Új Szó, 2014. május (67. évfolyam, 100-124. szám)

2014-05-17 / 112. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. MÁJUS 17. _____________________________________________________________________________Szombati vendég 9 Bandor Éva: „Egy kisváros, mint Komárom, nagyon magába tudja szippantani az embert, én meg folyamatosan igénylem a friss hatásokat..." Végigdolgozta az évadot, most filmezni fog Ebben az évadban már nem készül újabb szerep­re, a nyári szabadtéri elő­adásokért nem lelkese­dik, de lesz majd új film- bemutatója, és ősszel is­mét forgatni fog Bandor Éva, a Komáromi Jókai Színház művésze. SZABÓ G. LÁSZLÓ Dolgozott eleget most is, a tizenegyedik évadjában, s bár a következő hetekben már csak az estéi foglaltak, hiszen több darabban játszik, azt mondja: színpadon többre nem nagyon vágyik. De egy újabb filmszerep­re ki van éhezve. Pilsenben járt néhány nap­pal ezelőtt, ahol a Szeress, vagy menj el! című szlovák film főszereplőjeként vendé­geskedett. Hogyan érezte ma­gát az ottani fesztiválon? Örültem, hogy beválogatták, s én képviselhettem a filmet. Jó fesztivál a pilseni, kellemesen éreztem magam a rendezvé­nyen. Színházi elfoglaltságaim miatt filmfesztiválokra nem nagyon járok. Színháziakra többször eljutok, azok viszont egészen más jellegűek. Kisvárda is olyan személytelen az utóbbi időben. Nincs átütő hangulata. Pihennek igen. Érezhetően nagy szeretettel fogadtak, mindenld kedves volt velem, kérdezget­tek a filmről, tudni akarták, hol játszom, melyik színházban, gratuláltak, nagyon jól éreztem magam. Hozzáteszem: a filmet is szeretem, mivel volt mit játszani benne. Három nőről szól a tör­ténet, én egy tizenhat éves lány anyja vagyok. A rendező is, az operatőr is, a partnereim is sokat segítettek a munkában. Varsányi Marival jól ismerjük egymást, ő az anyám a filmben. Varga Ani­kóval barátnők vagyunk, így vele is gyorsan egymásra hangolód­tunk a kamera előtt. A filmbeli nagylányom és köztem sok a konfliktus, de van egy kisebb, nyolcéves gyerekem is, a máso­dik házasságomból. Kegyeden az anya, akit megformáltam. Igaz, hogy a lánya is mindig mindent ellene fordít, kitalál va­lamit, csak hogy bosszantsa, de én mint az anyja is nagyon dur­va vagyok vele. Mivel az életben egészen más típus vagyok, sokat szenvedtem a kamera előtt. A forgatás szüneteiben egyfolytá­ban a filmbéli lányomat ölelget­tem, hogy: „Ne haragudj, amiért ennyire durván viselkedem ve­led, én nem vagyok ilyen, csak most, mert ezt kívánja a szerep.” Magánemberként, egy hat és fél éves kislány édesanyja­ként, átvillant már az agyán, hogy de jó, nekem még nincse­nek ilyen problémáim? Többször is. De hát tudom, kisgyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. Nehéz évad vége felé jár? Sokat dolgoztam. Valló Pé­terrel már augusztus végén el­kezdtük próbálni Harold Pinter Árulását. Nagyon örültem, hogy Petrik Szüárddal és Mokos Atti­lával játszhatok, hiszen mind­kettőjükkel nagyon szeretek dol­gozni. Valló Péterhez is köt már pár előadás, és most is alapos munkát végeztünk. Egyszerűen, minden klisétől mentesen, ma­gunkból kiindulva építettük fel a szerepeinket. Ez egy szerelmi háromszög, amely hét év törté­netét foglalja magába, minden­féle kínokkal, gyötrelmekkel, bonyodalmakkal. A Broadwayn is újra elővették nemrég. Na­gyon nehéz, de nagyon szere­tem játszani a darabot. Olyan, mintha semmiről nem beszél­getnénk, közben nagyon fontos információk rejtőznek a csend­ben. Szinte be vannak ágyazva a hallgatásokba. Ha valami másra gondolnánk, nem a szerepünk­re, azonnal kiülne az arcunkra. Agyilag is, lélekben is nagyon jelen kell lenni. Miskolcon ját­szottuk pár héttel ezelőtt az elő­adást, méghozzá úgy, hogy ez ment délután; este hétkor pedig Tasnádi István Finitóját adtuk elő Magyar zombie címmel, s abban is szerepem van. Másfél órám volt az átállásra két elő­adás között. Mikor meghívtak bennünket