Új Szó, 2014. május (67. évfolyam, 100-124. szám)

2014-05-24 / 118. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. MÁJUS 24. Szalon 21 MEDIATER Pop art - art pop - cover art 2013 novemberében volt Brooklynban Lady Gaga Artpop című albumának bemutató koncertje. Az egyik legérdekesebb jele­net talán az lehetett, ami­kor Gaga a Volantis nevű high tech „ruhában” ha nem is a mennybe, de pár centiméterrel a színpad fölé szállt. Sokan talán azt gondolják, hogy ez pusztán Stefani újabb hó­bortja, azonban - ahogy azt tőle megszokhattuk - többről van itt szó. H. NAGY PÉTER A Volantist Gaga szubjek­tummetaforának tartja, ame­lyet - egy csavarral - nem ő hord, hanem a „ruha” mozgatja, viseli a tulajdonosát. Ezzel a megoldással Gaga ismét arra irányította a figyelmet, hogy identitása nem rögzített, testét pedig egy újabb médium „sza­bályozza”. A világ (vagy inkább a Föld) első repülő ruhája mel­lett érdemes megemlíteni azt is, hogy az Artpop dizájnja Jeff Ko- ons és Lady Gaga közös munká­ja (az albumot kísérő projekt­ben Robert Wilson rendező is részt vett). A borító remekül rá­játszik a pop art és az art pop kapcsolatrendszerére, s arra is, hogy - a híres Botticelli-kép fel- használása erre utalhat - ko­runkban egy új, a populáris kul­túra felől értelmezhető szép­ségeszmény született. Nézzük meg kicsit részlete­sebben. Jeff Koonsnak van egy szoborszériája Gazing Ball (a je­lentése bámuló golyó vagy lab­da) címmel, amely arra épül, hogy a fehér színű antikizáló és giccses formák kiegészülnek egy kék golyóval. Ezek az eset­legesen elhelyezett kék golyók azonnal vonzzák a néző tekinte­tét, ugyanakkor tükrözik is, te­hát első nekifutásra azt lehet mondani, hogy Koons ezeken keresztül komponálja bele a né­zőt az installációba. Gaga borí­tóján is ezt látjuk, a művésznő szoborszerű képe és az előtte levő kék golyó félreérthetetle­nül a Gazing Ball részévé avatja a kompozíciót. Ugyanakkor Gaga beállítása (kezével takarja a mellét) Koons más műveire is utalhat, hiszen a giccsművész többször eljátszott már ezzel a pózzal. A kapcsolatrendszer az­tán újabb elemekkel gazdagod­hat, például a Botticelli-háttér alapján, ez világos; de annak fényében is, hogy miként tekin­tünk az említett kék golyóbisra. Persze, sokak számára olyan, mint a karácsonyfadísz, de mi­vel a szérián belül egymásra utaló, egymással kapcsolatban álló jelekként, jelölőláncot al­kotó komponensekként is fel­foghatók, ezért - Tolkien-ra- jongók előnyben - úgy visel­kednek, mint a „néma” palantí- rok (látógömbök). Biztosak le­hetünk tehát abban, hogy a co­ver art egy újabb izgalmas da­rabjával állunk szemben. Méghozzá olyannal, melynek története itt nem ér véget. Há­roméves kényszerhallgatás u- tán ugyanis Lady Gaga megje­lenhetett Kínában. Mivel a Born This Way című album hat dala anno a kínai kulturális minisz­térium tiltólistájára került, nem volt biztos, hogy az Artpop ki­adható lesz az ázsiai országban. Van azonban itt egy poén. A ha­tóság ugyanis az album borító­jának apró módosítását kérte. A keleti verzión Gaga lábain ha­risnya van, a kék golyó (vagy labda) pedig nagyobb az erede­tihez képest, így takarásba ke­rültek a melleket fogó kezek is. Ez a megoldás azt eredményez­te, hogy az Artpop borítója már önmagával sem identikus. Ko­ons Bámuló golyója kezdi uralni a horizontot. És itt felmerül a kérdés, hogy az ideális borító vajon mit ábrázol? Egy hatal­mas kék golyót Gaga nélkül? Az Artpop borítója immár folya- matjellegű, és duplikátum for­májában ismétlődik. Kezd em­lékeztetni Milorad Pavié Kazár szótárára, amelynek egyik