Új Szó, 2014. április (67. évfolyam, 76-99. szám)

2014-04-26 / 96. szám, szombat

www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2014. ÁPRILIS 26. INTERJÚ Í5 férjével együtt, 1934-ben érkezett. Szergej Konyenkov, a 60 éves híres szobrász, akit külföldön csak orosz Rodinként ismertek, művésze­tének akadályoztatása miatt kért menedékjogot. Még az sem tűnt fel senkinek, hogy ragyogóan szép felesége a lánya lehetne. Az atomprogram beindulását kö­vetően állították rá Margaritát Einsteinre. A fedőakció zseniálisan egyszerű volt: a tudós nevelt lányá­nak, Margotnak elmondta, hogy férje szobrot szereme készíteni a kor legnagyobb tudósáról. Ezzel a megejtően primitív módszerrel a tudós közelébe férkőzött, akinek könnyűszerrel elcsavarta a fejét. Vi­szont hamarosan rájött, hogy célt tévesztett: Einsteinnek nincs köze a szuperbomba kifejlesztéséhez. De azt is megtudta, hogy Robert Juli- üs Oppenheimer az ő embere. A módszer azonos volt: behálózta az amerikai tudóst is. Oppenheimer a bomba kifejleszté­sét illetően tökéletes munkát vég­zett: 1945 júliusában az új-mexikói sivatagban felrobbantották az első bombát, ami igazolta működőké­pességét és korábban elképzelhetet­len pusztító erejét, majd a maradék két töltettel augusztus 6-án a japán Hirosimát, három nappal később Nagaszakit törölték el szinte teljes mértékben a föld színéről. Oppen­heimer a beérkező hírek hallatára teljesen meghasonlott, így aztán amikor négy évvel később a szov­jetek is felrobbantották kísérleti a fegyverprogram folytatására. Ek­kor az FBI célkeresztjébe került, szabályos hajszát folytattak ellene, az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság elé idézték, elő­rángatták baloldali kapcsolatait. Végül is nem sikerült elítélni, de meghurcoltatásának egyértelműen szerepe volt korai halálában. Az ellene folytatott embervadászat Oppenheimer a bomba kifejlesztését illetően w tökéletes munkát végzett. atombájukat, kategorikusan eluta­sította a szupernek nevezett hidro­génbomba kifejlesztését, ami aztán Teller Edére hárult. A sikeres programot követően, a második világháború után ünnepelt sztárrá, szabályos nemzett hőssé vált az Egyesült Államokban, megvá­lasztották az atomenergia bizottság élére. De az idilli állapot csak addig tartott, amíg nemet nem mondott fő oka az volt, hogy 1945 dec­emberében a mit sem sejtő ame­rikai elhárítás orra előtt Szergej Konyenkov és Margarita felszállt egy szovjet hajóra, hogy az állítólag üldözött házaspár visszatérjen Sztá­lin birodalmába. Az „orosz Rodin” 97 éves korában, 1971-ben hunyt el. Felesége 9 évvel később szenderült jobblétre. A történelem talán legizgalmasabb kémtörténetének szenvedő alanya Robert Julius Oppenheimer lett, aki maradék éveit teljes mellőzött­ségben töltötte. Bár John Fiztgerard Kennedy hivatalosan rehabilitálta, utóda, Lyndon Baines Johnson fogadta is, ez keveset változtatott keserűségén, ami a meghurcoltatá­sokkal karöltve oda vezetett, hogy 1967. február 18-án elhunyt. Még 63 éves sem volt. A kémdráma folytatására a közelmúlt­ban került sor: Pavel Szudoplatov nyugdíjas KGB-tábornok 1994- ben megjelent emlékirataiban - amelyeket két évvel később németül és angolul is kiadtak, nem kis vihart kavarva - azt állítja, hogy az atom- títkot Teller Ede szolgáltatta ki. Mondhatnánk: ő már csak tudja, hiszen ő volt a titok megszerzésével megbízott kémhálózat vezetője a második világháború idején. Azért érdemes szem előtt tartanunk: egy kémfőnök esetében még túl a nyolcvanon sem