Miskolcra, meg is kérdezték, hogy tudom-e vállal­ni egymás után a kettőt. Igen, mondtam, de csak akkor, ha előbb az Árulás lesz műsoron. Az ugyanis erősebb koncentrá­ciót igényel. Látszatra mintha semmi különös nem történne benne, valójában azonban min­den megtörténik. Teljes egészé­ben bekebelez a darab. Ilyen­olyan árulás pedig mindenki életében előfordul, így a szerep nagyon gyorsan személyessé tu­dott válni. Meríthettem magam­ból is meg a barátaim életéből is. Azt hiszem, pont abban a korban talált meg a szerep, amikor már tud mit kérni és kapni is tőlem. Negyvenkét éves vagyok, en­gem is értek már komoly embe­ri csalódások. Ezt megelőzően többször is rám bíztak már olyan karaktert, hogy azt gondoltam, ezt a szerepet húsz év múlva kel­lene eljátszanom. A Sári bíróban is csak egy elrajzolt vénasszonyt voltam képes kihozni a szerep­ből, istenigazából nem tudtam a magamévá tenni. De sorolhat­nék még pár ilyet. Harold Pinter Árulását viszont végig úgy ol­vastam, azzal a rácsodálkozás- sal, hogy végre, végre, végre! Hogy ebben a szerepben végre nő tudok lenni. NŐ. Volt Mása, Ranyevszkaja, sok szép lehe­tőség, de hosszú időnek kellett sajnos eltelnie ahhoz, hogy újra azt mondhassam: ez az enyém, ez tényleg az én szerepem. És mégis nehéz volt. Látszólag semmit nem csinál­ni a színpadon, csak létezni, a legnehezebb feladat. Valló Péter azonban olyan finoman vezetett bennünket, olyan mély és pon­tos elemzéseket adott, hogy volt miből meríteni a szerephez. Tasnádi darabjában mit ta­lált vonzónak? Az a tavalyi évad termése, Bagó Bertalan rendezése. Blon­dín Gáspámé, aki mindenki­nek úgy mutatkozik be, hogy Blondinné, Vali. Remek szerep. Egy szerencsétlen ember, egy lehetetlen asszony. Amióta ót játszom, gyakran eszembe jut, hogy milyen jó leime egy vég­letekig elrajzolt rajzfilmfigurát megszólaltatni. Antonio Banderas is lelke­sen mesélte, mennyire élvez­te, amikor Csizmás kandúrt szólaltatta meg a mozivász­non. Értem őt. Érdekes munka le­het pusztán a hangoddal meg­formálni egy karaktert. De Blon­dinné sem egysíkú figura. Késsel és karddal gyilkol. Ül a vécén a félje, amikor végez vele. Egyéb­ként egy most készülő szlovák filmben is gyilkolni fogok. Maradjunk még a színház­nál. Mi jött a Pintér-darab után? Egy operett. A Lili bárónő. Imádják a nézők. Én egy örege­dő szűzlány vagyok a darabban. Hálás szerep lehet. Egy rosszindulatú, elviselhe­tetlen természetű nő. Agáta. Beállít a húgával, hogy szert tegyenek az örökségükre. Na­gyon nehezen találtam meg a figurát, de nem azért, mert én született jó ember vagyok, hiszen bennem is van minden­féle, csak sokáig vártam a meg­felelő instrukcióra. Aztán az egyik próbán azt kérdezte Mé­hes László rendező: „Ismered XY színésznőt? Szőke, örökké dúl-fúl magában, fortyog, mint a vulkán, mindig van valami baja, és olyan elviselhetetlen.” Zárójelben megjegyzem: én nagyon bírom őt, remek szí­nésznő. Szóval a rendező arra kért, hogy olyan legyek, mint ő. Oké, kérek pár percet, átgon­dolom, és hozom, mondtam. Kimentem, visszajöttem, fel­tettem a kérdést, hogy: Senki nem fogad bennünket, hol itt a komornyik, a pómép? Mi ez az egész? - és meg is lett azonnal a figura. Tudtam, honnan kell elindulnom a szereppel. Ráadá­sul jól beolvashattam a partne­remnek, amit azért élveztem olyan nagyon, mert az életben nem biztos, hogy ezt meg mer­ném tenni. Hasonló esetben én százszor átgondolom, ki­mondjam-e, amit akarok, vagy inkább hallgassak, és valahogy hallgatok. De Agátaként bizony rendesen kinyitom a számat, és nem is tud leállítani senki. És jókat énekel közben? Nekem csak két dalbetétem van, azt viszont nagyon élvezem. De nem ez az első operett, amelyben részt vesz. A Mágnás Miskával kezdtem a pályát. Yvonne, burgundi her­cegnő után rögtön jött egy ope­rett. A sanzonokkal hogy áll? Hangszínéből, egyéniségéből ítélve... ... még nem csináltam, de szí­vesen kipróbálnám. Az operettel