Új Szó, 2014. július (67. évfolyam, 150-175. szám)
2014-07-12 / 159. szám, szombat
10 Szalon ÚJ SZÓ 2014. JÚLIUS 12. www.ujszo.com Egy pillanatra megállunk a lebetegszik kifejezés fölött, fellapozzuk a nyelvművelő szakirodalmat, majd az interneten is rákeresünk A helyes szó keresése Ha nem vagyunk biztosak abban, hogy helyesen használunk-e egy kifejezést, általában olyan valakihez fordulunk tanácsért, akit nyelvi kérdésekben magunknál tá- jékozottabbnak gondolunk. Talán sokaknak ismerősen hangzik a mondat: „ez így biztosan helyes, mert ezt egy nyelvész mondta”. Ő meg, ugye, csak tudja. SEBŐK SZILÁRD Az viszont, hogy ki is az a nyelvész, illetve tényleg nyel- vész-e, aki nyelvi tanácsot ad, általában nem világos. Nyelvész a közbeszédben bárki lehet, aki nyelvi kérdésekkel többé-ke- vésbé rendszeresen foglalkozik. Ez persze érthető, hiszen a nyelvtudományon belül sokféle irányzatot találunk, a nyelvtudósokon kívül pedig még ennél is többféle csoportot, amelynek tagjai más és más módon vélekednek ugyanarról a nyelvi kérdésről. Mikor a kutyánk lebetegedett... Nézzünk meg egy példát, amikor nyelvi tanácsra van szükségünk, és el szeretnénk igazodni a számunkra hasznos és nem éppen hasznos nyelvi tanácsok között. Mondjuk, azt írjuk egy újság kisállattartó rovatába, hogy „mikor a kutyánk lebetegedett, úgy tűnt, hogy a macskánk megpróbálja átvenni az ő szerepét”. Egy pillanatra megállunk a lebetegszik szó fölött. A le igekötő manapság elég gyakran előfordul ezzel az igével, és érződikis a szó jelentésén, hogy van benne valami új, valami plusz a megbetegszikhez képest. Azt, hogy mi is ez a plusz, és hogy a szó beleillik-e a szövegbe, most megpróbáljuk kideríteni. Induljunk ki a nyelvművelő irodalomból. Itt most arra a nyelvművelésre gondolok, amelyet már az iskolából mindenki jól ismer, azaz arra a hagyományra, amely az ún. helyes nyelvhasználatra nevel. A Nyelvművelő kézikönyv alapmű, ezért próbáljuk meg először ebben megkeresni a szavunkat. A le igekötőről írottaknál meg is találjuk, hogy ez az elem újszerű jelentésárnyalatot ad a lebeteg- sziknek, sőt hasznos értelemsűrítést tesz lehetővé. De mivel a könyv ugyanerről a szóról máshol azt is írja, hogy abban az igekötő „bonyolult, és sokszor nem is magától értődő jelentést idéz fel”, úgy tűnik, egy másik, újabb kiadványt is érdemes lesz fellapoznunk - a szintén nagyon népszerű Nyelvművelő kéziszótárt. Ebben külön szócikk foglalkozik a lebetegszikkel, így bővebb magyarázathoz jutunk. Talán nem csak engem lep meg, amit megtudok: a szó csak terhes nőre mondható, mikor az a szülés megindultakor ágyba fekszik. (Én meg a kutyámról írtam, „aki” nemhogy vemhes nem volt, de még csak szuka se...) A továbbiakban szerencsére kiderül, hogy rajtam kívül vannak még, akik a kifejezést beteggé válik értelemben használják, ráadásul férfira vonatkoztatva is, amit viszont - tetszik, nem tetszik - a szótár írói egyelőre bizalmas szóhasználatnak minősítenek, és ezért inkább a megbetegsziket ajánlják. Ugyanakkor jelzik: ha majd kialakul a két alak között valamilyen jelentéskülönbség, akkor a lebetegszik akár még köznyelvivé is válhat, és akkor talán én is leírhatom anélkül, hogy bizalmas stílusban fogalmaznék. De azért azt mégsem várhatom ki, míg ez a nyelvi változás lezajlik, és az eredmény a szótár következő kiadásába bekerül. Úgyhogy az lesz a legegyszerűbb, ha a szótár szerint járok el. Elvégre három betű átírásáról van csak szó, a dilem- mázásra meg már így is túl sok időm mentei. A kutya csak feküdt a sarokban De amikor át akarom írni az igekötőt, megint eszembe jut a kutyám, ahogy betegen ott fekszik a sarokban, és bár máskor is volt már beteg, most tényleg benne van a korban, és nem biztos, hogy ezt a betegséget átvészeli. Bizalmas nyelvhasználat ide, bizalmas nyelvhasználat oda, mégiscsak azt mondanám,' hogy a