Új Szó, 2014. május (67. évfolyam, 100-124. szám)

2014-05-22 / 116. szám, csütörtök

16 UTAZAS ■ 2014. MÁJUS 22. www.ujszo.com Bálnák, tűzhányók és bambuszerdők Lassú nyolcast írt le velünk a repülő, mintha Maui mellett a Lanai és a Molokai kis szige­teket is meg akarta volna mutatni. Egy pilla­natra előkerült a Molokini patkója is, majd a gép földet ért. Megérkeztünk Mauira. A magasból is kitűnt, hogy a hawaii szi­get teljesen zöld és burjánzó. A leszállás után pálmafák és színes virágok fogadnak. A leve­gőben ott van minden: a virágok illata, a trópusok rekkenő hősége és a fiillasztó páratartalma. Mínusz 30-ból csaknem plusz 30-ba érkez­tem alig 12 óra alatt. Kahuluiban értünk földet, itt kölcsönöztük ki a kocsit és foglaltuk el a szállásun­kat, karnyújtásnyira a strandtól és a kikötőtől. Elterveztük, mit is akarunk látni, csinálni. Bálnales, búvárkodás, strandolás, hegymá­szás, dzsungeljárás... Belefér ez egy hétbe? „Télbe” érkeztünk, a púpos bálnák vándorlása kihat az egész sziget- csoportra. Természetesen először bálnalesre fizettünk be. Kora reggel a Maalaea kikötőben gyülekeztünk, majd ksebb hajóra szálltunk. Ren­geteg púpos, avagy hosszúszárnyú bálnát fogunk látni a kétórás ha­józásunk alatt - biztosítottak ben­nünket. Reméltük is, de ami követ­kezett, felülmúlta a várakozásunkat. Alig telt el negyedóra miközben az ismertető előadást hallgattuk, kö­rös-körül magasba lövellő páraosz­lopokat vettünk észre. Majd fekete hátak és uszonyok merültek fel a mély vízből, előttünk a távolban pedig egy bálna vetette ki magát, s óriási robbanással zuhant vissza az indigókék óceánba. Valamivel ké­sőbb egy kcsinyével úszó nőstény­bálnát közelítettünk meg. Mivel a fiatal bálnák csak néhány percig képesek a víz alatt maradni, az anya mindig a közelükben és a felszín­nél tartózkodik. Ezért hallhattuk a levegőkilövelléseket, láthattuk a magas páraoszlopokat, a púpos há­takat és a barázdált fehér hasakat. Az „apróság” féktelen csapkodása fokozta az izgalmakat. Magasra kivetette magát a hullámokból, for­dult egyet, hogy a hátára esve újra és újra óriásit csobbanjon. Eközben az anya terebélyes hátát is láthattuk. Egy idő után előkerült a csipkézett farok úszója, jelezvén, hogy most alámerül a mélybe. A kapitány egy mikrofont engedett be a vízbe, és meghallottuk az éneklő bálnákat. Hihetedenül csodálatos hangok voltak. Jégeső a Haleakala csúcsán Maui első lakosai polinéziai ha­jósok voltak, az első európaiként pedig James Cook járt itt 1778- ban. Hawaii második legnagyobb szigetét nem kevesebb mint 6 tűzhányó hozta létre kb. 70 mil­lió évvel ezelőtt. A legnagyobb a Haleakala-tűzhányó a 3055 méter magasságban található csúcsáig egy jól járható aszfaltút vezet. Elindul­tunk hogy meghódítsuk a csúcsot, de beiktattuk a történelmi Lahaina városkát, hogy egy kis bevásárlással tölthessük el a reggelt. A város a Hawaii-szigetcsoport fővárosa, és III. Kamehameha uralkodó szék­helye volt a 19. században, később a helyi bálnahalászat központja lett. Itt állt az az erődítmény is, ame­lyet 1832-ben építettek. Egyik re­konstruált fala a Banyan tér és egy hatalmas fügefa mellett található. A terebélyes fát 1873-ban ültették, csaknem