biztos, hogy a va­lóságot mondja el. Annál is inkább, mivel a titkos akcióknál annyi el- varradan szálat hagynak maguk után, amelyek sokszor lehetedenné teszik az események felgöngyölíté­sét. A történet következő részét a leg­híresebb szovjet kémnőkről szóló, 1998-ban rendezett szentpéter­vári kiállítás jelentette, amelyen megismerhette a világ Margarita Konyenkova tevékenységét. Meg azt a kilenc, neki írt szerelmes le­velet, amelyekben Albert Einstein vallja meg forró érzelmeit. Sokan úgy gondolják, hogy az öregedő tu­dós egyik találó gondolatát, amely szerint „nem a gravitáció tehet ar­ról, ha az ember szerelembe esik” épp Margarita kapcsán írta le. Bár ebben az ügyben megoszlanak a vé­lemények: akadnak, akik szerint ez a mondat Einstein utolsó szerelmé­re, Johanna Fantovára vonatkozik, akivel haláláig tartotta a kapcsola­tot. Az egykori fedőakció tökélete­sen sikerült: Szergej Konyenkov Einstein-mellszobra a princetoni egyetem parkjának egyik dísze. Az meg a jövő titka, hogy mi fog még kiderülni Einsteinről és Oppenhei- merről a Margaritához fűződő sze­relmük kapcsán. Ozogány Ernő dTTFŤT ínye R Ň! Magyar Szab­vány,röv. hélium vegyjele zéró balti folyó Bell ke­resztneve Tj a Skoda- művek városa jelfogó kedvenc időtöltés )0tÜ TUS* ajos rövid idő alatt elhunyt neve elé fűzött megbámult. (gyümölcs) *-W­spec, elem — trópusi gyümölcs B.M. ► kintről ringlispíl- re száll korsó­jelző rista )za) írc! pohárba italt folyat fanyar gyümölcs tridum rónium és urán kilo­s >en! keresz­tény ünnep ...Troli ír­kétj.betű ► legis; szlovén auíójel kártyáját. —w— Európai Unió,röv. AAA! ► llletve.röv. angolna, németül —▼— naptári időszak rövidebb hidrogén thaiföldi autójel Mindegyik dalom kedves számomra (Fotó: az énekesnő albumából) Március 14-én ve­hette át a Kossuth- díjat a népszerű és örökifjú magyar éne­kesnő. Kovács Kati közel 50 éve van az énekesi pályán. • • O tven éve a szín­padon! Meg­erőltető munka vagy inkább szórakozás az ön számára az éneklés? Semmiképpen nem tartom meg­erőltetőnek, talán igazából mun­kának sem. Akkor is ez lenne a véleményem, ha belegondolok abba a rengeteg — és mégiscsak kimondom - munkába, amely a sikereknek az eléréséhez kellett. Ebben a szakmában nincs ünnep­nap, nincs szabadság. A felkérést, ha mással nem ütközik, köteles­ségem elfogadni. Én az éneklést, akárcsak az orvosok a saját mun­kájukat, hivatásnak tekintem. A hivatáson túl pedig egy remek és nélkülözheteden szórakozásnak is. Imádom a közönségemet, és érzem a színpadon éneklés közben, hogy a közönség élvezettel hallgatja a dalaimat. Erre szokták mondani, hogy zene füleimnek. Emlékszik még az első fellépé­sére? Természetesen emlékszem. Az egri Szilágyi Erzsébet Gimnázium bál­ján léphettem fel, és egy tiroli dalt énekeltem. Hogy milyen sikert arattam, már nem tudom. Annak idején, amikor még volt Ki mit tud?, két versenyen is el­indult. Ezek a tehetségkutatók mennyire ösztönözték? Ha az elsőn, ami 1962-ben volt, nem teszem túl magam, akkor biztosan soha nem lettem volna énekes. A gimnázium amatőr ze­nekarával indultunk, egészen a megyei döntőig jutottunk, ahol megosztott első helyen végeztünk, de a döntőbe már nem jutottunk be. Litde Richard-dalt adtunk elő, de a zsűrinek nem tetszett a szerin­tük üvöltözős előadás, ezért eltaná­csoltak minket. A folytatást pedig édesanyámnak köszönhetem, aki benevezett engem 1965-ben a második Ki mit tud? versenybe. A legnagyobb meglepetésemre nemcsak megnyertem, hanem én lettem az „Év hangja” is. Az