kutyám lebetegedett. Hiszen látom, hogy ez most más gyengeség. De ha tényleg ennyire más, akkor talán megérné megnézni a szót a Magyar értelmező kéziszótárban is, hátha ír róla valamit. Ebben meg is találjuk, hogy a lebeteg- sziknek van egy bizalmas jellegű, 'fekvő beteg lesz' jelentése. Ez az értelmezés már elég közel jár ahhoz, amire eleve gondoltunk. Ezek szerint mégsem kell vámunk semmilyen jelentéskülönbség kialakulására. Itt van fehéren-feketén megfogalmazva a különbség: a kutya úgy volt beteg, hogy csak feküdni tudott a sarokban. De hát mindegyik említett szótárt nyelvészek írták. Most akkor mi alapján döntsük el, kinek volt igaza? Talán az értelmező szótár egy korábbi kiadásából még kiderülhet, mennyire régi ez a jelentéskülönbség. Amikor megtaláljuk, hogy már 1972-ben is ugyanúgy értelmezték a lebetegszi- ket, mint a mostani kiadásban, még inkább összekeverednek a dolgok. Legalább a rend kedvéért utánanézünk, mit mond erről az internet. Kutyánk állapota az interneten Jó tanácsokból itt is van bőven. Találunk olyan fórumos bejegyzéseket, amelyek megerősítenek bennünket eredeti hitünkben, de nem tudjuk, kik állítják ezt - értenek-e hozzá, vagy csak rámondják, hogy úgy van. Azok a cikkek pedig, amelyek komolyabban foglalkoznak az igekötő-használattal, inkább megpróbálnak lebeszélni a lebetegszik használatáról. Mert a szó eredetileg mást jelent (lásd: vemhes-e a kutyám), és amúgy is, ezeket az igekötőket most olyan összevissza használja mindenki, hogy ha így folytatódik, lassan már nem fogjukmegérteni egymást. A legegyszerűbb talán az, ha a szót beírom a Google keresőjébe, hogy lássam, vajon mások is szokták-e úgy használni, mint én, vagy tényleg csak mi mondjuk így otthon. Mert attól kicsit tartok, hogy annak, aki az újságban fogja olvasni, nem pont ugyanaz jut róla eszébe, mint nekem. A kereső találatai közt pedig csupa olyan mondatot olvasok, amelyben súlyos betegekről van szó, ráadásul nem is mindig emberekről. Sőt, úgy látom, hogy ezekben a mondatokban nem is annyira a fekvésen van a hangsúly - mint az értelmező szótárban -, hanem inkább azon, hogy a betegség miatt megváltozik a beteg addigi életvitele. És úgy tűnik, ilyenkor annyira komoly a dolog, hogy még helyettesíteni is kell őt. Tényleg így lehet, mert mi is arról írunk, hogy a macska nálunk elkezdte átvenni a kutya addigi „szerepét”. Most már meg tudjuk fogalmazni, mi az a plusz, amit épp a lebetegszik igével akartunk elmondani. Azt viszont mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a keresőben elég sok az olyan mondat, amely alapján azt gondolhatjuk, hogy a szó - ahogy a szótárakban is láttuk - tényleg bizalmas stílusértékű. Akkor mégiscsak várjuk meg, míg a lebetegszik köznyelvivé nem válik? Ezzel az a baj, hogy ha erre várunk, a változás sosem fog bekövetkezni. A helyes felé terelgetés helyett A lebetegszik semmi mástól nem fog köznyelvivé válni, csakis attól, hogy köznyelvi szövegekben is használni fogjuk. Tehát olyankor is, amikor nem vagyunk róla teljesen meggyőződve, hogy az adott szövegbe beleillik, de érezzük, hogy azt, amit mondani akarunk, pont ezzel a szóval és. pont így tudjuk a lehető legjobban, legkifejezőbben elmondani. Ráadásul azt is sejthetjük, hogy a szövegünk nem ettől az egy szótól válik bizalmas stílusúvá. A fentebb idézett tanácsok afelé terelgetik a beszélőt, hogy bármennyire úgy érzi is, közlésébe a lebetegszik illene, ne úgy mondja. Inkább beszéljen „helyesen”, azaz úgy, ahogy az a nyelvművelő irodalomban meg van írva. Persze nem muszáj ehhez igazodni, de az alapkérdés továbbra is fennáll. Ebben talán leginkább olyan nyelvész segíthet, aki nem arra a kérdésre válaszol, helyes-e a lebetegszik szó, hanem arra kérdez rá, mikor érzik úgy a hétköznapi beszélők, hogy az adott élethelyzetben éppen ezt a szót - és nem egy másikat - kell használniuk. Mert