az egész park elfér alatta, rengeteg madárnak ad otthont. A főutca jellegzetes épületei az 1820-as évekből származnak, mára üzletekké és éttermekké alakították. Maga a városka kb. 11 000 lakosú, de utcáit éjjel-nappal rengeteg tu­rista járja. Nagyon szép a partja, a kikötőben kisebb és nagyobb hajók ringatóznak. Kora reggel viszik ki- mondja nevetve. Közben újabb látogatókat fúj be a központba a je­ges szél. Rövidnadrágban vacognak. Kint nulla fok van. Nézelődünk, veszünk ezt is, azt is, beszélgetünk és várunk. Hátha megjavul az idő. Lent a mélyben, a fehér ködben itt-ott kivillan valami, de a tudo­mányos falucska csillagvizsgálói láthatadanok. Belevetjük magunkat az orkánba, rohanunk a parkoló képzelt irányába. A kocsi alig lát­szik. Csurog rólunk a víz. Még jó, hogy rajtunk van a télikabátunk Elindulunk lefelé. A park kapu­ja előtt két nene állja az utunkat. Komótosan tovasétálnak az útszéli bokrok közé. Még az esőt se bánják csak akkor fordul felém az egyik, amikor kilépek a kocsiból, és kö­zelebbről fotózni kezdem. Laposan felém nyújtja a csőrét, majd mély szisszenéssel jelzi: ne tovább. A ka­nadai libára hasonlít, abból fejlődött ki kb. 500 ezer évvel ezelőtt, amikor néhány példány elérte az akkor még aktív szigetet. Hawaii nemzeti ma­dara, azonban csak Mauin, Kauain és Hawaiion él. A ragadozók hiánya leteket csak kilenc után nyitnak. A közeli Maalaea kikötőben meg­keressük a görög bárkát, amelyre egy félnapos csavargásra fizettünk be. Amint felszálltunk, a legény­ség azonnal belekezd a mondó­kába: hova megyünk, hol fogjuk a korallok halvilágát megfigyelni, hol ebédelünk, merre hajózunk a bálnák után és hol állunk meg tek- nősbéka-megfigyelésre. Az ötórás programot reggelivel kezdjük, majd belebújunk a termoruhákba, fel a szemüveg, légzőpipa, és belevetjük magunkat a Molokini-sziget övező halványkék vízbe. Színes világba csobbanunk fekete, sárga, piros, neonkék és zöld halak közé. Lent a mélyben körülöttünk úszkálnak némán, viccesen félrefordulva, hogy jobban szemügyre tudjanak venni bennünket. A tűző nap szé­pen kiszínesítette a víz alatti világot, A korai ebéd óriási szendvicsekből áll, mellé koktélokat és sört kí­nálnak. A bálnales egy kicsit más volt, mint az előzőek. Közelebb merészkedtünk az állatokhoz és a kapitány a nagyobb csoportokat fényképezőgépek Majd a kapitány a hajó előtt delfinek csoportjára mutat. Sebesen tartanak felénk, körbeússzák a hajót, végigmérnek bennünket, és máris egy új cél után igyekeznek. A kellemesen hullámzó hajó és a forró nap valamelyest csi- títja a kedélyeket. Elérjük a teknős­békák „területét” is. Előbukkannak az első fejek és a barna „tányérok”. Miután felismerik, hogy nem raga­dozók vagyunk, egyre több bukik fel a hajó körül. Még aznap megnéztük a mesebeli Iao-völgyet, majd Kihei falucska mellett egy idilli strandon pihen­tünk. Egyre több ember jött, együtt vártuk a naplementét. Ekkor szólal­tak meg a közeli szállodában az ún. luau dobjai is, amelyeket levelekbe öltözött polinéziai táncosok követ­tek, miközben az egyre vörösödő nap lassan belebukott a csillogó óceánba. Csavargás a tűzhányóban Nem adtuk fel, s az egyik derült napon újra felkúsztunk a 3 km A Haleakala marsbeli tája (a szerző felvételei) r ......... : . • . .. .. r-VV^V-:' >' •• z'vk >.