Új Szó, 2014. február (67. évfolyam, 26-49. szám)
2014-02-15 / 38. szám, szombat
20 Szalon ÚJ SZÓ 2014. FEBRUÁR 15. www.ujszo.com A választópolgárok nagyobb része nem felejtette el a közelmúlt politikai válsághelyzeteit, és tart a bizonytalan jövőtől, az állandósuló válságtól A rend súlya a kampány finisében Az MTV épületének 2006-os ostroma mind a mai napig frusztrálja a magyar társadalmat, a kormánypártok nem véletlenül tartják „műsoron" az akkori eseményeket (Képarchívum) A választási kampányokban különleges jelentőséget tulajdonítanak azoknak a polgároknak, akik csak az utolsó pillanatban döntik el, kire fognak szavazni. Ők, a „rejtőzködő szavazók” alkotják a „mérleg nyelvét”, és ha valamelyik pártnak sikerül megnyernie, egységesen a saját oldalára állítania őket, azzal a maga javára döntheti el a politikai küzdelmet, rácáfolhat a közvéleménykutatásokra. PELLE JÁNOS A közelgő magyarországi országgyűlési választások előtt rájuk számítanak a kisebbségben levő ellenzéki pártok, hogy majd meglepetést okoznak. De a kormánypártok is tőlük várják a végső megerősítést: feltételezik, hogy azok, akik a szándékukat titkolják, a százalékos megoszlást tekintve végső soron hasonlóan szavaznak, mint a többiek, vagyis „bejön a papírforma”. A TÁRKI 2014. január végi felmérése szerint „a bizonytalanok és a pártpreferenciájukat el nem árulók együttes aránya” fokozatosan csökken, ugyanakkor a pártválasztók aránya érezhetően nő: jelenleg a Fidesz- KDNP-re szavazna a magyarok 49 százaléka, az Összefogás nevű, az MSZP-ből, az Együtt- PM-ből és a DK-ból álló baloldali blokkra 35 százalék, a Jobbikra pedig 14 százalék. Továbbra sem biztos, hogy a bejutási küszöb körül ingadozó negyedik párt, a 4 százalékon álló LMP bejut-e a parlamentbe a 2014. április 6-ai választásokon. A közvélemény-kutatások alapján jelenleg úgy tűnik, hogy a kormánypártok lesznek a választások győztesei. Ezen a paksi atomerőmű bővítéséről folyó vita sem változtat, hiszen a megkérdezetteknek több mint a fele (51 százaléka) támogatja a beruházást. Magyarországon már csak a rejtőzködő választók okozhatnak meglepetést, ha április 6-án egészen másként szavaznak, mint ahogy az elemzők várják tőlük. Ezért érdemes eltűnődni azon,. hogy minek alapján döntenek végül azok, akik politikailag kevésbé aktívák, nem olvasnak pártprogramokat, és csak az utolsó pillanatban szánják rá magukat arra, hogy voksoljanak. A három alapérték, amely a legnagyobb súllyal esik a latba a választók szemében, és amelyet a pártok propagandája nemcsakhangsúlyozni, hanem kisajátítani is igyekszik: a stabilitás, a prosperitás és a demokrácia. Közülük az első már csak azért is meghatározóan fontos a választók tömegei számára, mert a politikai rendszer szilárdsága mindenekelőtt a személy- és vagyonbiztonság formájában ölt testet, és előfeltétele a gazdaság fejlődésének. Ez pedig kedvező esetben elvezet a prosperitáshoz, illetve lehetővé teszi a demokrácia működését. A mai jobb- és baloldali ellenzék egyaránt arról akarja meggyőzni a tömegeket a kamA három alapérték, amely a legnagyobb súllyal esik a latba: a stabilitás, a prosperitás és a demokrácia. pány finisében, hogy a kormányzó Fidesz-KDNP által létrehozott, a 2011-es alkotmányra épített politikai rendszer ingatag, visszaélésre, önkényeskedésre, korrupcióra teremt lehetőséget. A gazdasági ígéreteket viszont