Új Szó, 2014. március (67. évfolyam, 50-75. szám)

2014-03-01 / 50. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. MÁRCIUS 1. ________________________________________________________________Szombati vendég 9 Bárdos Judit: „Hitelesnek lenni akkor nehéz, ha a szöveg csak információt közöl, valójában pedig nem történik semmi. A tekintet akkor sem lehet üres..." Szabadúszó lett, ezért dolgozik több helyen Pozsonyban tízrészes tévésorozat szereplője, Prágában legújabb filmjét utószinkronizálja, Nyit- rán vendégként játszik, Komáromba visszavárják. Diplomás színésznőként ugyan még csak első évét tölti a pályán, szakmai berkekben mégis ismerő­sen cseng a neve. SZABÓ G. LÁSZLÓ Bárdos Judit már főiskolás évei alatt szép lehetőségeket ka­pott. Pozsonyban, a Nemzetiben több alkalommal, Komáromban a Sári bíróban, A ház című film­ben nyújtott alakításáért pedig rangos elismerésekben része­sült. Friss diplomával a kezében a Vízkereszt Violájaként állt először színpadra, méghozzá nem is akárhol: a pozsonyi vár udvarán. Milyen élményekkel lépett ki a színművészeti kapuján? Csak a szépre emlékezve, vagy vannak még gyógyulat- lan sebei? Sebek nincsenek, kellemes élményből nagyon sokat őrzök, bár volt gyűrés is, facsarás is. A második évtől már játszottam több helyen, arra kellett csak ügyelnem, hogy a főiskolán minden a legnagyobb rendben menjen. Hogy győzzem, amit elvállaltam. Osztályvezető taná­runk, Emil Horváth nem tiltott bennünket a külső lehetőségek­től, csak figyelmeztetett: okosan döntsünk, jól szelektáljunk. De bevallom, nagyon vártam, hogy átvegyem a diplomámat. Az utolsó év borzasztó kemény volt. Vizsgaelőadásra készültünk, államvizsgára tanultam, meg kellett írnom a diplomamunkát, elkezdtük a Fair Play forgatását Prágában, és bekerültem Esze- nyi Enikő rendezésébe, a Vízke­resztbe. Ez valóban sok. Hogyan győzte? Úgy, hogy a diplomamunká­mat a szállodában, a forgatás heteiben is írtam. Két szerepem viszonyrendszerét elemeztem a dolgozatban: Virgiliáét, akit a Coriolanusban játszottam és Elmirát, akit a Tartuffe átira­tában formáltam meg. Nem panaszkodhatok a tanáraimra, igazán nagyvonalúak voltak velem. Megengedték, hogy két főiskolai szerep helyett egy „benti” és egy „kinti” szereppel vizsgázhassak. Már a várban próbált, a Vízkereszt bemutatójára ké­szült a nyári Shakespeare-já- tékokban, amikor átvette a diplomáját. Voltaképpen meg sem ünnepelhette, hiszen Vi­ola szerepére készülve nem is volt lehetősége „kikapcsol­ni”. Eszenyi Enikő mellett, aki a darabot rendezte, végig az előadásra kellett koncent­rálnia. Viola, aki női lelemé­nyességével és lelki erejével fiúruhát ölt, és úgy próbálja meghódítani Orsino szívét, a legszebb, a legizgalmasabb, egyben a legnehezebb Shakes- peare-szerepek egyike. Én már a válogatást is nagyon élveztem. Enikő valósággal le­nyűgözött bennünket. Nővel dolgozni nem volt újdonság számomra, hiszen A házat is nő rendezte, a főiskolán pedig, két fiú mellett három rendező sza­kos lánnyal dolgoztunk. Enikő persze külön kategória. Ha most kezembe venném a Vízkereszt szövegét, minden instrukciója azonnal beugrana. Még mindig pontosan emlékszem a szavaira. A válogatáson a közvetlen visel­kedésével fogott meg bennün­ket. „így csináld, úgy csináld, ezt most próbáld meg másképp, ne úgy, az hülyeség...!” - olyan természetesen reagált minden megnyilvánulásunkra, hogy azonnal kinyíltunk előtte. Lát­tuk, hogy őszinte, s ezen gyor­san felbátorodtunk. Mindenki azzal jött ki, hogy bármit, a legkisebb szerepet is szívesen játszaná nála. Enikőnek nagyon jó az energiája, és a próbákon is igyekezett oldott hangulatot teremteni. Viola szerepe még egy ta­pasztalt színésznőnek is ko­moly kihívás, hiszen amíg elnyeri Orsino herceg sze­relmét, a lehető legkülönbö­zőbb bonyodalmakba keve­redik. A vígjátéki konvenció folytán épp neki, a legőszin­tébben érzőnek kell a legtöb­bet alakoskodnia. Nagyon megviselte Eszenyi Enikő ma- ximalizmusa? Nem törtem össze, bár két nappal a