■ *,>?. '*• A r - - • • .- Vvl r": t g-C.'t _ • •• '.-5. k" é .. • - - - ■' a­‘ %. x ** 4. ■■■ . ; /• A SÍM- ­1 1 ►■'í, Óriási robbanással esik vissza az indigókék óceánba az embereket bálnalesre, sporthalá­szatra, búvárkodásra, ha kell, több­ször is fordulnak. Mindent a turiz­musért! Egy teraszon ebédelünk, helyi halat, helyi sört. Mindkettő ízletes. Az emberekkel az eső űz tré­fát, hol elered, hol eláll. Ez a ritmus diktálja a napi sétatempót is. Nekirugaszkodtunk a Haleakala- parknak. Fel, fel és még mindig fel a kanyargós úton. Esik az eső, egyre hűvösebb lesz. Még így is szép a kilátás, de egyre magasabbra érve elér bennünket a felhőzet alja, köd borul ránk. Felérünk a csúcsra, ám alig látni valamit. Szúrós jégeső csapkodja a fejünket és mossa fü­lünket, de sikerül bemenekülnünk a látogatóközpontba. Az eladó egy viccelődő asszony, aki egy képesla­pot nyom neki az ablaknak. Raj­ta vöröses kúpok, völgyek és kék ég. „Ilyen a kilátás, ha süt a nap” Vízesés, fürdőzés miatt elveszítették repülési képessé­güket, ezért látható mindenhol az érdekesen feliratozott „nene xing” sárga tábla (azaz nene crossing, értsd neneátjáró). Bálnales és strandolás Pl-— Két nene, avagy hawaii lúd Bambuszerdőben megbúvó parkoló Maui szigete viszonylag aprócs­ka, de akad itt néhány hangulatos falucska. Ilyen Kihei is, amely a sziget legnaposabb és legszárazabb részén fekszik, 10 km hosszú ho­mokos part övezi, azt pedig zöld pálmafás parkok védik. A falucska központjában egy bálnaszobor áll és régi házak, üzletek, éttermek. Hosszú sétát teszünk a pálmafas tengerparton, ügyelve a magas­ban lapuló zöld kókuszdiókra. Reggel van, a parkban kocogok, kint a háborgó vízen pedig az első szörfözők jelennek meg. Az üz­keresgélte. Ide-oda cikáztunk az óceán sötét vizén. Közben ebé­deltünk és egy holland legénnyel beszélgettünk hosszasan. Már 12 éve él Mauin, ismeri a Balatont, és tudja, mennyire hideg Kanada. Beszélgetésünket hangos süvítő szürcsölés zavarja meg. Pont a ha­jónk előtt merül fel egy nőstény bálna, óriási orrlyukain mintegy ki­tüsszenti a vizet. Eláll a lélegzetünk. Ilyen közelről igazán gigantikus. Meginog a hajónk, és vele együtt mi is, nem könnyű egyszerre fény­képezni és kapaszkodni. A bálna lassan tovaúszik, és távolabb, a biz­tonságban a mellette úszó kicsinye kezd rakoncádankodni. Követtük volna, de a hajó másik oldalához közel egy felnőtt példány veti ki magát a vízből. A hajón elszabadul a pokol. Kiabálás, integetés mind­két irányba, csak úgy kattognak a magasan levő tűzhányó csúcsára. Odafent indigókék volt az ég, de a szél harapósán hideg. Nem szé- gyelltük felvenni a vastag pulóvert, a télikabátot, sőt a sapkát se. A tűzhányó peremén előbukkantak a csillagvizsgálók hófehér kupolái. A katonai tudományos központ elér- heteden a turisták számára. Csak a kerítésig jutottunk el, pedig szíve­sen körbejártam volna. A tájékoz­tató-központból aztán végre meg­tekinthettük az ún. kráter területét, amely nem igazi vulkanikus kráter, hanem az eróziós folyamatok által kiformált marsbeli táj. Olyan volt, mint a képeslapon. Lent a