mellőzik, mert azok már leperegnek a választókról. Annyi biztató, végül buboréknak bizonyuló ígéretet hallottunk már a pártoktól, hogy nemsokára fellendül a gazdaság, és az életszínvonal terén hamarosan „utolérjük az EU átlagát”, hogy ezt már senki sem veszi komolyan. Ezt a pártok is tudják, ezért nem ígérnek prosperitást, és nyúlnak a „negatívkampány” eszközéhez. Csakhogy az emberekben akkor támad fel és válik a döntő pillanatban politikai erővé a szorongás, ha konkrét, nyugtalanító cselekményeket tapasztalnak. Akkor fordulnak el a hatalmon levőktől, ha látványosan romlik a közbiztonság, és a rendfenntartó erők csődöt mondanak. A mai magyar ellenzék kampányát elsősorban az teszi hatástalanná, hogy a politikai rendszer stabilitását veszélyeztető, a jelenlegi kormánypártot rossz fényben feltüntető helyzetek 2010-től kezdve nem fordultak elő. Viszont az előző ciklusban két olyan, mindmáig sokkoló ügy is akadt, amely rávilágított az akkor kormányzó baloldali pártok nyugtalanító tehetetlenségére. És a Fidesz-KDNP kampánya éppen ezt használja ki. Ezek közül az elsőt, a Magyar Televízió épületének 2006. szeptemberi ostromát Gyur- csány Ferenc balatonőszödi beszédének kiszivárogtatása idézte elő, máig tisztázatlan körülmények között. A kormányzó MSZP először maga szabadította el a szenvedélyeket, majd nem tudta megfékezni a tömegindulatot. Ezzel több mint egy hónapig tartó, emlékezetes válsághelyzetet idézett elő, mely az október 23-ai ellenzéki tüntetés brutális szétverésébe torkollott. A mai kormánypártok nem véletlenül tartották azóta is „műsoron” az akkori eseményeket, sürgették a felelősségre vonást, hivatkoztak rá olyan sokszor, ahányszor csak lehetett. 2006 őszén olyan félelmek és szorongások éledtek újjá a 20. században sorozatosan frusztrált magyar társadalomban, melyeknek nyoma sem volt 1989-90-ben, pedig akkor a kommunista rendszer bukott meg. A rendszerváltás idején nem volt ok a félelemre, 2006 őszén, az MSZP-SZDSZ kormányzása idején igen. Hasonlóképpen az előző kormányzati ciklusban került sor az olaszliszkai lincselésre, valamint a cigányok ellen 2008- ban és 2009-ben elkövetett sorozatgyilkosságra is. Ennek az ügynek a „kezelése”, ugyanúgy, mint a Gyurcsány Ferenc lemondását követő, 2009 áprilisában tartott „miniszterelnöki casting”, még napjainkban is arról győzi meg a bizonytalan választót, hogy a baloldali politikusok veszélybe sodorhatják a politikai rendszer stabilitását. Az emberekben akkor válik politikai erővé a szorongás, ha konkrét, nyugtalanító cselekményeket tapasztalnak. Ugyanakkor Orbán Viktor a „nyugodt erő” imázsát nyújta. Az ellenzéki pártok programja sem oszlatja el a közelgő választásoktól szorongó, bizonytalan tömegek aggodalmait. A baloldal nem kevesebbet tűzött célként maga elé, mint az egész magyar politikai rendszer újjá- teremtését, „az alkotmányos jogállam helyreállítását”, ám senki sem tudja, hogy hatalomra kerülve mit kezdene az „orbáni alkotmánnyal”. Milyen felhatalmazással kezdene hozzá a törvényalkotáshoz? Al- kotmányozó gyűlést hívna össze vagy egyszerű többségi szavazással helyezné hatályon kívül a kétharmados törvényeket? Hogyan újítaná meg gyökeresen a politikai rendszert, megőrizve annak legitimitását? S közben hányán vonulnának az utcára, tüntetni? Jó lenne, ha Magyarország a közjogi berendezkedés terén nem követné a 19. századi Franciaország