Új Szó, 2014. március (67. évfolyam, 50-75. szám)
2014-03-22 / 68. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2014. MÁRCIUS 22. Vélemény és háttér 7 Aki le tudja vonni a következtetéseket a pártok fiaskójából, az komoly tőkét építhet ki Az új vezérek Az elnökválasztásnak egy nyertese már biztosan van: Radoslav Procházka, akinek neve kis túlzással az elmúlt napokban többször hangzott el, mint az elmúlt évtizedben összesen. RAVASZ ÁBEL Procházka, aki végül a jobboldali jelöltek közül a legtöbb százalékot szerezte - húsz felett az ellenzéket pártoló sajtóban hirtelen a jobboldal vezére” eposzi jelzőt kapta. Azoknak adok igazat, akik az elnökválasztás első körét a politikai pártok vereségeként értékelték. Tán még a történelmi jelző sem túlzás: Kiska, Procházka és Kňažko együtt jóval 50 százalék feletti eredményt ért el, viszont a politikai pártok jelöltjei messze az elvárások (és saját elvárásaik) alatt teljesítettek. A legnagyobbat a Népi Platform bukta - akkorát, hogy nem is élte túl -, de Fico és Bárdos is messze a potenciálja alatt zárt. Jó kérdés, hogy vajon a fenti három független induló esetében a személyiségük, vagy pedig inkább a helyzet határozta mega végeredményt. Nyilván mindkét tényező szerepet játszott, de azt gondolom, összességében inkább a politikaellenes hangulat játszotta a döntő szerepet, mint maguk a jelöltek. Az emberek a politikáról, mint olyanról mondtak véleményt, és ehhez eszközként a fenti három jelöltet használták. A civü Kiskát, a fiatalos Procházkát és a nosztalgikus Kňažkót. Procházka 400 ezer szavazó bizalmát szerezte meg, ami már önmagában is elég erős bázis lenne az érvényesüléséhez bármely későbbi választáson. Kérdés azonban, mennyire lehetséges e személyes támogatottság átkonvertálása politikai potenciálra. A közelmúlt nem sok okot ad a bizakodásra: 2009-ben Iveta Radičová csaknem egymillió szavazatot szerzett az elnökválasztáson, egy évvel később az általa vezetett pártlista ennek a felét sem tudta megtartani. És ott van még Dániel Lipšic esete, aki KDH-s politikusként a preferenciakarikákkal megelőzte saját listavezetőjét, rendre a legnépszerűbb politikusok között van, pártja, a NOVA viszont a vonal alatt feszeng már hónapok óta. Ráadásul Lipšic és Procházka között a párhuzam nagyon erős: két kiugrott keresztény- demokrata politikusról van szó, akiket egyaránt a jobboldal új vezéreként próbáltak és próbálnak marketingelni. Ma véleményem szerint nincs okunk azt gondolni, hogy Procházka bármivel nagyobb felhajtóerőt tud (na) produkálni, mint azt Lipšic pártja teszi. Akárhogy is, Procházkának fából vaskarikát kell teremtenie ahhoz, hogy az elnöki támogatottságát pártpreferenciává alakítsa. Támogatottsága jelentős részben éppen abból adódik, hogy párton kívüliként indult. Hogy hogyan tudja betömöríte- ni egy párt mögé azokat, akik ezért szavaztak rá, nincs ember az országban, aki meg tudná mondani. Ez egyébként Andrej Kiskára is vonatkozik. Most ugyan még bevallottan egyikük sem foglalkozik a pártalapítás gondolatával, de az szinte biztos, hogy a kézzel fogható rend- szerellenes hangulatot valaki - vagy ők, vagy egy újabb játékos - megpróbálja meglovagolni. És nyilván a standard pártok sem lesznek tétlenek. Aki le tudja vonni a szükséges tanulságokat a pártok mostani fiaskójából - legyen az civü vagy pártos -, az komoly politikai tőkét építhet. Dehogyújvezérlesz-ebelőle...? HIHETETLEN, HOGY EZEK A BARMOK CSAK EZT A SZCIENTO IZÉT BÍRJÁK KITALÁLNI! TÉNYLEG MINDENT ÉN CSINÁLJAK?! KOMMENTAR Folytatná