mélyben túrázók apró alak­jai látszottak. Mi is megkerestük a vöröses ösvényt, amely levezetett bennünket a színes kráterbe. Egy hosszú túrát tettünk az egykor pa­rázsló és robbanó sziklás kúpok között. Itt-ott érdekes bokrokat le­hetett látni, néha köd rohant végig a tájon érdekes árnyékokat vetve a száraz talajra. Megkeményedett fekete, vörös, sárgás lávasziklák he­vertek mindenhol. Élesek és kemé­nyek. Semmi kétség, hogy valaha izzó masszaként kezdték életüket. A tűzhányó 1,1 millió éves, de még 500 évvel ezelőtt is tevékeny volt. A legmagasabb csúcsa a Pu‘u ‘Ula‘ula, avagy a vörös domb. Körutak a dzsungelén át A sziget leginkább egy nyolcasra hasonlít, mindkét részét egy-egy út járja körbe. A kisebbik fele északon Lahaina városán túl terül el. A har­mincas út járja körbe. Egy darabig kisebb falvak és vörös homokos strandok szegélyezik, melyeket egy­re sziklásabb és meredekebb öblök váltanak fel. Az út egyre magasabb­ra kapaszkodik, csodás a kilátás az óceánra. A kétsávos út egyre kes­kenyebb és kanyargósabb, majd magasan az óceán felett kígyózva másfél, illetve egysávossá alakul át. A gazdagon benőtt meredek hegy­oldalakat pálmafák, égnek meredő bambuszerdők és virágok dzsungeli egyvelege takarja. Rengeteg apró híd kapcsolja össze a tekergő utat. Alattuk mély szakadékok tátong­nak kisebb-nagyobb vízesésekkel vagy fekete lávatömbökkel. Az út egy kisebb településre vezet, ahol helyi gyümölcsöt, banánke­nyeret, golgotavirág gyümölcséből készült lekvárt áruló standokat ta­lálunk. A kenyérnek nevezett kalács óriási és igazi ínyenc falat, a lekvár savanykás, ízletes. A körút alig 90 km hosszú volt, de csaknem 5 óra alatt tettük meg. Egy igazi dzsungelén vágtunk át, kényelmesen autóban. Ezek után nem volt kétséges, hogy a nagyobb és híresebb Hanai utat is megtesz- szük. Ebből is egy félnapos kirán­dulás kerekedett. Kókuszdiót, papayát, minibanánt és sárga mangót vettünk. Paia fa­lucskáig kellett eljutnunk, azon túl kezdődött az út vadabb szakasza. A kis település egykor a cukornádül­tetvények központja volt, a jellegét a megmaradt épületek tükrözik a legjobban. Főutcáján színes üzle­tek, jellegzetes kocsmák és éttermek állnak. Nagyon forgalmas. A falun túl következik a Hookipa-park, ahol az óceán hullámai ostromol­ják szüntelen a sziklás-homokos partot. Ez Hawaii egyik leghíresebb strandparkja, a bálnák, teknősbé­kák és szörfözők találkozási pontja. A 36-os út innentől előző utunk hasonmásává válik, kanyargós, erdőség öleli körül. Néhol az éles sziklák csaknem az út fölé hajolnak ki, rajtuk áthatolhatatlan dzsungel. Alattunk mély völgyek és sziklás partok, az út mentén arborétumok és kisebb települések. Előkerülnek a már ismerős egysávos hidacskák is, de errefelé sokkal nagyobb a forgalom. Néhol erdőbe beágyazott vízesések látszanak, máshol a bam­buszerdő nyílegyenes fái szegélyzik az utat. Csodálatos vadon. Újra és újra megállapítjuk, hogy a nyolc nagy szigetből álló Hawaii igazi pa­radicsom a Csendes-óceánban. Ide bármikor érdemes visszajönni. Méhes Ottó A mellékletet szerkeszti: Szabó László, Laci.Szabo@ujszo.com. Levélcím: Uj Szó - Utazás, Lazaretská 12,814 64 Bratislava 1

Next

/
Oldalképek
Tartalom