen munkabírással „kettős életet él” - a legnagyobb cseh zenekarban betöltött jelentős szerepe mellett szólistaként és kamarazenészként is lenyűgözően aktív. Ó volt a nagyszombati koncert szólistája, ahol a Janáček Kamrazenekarral lépett fel. Dvorák hegedűre és vonósokra írt e-moll mazurká- ját és Piazzola Négy évszak Buenos Airesben című, Vivaldi által inspirált művét játszotta, a zenekartól pedig ezeken kívül Janáček vonószenekarra írt Szvitjét és Joaquin Turína A torreádor imája című művét hallhattuk. A műsor összeállításán lehetne meditálni, de fölösleges. Egy hibája biztosan volt a koncertnek: túlságosan rövid volt! Ám amit ebben a rövid időben, elsősorban Špaček hegedűjátékának köszönhetően kaptunk, az minden kifogást elhallgattatott. Maga volt az álom. Nemcsak a Cseh álom, hanem a zeneszeretőik), koncertlátogató(k) álma. Špaček játéka éteri tisztaságú, mentes minden, a közönségnek tetszeni akaró külsőségtől, ha létezik mennyország és ott van zene, akkor így hegedülhetnek az angyalok. Ha valahol koncertezik, aki csak teheti, rohanjon meghallgatni! A Cseh Zene Éve és a Cseh álom követendő példa kellene, hogy legyen minden olyan országnak, nemzetnek, amely saját jóhírét kívánja kelteni, értékeit szeretné megismertetni másokkal, nemzetközi elismerésre vágyik. Mennyivel hatásosabb ez, mint politikai beszédekben hangsúlyozni nagyszerűségünket vagy plakátokon követelni tiszteletet Európától!