ha a nyelvész ez utóbbi kérdésre válaszol, akkor nem a lebetegszik szóról mond ítéletet, hanem nekünk segít pontosabban megfogalmazni azt, amire akkor éreztünk rá, mikor kapásból beleírtuk a lebetegszik ldfejezést a szövegünkbe. Ezenkívül pedig lehetővé teszi, hogy ne előírásokhoz igazodva használjuk a nyelvet, hanem a következmények ismeretében saját magunk döntsünk arról, miként is akarunk valamit elmondani. A szerző a pozsonyi Comeni- us Egyetem magyar tanszékének doktorandusza MEDIATER Az apuka, aki elment tejért, de valójában Kevin Spacey volt H. NAGY PÉTER Korunk egyik legnagyobb mesemondója, Neil Gaiman legutóbbi könyve ismét a gye- rekeknekszól. Látszólag. Ahogy ezt tőle megszokhattuk. A Szerencsére a tej bájos történet. (Skottie Young illusztrációival tálalva pedig egyenesen fenomenális.) Egy apukáról szól, aki elmegy tejért a gyerekei reggelijéhez. Sima ügy, gondolhatnánk. Telik-múlik az idő, a két gyerek már-már türelmetlenkedni kezd, amikor apu befut, és hozza a tejet. „Hol voltál ennyi ideig?” - szegezik neki az ilyenkor szokásos kérdést. Apu mesélni kezd. Elrabolták a földönkívüliek, múltbeli kalózok fogságába esett, felvette egy hőlégballo- nos időutazó tudós stegosaurus, megúszta, hogy a dzsungellakók feláldozzák egy vulkánistennek, vámpírok karmaiból szabadult ki, és persze sikerült megmentenie az univerzumot, majd meghallgatta az Űrbéli Dinoszauruszok hatszólamú énekét. Hát ennyi. (A történet főbb állomásait egyébként a szerző mindjárt a könyv elején elmondja az Olvasóknak címezve. Vajon miért? Ne csak ezekre figyeljenek, hanem valami másra is? Meglátjuk...) A gyerekek élvezik a sztorit, itt-ott közbekérdeznek (gyaníthatóan pár dolog nem stimmel), majd a kisfiú elbeszélő a következőt mondja: „Ezt mesélte apu. A húgomra néztem. A húgom rám nézett. Aztán mindketten körülnéztünk a konyhában. A hőlégballonos falinaptárra. A dinoszauruszfiguráimra és ahúgom pánijaira, ahúgomvámpír- könyveire, a vulkános képre, amitkiskorombanfestettem, még tavaly, és ami még mindig fent volt a hűtő mellett a falon. Végignéztünk ezeken, aztán apura néztünk. ” Nemhisznekneki. Ez a megoldás persze arra utal, hogy minden történet más történetek rekombinációja. A szituáció meg arra, hogy a befogadó is aktív alakítója a történetnek. De felfogható konkrét utalásként is. Emlékezzünk csak! A Közönséges bűnözők című kiváló filmben egy elképesztő történet bontakozik ki - Roger „Verbal” Kint elbeszélésében, akinek megformálásáért Kevin Spacey Oscar-díjat kapott - Keyser Soze-ről, a kegyetlen és titokzatos alvilági figuráról. A Kintet hallgató ügynök ezt legendának tartja, és elengedi a kisstílű bűnözőt, majd leesik az álla. Körülnéz ugyanis a helyiségben, és megtalálja a történet Eldöntetlen és nyitott. A jó történetekben tehát van valami plusz, ami kibillenti az igazhamis oppozíciót. főbb elemeit szétszórva, az asztalon, a faliújságon stb. Majd Spaceyt látjuk, amint mozgása és arckifejezése megváltozik, ezzel is sugallva: bizony nem csak az nem zárható ki, hogy a történet igaz, de még az sem, hogy ő maga Keyser Soze. Vagyis Kint Soze-története ugyanúgy áll össze, ahogy a tejet hozó apukáé. A képlet tehát bonyolultabb, ugyanis meglehet, hogy a főhős igazat beszél, azaz nem mesét mond. Óriási nyomaték kerül az eldöntetlenségre, a nyitottságra, a szövegköziségre, az intermedialitásra, meg amit akartok. A jó történetekben tehát van valami plusz, ami kibillenti az igaz-hamis oppozíciót. (Az édesapa szerint a tej maga lenne a bizonyíték, ahogyan Kint is azért kér kávét a filmben, hogy időt nyerjen, és összerakhassa a sztorit.) Ezzel Gaiman kikacsint a krimiolvasó, filmnéző, popkul- túra-fogyasztó, tejeskávé-készí- tő apukákra is. És ez fölöttébb szimpatikus gesztus. SZALON Szerkeszti: Lakatos Krisztina. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