LAKNER ZOLTÁN „Folytatjuk. Szerényebben: folytatni szeretnénk.” Az előzőekben Orbán Viktor választási programját ismertettem a tisztelt olvasókkal. A miniszterelnök a vele szoros szövetségben lévő Magyar Kereskedelmi és Iparkamara fórumán - befolyásos szervezet, még a felsőoktatás reformjához is köze van -, tíz pontban azért mégiscsak kifejtette, hogyan kellene átalakítani a gazdaság szerkezetét. E pontok valóban a folytatásra építenek. A hazai források bevonása az államadósság finanszírozásába, az ország újraiparosí- tása, teljes foglalkoztatás, hogy csak néhány példát említsek a pontok közül. Olyan tételek ezek, amelyeket Orbán többször kifejtett már. Mindez azonban jórészt csak retorika. Az adósság nem csökkent az évek során. Ki tudja, hogy a kormány, amely egyszer már elvonta a nyugdíj-megtakarításokat, hogyan áll majd a kötvényhozamok kifizetéséhez. Újraiparosodás helyett a tavalyi gazdasági növekedés kizárólag az alacsony bázis, a 2012-es visszaesés miatt tetszetős. A foglalkoztatási rátát a kikényszerített és alacsonyan fizetett közmunka emelte meg. Vagy, hogy még egy pontot idézzek a tízből, a mező- gazdasági birtokszerkezet most is meghirdetett átalakítása valójában a földbérleti jog részrehajló odaítélését jelenti. A Fidesz „országátrendezésének” célja a gazdasági erőforrások olyan politikailag kikényszerített átcsoportosítása, amelyek aztán a Fidesz politikai hatalmának megőrzésére hatnak vissza. Ehhez kell a kétharmad, amelynek megismétlése Orbán szerint a stabüitás biztosítéka. Holott a rajtaütésszerű szabálymódosítások özöne az állampolgárok és a vállalkozások számára a kiszámíthatatlanság végtelenítését hozták. Mi sem tűnne egyszerűbbnek, mint opponálni ezt a politikát. A hatásos bírálathoz szükség volna azonban egy viszonylag egységes ellenzékre, amely el tudja dönteni, hogy balról vagy középről, szociáldemokrata vagy liberális irányból kritizálja a kormánypártot, s persze azt is, hogy mit ért itt és most e fogalmak alatt. Populizmusversenyt nyerni aligha lehet Orbán ellen. Annak van esélye, aki a játszma lényegét képes megváltoztatni. Sikerkampányt folytatni egy országban, amely minden kutatás szerint egyre szegényedik, olyan abszurditás, amely pontosan jellemzi a magyarországi politikai viszonyokat. A választás tétje talán - s ez egy halk talán - az is lehetne, hogy egyszer majd valamikor szó kerülhessen arról is, miként lehet valóban megoldani a magyar társadalmat immár teljességgel szétfeszítő válságok tömkelegét. Nincs rögzített határa a tűrőképességnek. Mehet így a végtelenségig. De az sincs megírva sehol, hogy az ország nem fordíthat a sorsán. S itt most jóval nagyobb fordulatra gondolok, mint amilyen a 2014-es választás lehetne. Arra, hogyan intézzük a dolgainkat a hazánkban. Orbán a maga részéről már döntött: folytatná. Magától biztosan nem is hagyja abba. A szerző magyarországi politológus JEGYZET A boldogság és én JUHASZ KATALIN AzENSZ 2012-ben a boldogság nemzetközi napjává nyilvánította március 20-át. Felszólították a tagországokat, hogy megfelelő módon ünnepeljék mega boldogság napját. Utánanéztem, hogyan tett eleget országunk, illetve Magyarország ennek az ukáznak, de csak egy-két koncertet és táncestet találtam az interneten, amelyeket ezzel a szlogennel hirdettek a szervezők. A legviccesebb egy pozsonyi pókerklub akciójavolt, amely alaposan félreértette a feladatot. A szlovákban a šťastie szó egyszerre jelent boldogságot és szerencsét, és ők természetesen ez utóbbi megragadására buzdították