egyébként mi­lyen viszonyban van? Nem mondhatom, hogy kö­zel áll hozzám. De megnéztem Dajka Margitot a Lili bárónő­ben. Kikerestem a youtube-on. Amikor bevallja, hogy őt még sosem szerette senki, teljesen le­nyűgözött. Annyira zseniálisan játszotta a szerepet! Kiindulási pont volt számomra, hogy így is meg lehet szólalni benne. Az arany ára Bereményi Géza piád játéka. Ebben a da­rabban sem egy finom lélek. Csöpi, a besúgó. Bagó Bertalan rendezte az előadást, vele sem most dol­goztam először. Csöpi ugyan­úgy seftel, mint Monori, a főhős, akit Tóth Tibor játszik, de a végén ávós lesz a nő. Bo­nyolult szerep. Az első három jelenetemet szépen megírta Be­reményi Géza, aztán valahogy megfeledkezik a nőről, hirtelen elvágja a szálat, nincs a figu­rának lecsengetése. Kimegy a színről és elveszik, többé nem hall róla a néző. Sokat kínlód­tam emiatt. Úgy éreztem, kigu­rul a gombolyag a kezemből. Le kellett volna zárni valahogy a nő történetét. Tizenegy komáromi év után nem vágyik új közegre, új im­pulzusokra? Épp a minap jutott az eszem­be, hogy össze kellene trombi­tálni a főiskolás osztálytársai­mat, és létrehozhatnánk egy jó előadást. Egy üyen kiruccanás­ban nagyon benne lennék, de egy új társulat...? Magyaror­szágra nem mennék, abban biz­tos vagyok. Miért nem? Nagyon zárt a rendszer. Min­denkinek megvannak a saját emberei. De nem is bírom azt a légkört, amelyben csak a politi­káról szól az élet. Jászai Mari-díjának köszön­hetően, gondolom, ismeri az ottani szakma. Talán elmondhatom, hogy igen. Tehát nem a semmiből in­dulna. Pár évvel ezelőtt, gyerek nél­kül még elmentem volna, ma már nincsenek ilyen gondolata­im. Székesfehérváron többször jártam már, ott dolgozik Bagó Bertalan. Vele nagyon jól tudok dolgozni. Régebben a Krétakör izgatott, sok előadásuk inspirált. Ma a székesfehérvári társulatot szeretem. Ott szívesen vendé­geskednék egyszer. De ez sem rajtam múlik. Hetven kilométer nem távolság. Elszerződni azon­ban nem szeretnék. A szlovák filmesek körében is előkelő helye van. Legközelebb Peter Bebjakkal forgatok A tisztogatóban. Epi­zódszerep, de jól megírták. Egy fiatal srácról szól a történet, áld állati tetemeket takarít el kü­lönböző helyeken. Én leszek az édesanyja, aki gyilkosság miatt börtönbe kerül. Oda jár hozzá látogatóba a fia, s van pár érde­kes beszélgetésük. Komáromban gyorsabban kiéhezik az ember egy filmsze­repre, mint a fővárosban? Nem tudom, hogy vannak ez­zel a pozsonyi kollégáim, de én már valósággal szuggeráltam a telefont, hogy szólaljon meg végre. A Szeress, vagy menj el! forgatása óta már vagy másfél év telt el, alig várom, hogy újra ka­mera elé állhassak. Egy kisváros, mint Komárom, nagyon magába tudja szippantani az embert, én meg igénylem a friss hatásokat. Egy film, egy zenemű, egy szín­házi előadás is inspirálni tud, megyek is ide-oda, ha időm engedi, de új közegben, új em­berekkel dolgozni, az mindig nagyot lendít rajtam. S most, hogy a vége felé közeledik az évad, tervezgeti már a nyarat? Hogy búja két hónapig színház nélkül? Jól. Augusztus második felé­ben viszont már örülök, hogy kezdünk, főleg, ha tudom, hogy valami jó vár rám. De pihenni is nagyon tudok. Maximálisan belevetem magam a nyárba. Az olasz tengert egyszerűen imá­dom. Vagy a Duna-partot. Ott is remekül ld tudok kapcsolódni. A nyári színház egyáltalán nem ér­dekel. Belekóstoltam, elég volt. Nem bírok negyvenfokos hőség­ben dolgozni. Leáll az agyam. A forgatás más történet. Azt min­den helyzetben jól viselem. Tehát irány Olaszország? Oda bármikor. Még két napra is, mert feltölt. Imádok utazni. A szigetek nagyon vonzanak. Évekkel ezelőtt Ischián voltunk a családdal. Szép hely. Igazi zöld sziget. Olyan finom paradicso­mot, mint ott, sehol nem ettem még. Most Szicíliába készülünk. Voltunk már ott is a féijemmel, harmadszor megyünk vissza. A fél szívemet mindig ott hagyom.

Next

/
Oldalképek
Tartalom