bemutató előtt olyan lesújtó véleményt mondott, hogy nem tudtam vele mit kez­deni. Építő kritika volt, de nem sok hiányzott ahhoz, hogy ki­üssön. Megsértődésre azonban nem volt idő. Folytatni kellett, előre nézni, és jobbnak lenni. A bemutató aztán nagyon jól sikerült. Éreztem Enikő pozitív energiáját. „Repülj, csináld, ne törődj semmivel, csak tartsd be, amit kell!” Ezzel küldött a színpadra. Rengeteget tanul­tunk tőle. Színpadi trükköket, technikai megoldásokat. Hogy mi az, ami érzetben jó, a színpa­don viszont nem mutat jól. Ilyen konkrét dolgokra nem hívták fel a figyelmünket a főiskolán. Ilyen értelemben komoly színészi kur­zus volt a Vízkereszt. Szeptembertől pedig, öt év után, ismét szabadnak mond­hatja magát. Diplomával a zsebében „hazaszerződött” Szencre, a szüleihez. Vissza a gyerekszobájába. Kellemes érzés. A szüleim fa­sza gyerekek. Jó viszonyban va­gyunk, szeretek otthon. Bár fur­csa is egy kicsit. Mivel a zongora szakot is Pozsonyban végeztem, ennyi év után érdekes volt ha­zaköltözni, hiszen van már egy megszokott életritmusom. Hozzászoktam, hogy szabadon jövök-megyek, és nem érdekel senkit, hogy este mikor jövök, és reggel hánykor megyek. Amíg főiskolás voltam, hetente kétszer hazatelefonáltam, most pedig szinte mindennap megkérdezik tőlem: „Hova mész? Megint ké­sőn jössz haza?” Egyébként így is keveset vagyok otthon. Főleg most, hogy szerepet kaptam eb­ben a tízrészes tévésorozatban. Reggel hatkor indulok, és este tíz után érek haza. Szabadúszó vagyok. Ez a státuszom. Nem szerződtem le egyetlen színház­hoz sem. Ott játszom, ahová hívnak. Most éppen Nyitrán, Haupt- mann drámájában, A patká­nyokban. Paulinát, a szégyentől rettegő, megesett cselédlányt alakítja. Szeptembertől novemberig a régi szerepeimet játszottam és forgattam, novemberben kezd­tem el próbálni Nyitrán. Jól is jött ez a lazább három hónap. Paulina nyolc hónapos terhes, amikor elhagyja a barátja, végső kétségbeesésében el akarja dob­ni az életét. Pénze nincs, haza nem mehet, más megoldást kell választania. Jó a szerep, jó a társulat. Roman Polák rendez­te a darabot, akinél másodéves főiskolásként Salomét játszot­tam a Nemzetiben, a Herodes és Herodiasban. Az volt az első ko­moly színpadi szerepem, a nyit- rai próbákat már jobban éltem meg, hiszen tudtam, mit vár tő­lem, ismerem a gondolkodását. Értem és szeretem a poénjait. Visszatérve a Fair Playre. Plakátarca az új cseh filmnek. Ez milyen érzés? Megy az ut­cán, egyszer csak önmagát látja. És izgulok. Nem félek, csak izgulok, hogy milyen lesz a kész film vagy az előadás. A Fair Play főszerepéért sok kört kellett megtennie? Először Pozsonyban talál­koztam a rendezővel, kamera­próbára hívtak, majd két hónap elteltével Prágában várt rám ugyanez a helyzet. Utána kez­dődött a féléves felkészülés, ami nélkül talán nem is lettem volna képes eljátszani a szere­pet. Kellett a kondíció. Az volt az alap, amellyel indítani le­hetett. A lány ugyanis, akit ját­szom, gyerekkora óta sportol. Futó. Tizennyolc éves, amikor bekerül az élsportközpontba, ahol felkészítik az olimpiára. 1983-ban járunk, alá kell írnia egy nyilatkozatot, hogy minden szabályt be fog tartani. De ami­kor rájön, hogy doppingszerrel hajtják, hogy jobb eredmé­nyeket érjen el, fellázad, hogy erre ő nem vállalkozik. Vagy bizonyíthat a puszta erejével, kitartásával, vagy otthagyja az egészet. Izgalmas történet, megtörtént eset alapján íródott a forgatókönyv. Édesanyját Aňa Geislerová játssza, aki remek színésznő. Partnerként milyen volt? Mint egy barátnő. Tíz napot forgattunk tavalyelőtt nyá­ron, aztán tavasszal, amikor folytattuk a felvételeket, már babát várt. Mindenki izgult, hogy mi lesz. Hálóing, kinyúlt szvetter, nagykabát, valamivel el kellett takarni a hasát. Min­dig ügyesen megoldották. Aňa eddig is a kedvenc színészeim egyike volt, és az is maradt. Megfigyeltem, milyen erősen gondolkodik jeleneten belül. Mindent pontosan megbeszél a rendezővel. Mit lehetne hoz­zátenni, mi az, ami egyáltalán