igazi lökést az 1966-os Táncdalfesztivá­lon aratott győzelmem jelentette. A Nem leszek a játékszered című dallal én voltam az első, aki az első díjat nyerte a Táncdalfesztiválok történetében. Énekesnőként kihozta magából a maximumot? Véleményem szerint igen. Az ak­kori korszaknak megfelelő és el­nyerhető sikereket mondhatok magaménak. Sikerült több ország­ban is fesztiválokat nyernem, ame­lyek számomra a valódi mércét je­lentették, pedig külföldi zsűri előtt mindig nehezebb bizonyítani. Pályafutásom legnagyobb sikerszé­riája a ’70-es évek közepére tehető, amikor Angliában, Írországban, Németországban és a Szovjetunió­ban is a legjobb külföldi előadónak választottak. w En az éneklést, akárcsak az orvosok a saját munkájukat, hivatásnak tekintem. Akkoriban gyakran került a vas­függöny túloldalára. Nem gon­dolt soha arra, hogy csak egyirá­nyú repülőjegyet vegyen? Feleslegesnek tartottam. Arról nem is beszélve, hogy számomra a családom mindennél többet je­lentett. Belehaltam volna, ha nem láthatom és nem érezhetem őket. Nekem itthon is mindenem meg­volt, aminek megléte boldogságot, sikereket, ismertséget jelentett. Kovács Kati a Kossuth-díjjal Mindig is imádta a humort, ezt mi, nézők is nemegyszer tapasz­talhattuk. Miért merészkedett más vizekre is? Nem lehetett ellenállni a kínálko­zó lehetőségeknek. Felejtheteden élmény volt közösen dolgozni Ma­gyarország legnagyobb nevettető- jével, Hofi Gézával és a számomra örök barát Koós Janival. Ha jól tu­dom, mi hárman voltunk a zenés paródia műfajának az első fecskéi. Ekkor született a Megalkuvó macs­kák dalunk is, ami frenetikus siker lett, és még ma is annak számít. Vannak kedvenc Kovács Kati- dalai? Nem tudok kiemelni egyet sem, és talán a szerzőket is kicsit bán­taná, hogy nem az övékét kedve­lem. Számomra mindegyik ked­ves, és egy-egy emléket jelent az életemből. Van-e olyan dal, amelyhez vala­milyen sztori is társul? Igen, van, és gondolom, a kedves olvasók is emlékeznek rá. Az Add már, uram, az esőt című dalra gon­dolok. Ezzel a nótával az 1972-es Táncdalfesztivált is megnyertem, és a döntőt követően talán egy hé­ten keresztül folyamatosan esett az eső. Az emberek rögtön azt kezd­ték mondogatni, hogy én intéztem ezt el a „fentieknél”. Sőt, ha sokáig nem esett, még levelet is kaptam, hogy énekeljem sokat ezt a dalt. Milyen volt énekesi pályájának a kezdete? Sokáig én voltam a saját magam és a zenekar, akarom mondani, a zongoristám sofőrje is. Az is gyak­ran előfordult, hogy én segítettem cipelni a színpadra az elektromos zongorát vagy éppen a hangfala­kat. Rengeteg falunapon léptem fel, sokszor szívfacsaró körülmé­nyek között. Nagyon szerettem azokat az embereket, akik a kevés pénzüket összeadták azért, hogy engem láthassanak és halhassanak élőben. Sokszor előfordult az is, hogy az én kedvemért főztek, ne­hogy éhes maradjak. Tudnám foly­tatni a kedves emlékeket... A közelmúltban vehette át a Kos- suth-díjat. Sikerült már meg­barátkoznia azzal, hogy Kovács Kati Kossuth-díjas művész? Napokkal a díjátadást követően tudtam csak igazán ráébredni arra, hogy nem álmodom. Min­den megszólalásomat kihaszná­lom arra, hogy megköszönjem az embereknek, akiktől ezt az elis­merést kaptam. Ilyenkor azt is ér­zem, hogy nem volt hiábavaló azt a rengeteg munkát elvégezni. A szobrocskát, amelyet a Kossuth- díjhoz kaptam, a lakásban jól látható helyre tettem. Reggelente pedig illedelmesen, magázódva köszönök neki: „Jó reggelt, Kos­suth Lajos!”. Albert József

Next

/
Oldalképek
Tartalom