pél­dányán egy kulcslyuk, másik példányán egy kulcs látható. Mindez persze fényt vet egy másik fontos jelenségre is, me­lyet L. Varga Péter irodalomtör­ténész, kritikus így fogalmazott meg: „Az említett »folyamat­szerűségnek« és nem-identikus jellegnek valamiképp mindig ideológiai horizontja van. Lehet, hogy arról van szó, hogy bár a politika mindig ellenőrizni igyekszik a művészetet, az ab­ban rejlő lezárhatatlan értelme­zési potenciál miatt azonban ez a törekvése sosem sikerülhet teljesen?” A kérdésre igenlő vá­lasz adható. Az Artpop borítója innen nézve is valóban túlmutat önmagán: a változtatások egy­ben növelik a sötét tónus jelenlé­tét, a golyó felnagyítása pedig mintha arra utalna, hogy a kép így még hangsúlyosabban tük­rözheti annak arcát, aki ránéz. Úgy tűnik, hogy ez a mediális já­ték a borító létmódjához tarto­zik. Ugyanakkor tovább gyara­pítja Lady Gaga folytonosan vál­tozni kész testreprezentációit. Depardieu Szegeden Szeged. A Béres Attila ren­dezővel folytatott korábbi megbeszélések alapján kü­lönleges dramaturgiai megoldással áll a szegedi Dóm tér színpadára Gérard Depardieu, akit Napóleon szerepében láthat a közön­ség a Szegedi Szabadtéri Játékokon, Kodály Zoltán Háry János című daljáté­kában augusztus elején. Gérard Depardieu franciá­ul szólal majd meg a szín­padon, a császár mondatait pedig a történetbe beépí­tett tolmács fordítja ma­gyarra. A vüághírű művész a tervek szerint az augusz­tus 1-jei bemutató előtt rö­viddel csatlakozik a daljá­tékot színpadra állító társu­lathoz, a próbafolyamat­ban egy másik színész he­lyettesíti. A premier mellett a következő napon is szín­padra kerülő daljátékban népszerű magyar színészek lesznek Gérard Depardieu partnerei. A nagyotmondó obsitos szerepét Homon- nay Zsolt; apját, az öreg Háryt a nemzet színésze, Király Levente alakítja, Bordás Barbara Örzsét, Há­ry mátkáját játssza. Láthat­ja a közönség Bodrogi Gyu­lát, Sáfár Mónikát, Gálvöl- gyi Jánost és Szabó Győzőt is. (MTI) Fischer Iván kegyetlenebbre hangolta az opera végkifejletét: kiszolgáltatta a testet a természet őserejének, visszaadta neki a belőle vétetett matériát Világok között - a között világa Pavla Vykopálová mint Ruszalka a Brünni Nemzeti Színház produkciójában. Budapesten a Dvorák- opera koncertszerű változatát hallhatta a közönség. (Képarchívum) CSEHY ZOLTÁN Van-e, lehetséges-e az átjárás az emberi és a tündéri, a szelle­mi és az anyagi világ között? S ha valamilyen varázslat folytán az, lehetséges-e mindezt tragé­dia nélkül megúszni? Antonín Dvofák Ruszalka című operájá­nak koncertszerű előadását há­romszor tűzte műsorra a Mű­vészetek Palotája Fischer Iván vezényletével. A világ tíz vezető zenekara közt számon tartott Budapesti Fesztiválzenekar ját­szott. Az emberbe szerelmes, embe­ri létre törekvő tavi sellő klasszi­kus története a vágy tündérke­déseinek anatómiája. Ruszalka (Pavla Vykopálová) csak úgy válhat emberré, hogy hangja az emberi világban többé nem hallható. A hang elvesztése nem pusztán testi defektus: egy ope­rában maga a látvánnyá degra­dált reménytelenség. A degra­dált léttelenség: nem fél létezés, hanem létnélküliség, az átválto­záskudarca. A tökéletes átalaku­lásra való képtelenség végül is eredendő állapot: aki kilép ön 1 magából és nem lép át másba, két világ között reked. A közöny magányossága ez, de végered­ményben szabadság is, csak nincs mit kezdeni vele. A vágy és a vágy illúziója között rekedt herceg (Aleš Briscein), Ruszalka szerelmének tárgya ugyanezt az utat járja be: kettős lelki odisszeájuk nem az inkompati­bilis világok