nem fontos. Szünet nélkül jár az agya. Annyira civil tud lenni a kamera előtt, hogy sokszor meg is lepődtem: már játszik? Észre sem veszi az ember, hogy mikor ölti magára a szerepet, hol az a pont, amikor már a fi­gurát mutatja. Elkészült közben a követke­ző filmje is, a Schindler Ágota naplója. Ennek az utószink­ronja zajlik most Prágában. Zdenék Jiráský, a film ren­dezője ugyan látott A házban, de nem hiszem, hogy ennek köszönhetem a felkérését. A ze­neművészeti főiskoláról kere­sett meg egy hölgy, hogy látott a Coriolanusban, tudja, hogy zongorázom, és lenne egy ilyen szerep. Négy történetből áll a film, s az egyiknek, amelyben én játszom, Edit Kraus a főhő­se, aki sikeres zongoraművész. Egyébként nemrég halt meg, több mint százévesen. Zsidó származása miatt a férjével együtt elhurcolták, a férje nem jött vissza, ő igen. Dialógok nin­csenek a filmben, narráció lesz csak és zene. Bár Edit Kraus a terezíni koncentrációs táborba került, mi a komáromi erődben forgattunk, ahol ugyancsak le­hangoló volt a helyszín. Omla­dozó falak, lepusztult környe­zet. Nem szeretnék ott sötétben elveszni. A Vízkeresztben is kapóra jött, hogy remekül zongorá­zik. Már a szereplőváloga­táson is sikerült meglepnie mindenkit, ahogy egy Chopin- keringőt „lédigagásított”. Örülök, ha zongora mellé ül­hetek. Edit Kraus történetéhez két igényes művet kellett meg­tanulnom. Zongoratanárnőhöz jártam, aki foglalkozott velem. Most pedig a Doktorokban, a készülő tévésorozatban kértek arra, hogy zongorázzak. Egy orvosnő, áld imádja a zenét? Kardiológus. Megállapítja a diagnózist, és beállítja a gyógy­szeres kezelést. A Schindler Ágo­ta naplójában a frizurám volt fontos, hiszen a harmincas évek­ben játszódik a történet, a Dok­torokban nagyon erős sminkem van. Az első forgatási napon alig ismertem magamra, ami­kor a tükörbe néztem. Zuzana Kronerová meg is jegyezte: hiá­ba festettek idősebbre, ő akkor is tizenhat évesnek lát. Egy egész orvoscsapatról, sebészekről és nővérekről szól a sorozat, de minden részben van néhány pá­ciens is, aki a maga történetével kötődik hozzájuk. Kórház a város szélén? Arra csak halványan emlék­szem. Én a Vészhelyzetet vár­tam minden héten. Ott ültünk anyával ä tévé előtt, és együtt mondogattuk, hogy szaturáció 98. Ezt elsőre megjegyeztük. És most magolhatja az orvo­si kifejezéseket. Rengeteg új szót kell megta­nulnom, de amit észrevettem: az egyszerű, hétköznapi szöve­gen még a kamera előtt is ké­pesek vagyunk változtatni, de a szakkifejezéseket mindenki pontosan betanulja. Arra na­gyon ügyelünk. Mivel nehezebb megbirkóz­ni, a shakespeare-i verses szöveggel vagy az ilyen orvosi szakszöveggel? Talán ez utóbbi erősebb odafi­gyelést kíván, hiszen nagyon sok információt hordoz a szöveg. Maga a környezet, hogy va­lóban kórházban forgatnak, mennyire inspirálja? Hitelesnek lenni akkor nehéz, ha a szöveg csak információt közöl, valójában pedig nem történik semmi. A gesztus, a tekintet akkor sem lehet üres. Sokkal könnyebb dolga van a színésznek, ha valamilyen gon­dolatot, érzelmet kell közvetí­tenie. Az eredeti helyszín pedig érdekesebbé teszi a munkát. Mi a pozsonypüspöki kórházban dolgozunk. Eddig olyan filmek forogtak ott, amelyekhez régi, lepukkant kórház kellett. En most úgy érzem ott magam, mint egy amerikai kórházso­rozatban. A forgatás kedvéért átépítettek egy egész emeletet. Modem lett, nagyon szép, de a valóság alattunk van. Magyarul játszani, magyar partnerekkel dolgozni meny­nyire vágyik? Ahhoz mindig van kedvem. Szívesen megyek Komáromba, várom az új lehetőséget. A jelek szerint addig sem unatkozik. Van munkája bőven. Ez a pálya üyen. Vagy sokan hívják az embert, vagy éppen senki. A középszint ritkán áll be. Én most hol ide, hol oda megyek. Vettem is egy kocsit nemrég, hogy könnyebben közlekedjek. De ez is furcsa most. Eddig, ha utaztam, kialudtam magam a vonaton. A volán mögött figyel­nem kell. Időbe telt, míg meg­szoktam. De jól vagyok, nagyon.

Next

/
Oldalképek
Tartalom