vendégeiket. A boldogságot „megfelelő módon” ünnepelni rendkívül nehéz, legalábbis nem tudom, hogy fogtam volna hozzá, ha nem segítenek az égiek. Úgy esett, hogy pont 20-án kaptam ajándékba néhányj ónak ígérkező könyvet, amelyekre egyébként nem futotta volna a havi keretemből. Ráadásul hét ágra sütött a nap, csiripeltek a madarak, kibújtak a tavasz első virágjai, és a tó körül szépen nő a medvehagyma, nagy boldogságomra. Az egyik magyar kereskedelmi tévében aznap este szó esett egy felmérésről, melyet a New York-i Columbia Egyetem kutatói készítettek 156 országban. Magyarországa 110., Szlovákia a 46. helyen áll boldogság tekintetében. A legboldogabbak a dánok, másodikak a norvégok, akiket a svédek és a finnek követnek. Az első tízben található még Svájc, Hollandia, Kanada, Izland, Ausztrália és Ausztria. Magyarországot megelőzi például Mongólia, Kirgizisztán, Líbia, Nigéria és Vietnam is. Az országok boldogságindexének megállapításakor olyan változókat vettek figyelembe, mint a várható élettartam, a korrupció érzékelt jelenléte, a közbiztonság, az életút megválasztásának szabadsága, a szociális ellátórendszerek hatékonysága vagya munkanélküliség. A boldogságfelmérés ötlete Bhutánból származik, és abból indul ki, hogy az anyagi jólét nem feltétlenül jár együtt jobb közérzettel. Például világszerte csupán 37 százalék minősíti országa gazdaságát jónak, az életüket harmonikusnak értékelők aránya viszont ennél jó- val magasabb, 75 százalék. A boldogság tehát nehezen meghatározható fogalom és minden embernek mást jelent. Desmond Morris brit antropológus így ír róla: „A boldogságot gyakran összekeverik az elégedettséggel és a nyugalommal. Alegjobban úgy magyarázhatjuk el a két állapot közötti különbséget, hogy az elégedettségre azt mondjuk, ez az, amikor az élet nagy általánosságban jó, a boldogság pedig az, amikor az élet hirtelenjobb lesz. Abban a pillanatban, amikor valami csodálatos dolog esik meg velünk, élénk érzelemhullám önt el minket, intenzív öröm érzete.” Na, hát valami ilyesmi történt velem március 20-án a tóparton. Pedig akkor még nem tudtam, hogy aznap van a boldogság vüágnapja. FIGYELŐ „Ércsük a tréfát, elvtárs, csak nem szeressük!” Eljárás indult egy orosz újságíró ellen, aki arra kérte Vlagyimir Putyin elnököt, küldjön katonákat Oroszország Vologda régiójába is. Roman Romanenko a krími beavatkozás jogosságára vonatkozó orosz érveken ékelődő írást tett közzé. „Nem tudna véletlenül Vologdába is katonákat küldeni? Orosz ajkúak vagyunk és a jogainkat igencsak megsértik. A betegeink nem jutnak gyógyszerekhez, ellátáshoz. Az oktatás színvonala évről évre rosz- szabb. A gyermekközpontokat bezárják, a mezőgazdaság pedig padlón van” - írta a nép nevében Putyinnak, azon tréfálkozva, hogy Moszkva szerint a krími orosz ajkúak jogainak megvédése érdekében volt szükség a félsziget megszállására. A Kreml másik érvét kifigurázva (a kijevi vezetés államcsínnyel jutott hatalomra) azzal érvel tovább a vo- logdai invázió mellett, hogy vezetőik „elcsalt választásokon jutottak hatalomra”, és semmit se tesznek „a leigázott népért”. Ráadásul egy volog- dai beavatkozás után nemzetközi szankcióktól és a „felszabadítók elleni gerillaháborútól” sem kellene tartani. Ro- manovot ezután „nagyon barátságtalan kihallgatásnak vetették alá” a hatóságok. „Olyan volt, mintha megpróbálnál viccet mesélni valakinek, akinek nincs semmi humora” - mondta. Az ukrajnai beavatkozás előtt egyébként az orosz vezetés számos független, kormánykritikus médiát elnémított. (MTI)