tragédiája, hanem a világok között rekedt párialété. Ruszalka szabadulhatna a köz­tes tartományból, ahova nem hatol el az emberi vágy, ha meg­ölné a herceget. Az ölés törli el a varázslat erejét, de végered­ményben a varázslat maga is eleve kitervelt ölésként értelme­ződik. Ezt a felfoghatatlan, né­hol intrikus késél-poétikát teszi meg Fischer értelmezése zenei A létezés eredendő tra­gikuma a Ruszalka-elő- adásokban általában megdicsőül és feloldó­dik a szenvedésben. mintázatává. Különösen kiemeli ezt az az önkéntelen tematikus asszociáció is, mely a boszor­kány Ježibaba (a kifejező, olykor pajkosan érzéki, máskor der­mesztőén erőteljes hangú Jola­na Fogašová) és a herceget el­csábító idegen hercegnő szerep­összevonásában nyilvánult meg. Lehetséges, hogy a boszor­kány kezdettől magának akarja a herceget, és riválisát zárja a két világ közötti létezés egyre gon­dozatlanabb akváriumába? Fo­gašová átöltözött ugyan a sze­rephez, de ez a boszorkányos metamorfózis eszköze is lehet. A megcélzott vágypozíció elfog- lalhatatlan, kitölthetetlen hely marad: a szerelemnek túl erőtel­jes az anyagisága, a materialitá- sa, ésaszellemtisztaságátveszé- lyeztető anyag célja a pusztító erejű vágyak stilizált és ideali­zált agressziójának túlélése, visszatérés a természet harmo­nikusnyugalmába. A létezés eredendő tragiku­ma a Ruszalka-előadásokban általában megdicsőül és felol­dódik a szenvedésben. Fischer Iván azonban ezt túl romanti­kusnak találta, és kegyetle-. nebbre hangolta az opera vég­kifejletét: kiszolgáltatta a testet a természet őserejének, vissza­adta neki a belőle vétetett anyagot, a matériát. A szimfo­nikus szépség apoteózisát kap­tuk: az emberi hang ereje (személyesítsen meg vízi vagy földi lényt), szükségszerűen alulmaradt. Bámulatosan ele­mentárisra sikerült a világok harcának ábrázolása a második felvonásban: az udvari táncok fergeteges hangulata és a tó szellemének melankóliája a ha­láltáncot szuggeráló extatikus gerjedelem zenei ábrázolásává válhatott. Antonín Dvofák operájának köztudottan csak a harmadik része hordoz hatékony drámai feszültséget: a többi leginkább képes tablóként működik, mintha egy hatalmas leporelló lapjait nézegetnénk. A zenei megformálás plasztikus szép­sége viszont ezt a beállítódást szinte észrevétlenné teszi, és a wagneries keménység motí­vumhálózata is elég stabil keret ahhoz, hogy a képek megele­venedjenek. Ahogy például a vágy mintázata nemcsak látha­tóvá válik a híres, hegedű- glisszandóra épített Hold-áriá­ban, hanem azonnal kozmikus jelentőséget nyer. A Vízimanó (a még mindig megbízható hangú Peter Mikuláš énekelte) bölcsessége sem elég azonban ahhoz, hogy elsöpörje a fáj­dalmat, és ki ne nyilatkozza az emberi vágy (és a test) alávaló- ságának tragikumát. A vadőr (Jirí Brückler énekelte - meg­győződésem, hogy sokat fo­gunk még hallani róla) vagy a kukta (Michaela Kapustová) kommentátori szerepből lép elő aktív cselekvővé, vállalko­zásuk azonban szégyenteljes kudarcba fullad, a szellemi (ví­zi) világ méltatlannak talája őket, hogy részesei lehessenek a tulajdonképpeni történések­nek. A vízi világ sellői érzéki lények, ám érzékiségük csodá­jának lényege a beteljesülés vágyának lehetetlensége és az érzékiség tisztaságának őrzése. Az operában jelentős szerep hárul a kórusra: a feladatot ra­gyogó biztonsággal oldotta meg a nemzetközi hírű brünni Cseh Filharmónia Énekkara. Antonín Dvorák: Ruszalka. Művészetek Palotája, Buda­pest. 2014. május 9. SZALON Szerkeszti: Lakatos Krisztina. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com

Next

/
Oldalképek
Tartalom