példáját, melynek 1791 és 1875 között, azaz 86 év alatt tizen- három(!) alkotmánya volt. Úgy tűnik, a választópolgárok nagyobb része nem felejtette el a közelmúlt politikai válsághelyzeteit, és tart a bizonytalan jövőtől, az állandósuló válságtól, az előrehozott választásoktól. Viszolyog a rendkívüli népszavazások gondolatától, az alkotmány átalakítása körüli, végeláthatatlan kötélhúzástól, a demokrácia kockázatos erőpróbáitól, amit az ellenzék győzelme hozna magával. Látható és érezhető, hogy 2014. február elején sem a bal-, sem pedig a jobboldali ellenzék nem nyújtja a szorongó és bizonytalan választóknak azt a biztos alternatívát, melybe a soron következő országgyűlési választásokon belekapaszkodhatnak. Ez a helyzet, különösen abban az esetben, ha április 6-án a választói aktivitás nem lesz túl magas, azaz a választásra jogosultaknak kevesebb mint 60 százaléka járul az urnákhoz, a kormányzó Fidesz-KDNP győzelméhez vezethet. Orbán Viktor pedig - még ha a következő ciklusa alatt nélkülözné is a kétharmados többséget - tovább viheti Magyarországot azon az úton, melyre még 2010 tavaszán, a baloldali pártok megsemmisítő veresége után léptünk rá. A szerző magyarországi publicista ZENEBONA 09/11 zenei lenyomata - a nem létező tornyok árnyékában CSEHY ZOLTÁN Ki ne ismerné Art Spiegel- man képregényrajzoló nevét? Maus című legendás képregényében apja, Vladek Spiegel- man holokauszttúlélő hányattatásait meséli el. Másik híres, In The Shadow of No Towers (Nem létező tornyok árnyékában) című művét már a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás ihlette, s a mű az esemény poszttraumatikus levezetéseként is szolgált. A terrortámadás zenei „feldolgozásának” számo§ változata ismert: elég csak John Adams, David Del Tredici, John Corigliano, Steve Reich, Krzystof Pendereczki munkáira vagy az akkor New Yorkban élő magyar Gulya Róbert gitárconcertójára gondolnunk. Mohammed Fairouz negyedik szimfóniája (2012) is ezt a tárgyat választotta: Spie- gelman képregényének egyes kockáit zenésítette meg. Az első tétel az új, a terrortámadás utáni helyzettel mint új létszo- rongatottsággal és az új „normalitással” szembesít. Ä tévé előtt békésen elalvó családot látunk szeptember 10-én, majd ugyanokét az esemény után, 11-én: a helyzet szinte azonos, és mégis radikálisan más, a létértelmezésben radikális törés állt be. A hármas szerkezetű tétel vad ostinatóit, a berobbanó tragédia erőteljes, szinte szuggeráló rémületét és a zárlat halotti rítust idéző képeit a második tétel nárcisztikus önelégültségének analízise követi. Az összetört szívű önimádó feljegyzései címet viselő tétel különös hangzásvilága a tükör és a látvány ellentétére épít, s az én, az identitás, a létezés törékenységére figyelmeztet a maga helyenként groteszk modorában. Áz egy nemzet két zászló alatt című tétel harsány indulók giccszenéit ereszti egymásnak (sőt, mintha Glass minimalizmusát is parodizálná, az ismétlés, a nekirugaszkodás, a lassulás, a halkulás-erősödés itt is alaptechnika): a hazafias giccs és a zenei agresszió összecsapásából tényleg az jön ki, amit Spiegelman „katonai skizo- scherzónak” nevez. Az utolsó tétel az örök emlékezet és az évfordulós emlékezet kérdésével foglalkozik. Megvallom, először kissé furcsálltám Philip Glass és Fairouz nevét együtt a CD műsorrendjében: a végletes arányokig letisztult minimalizmus és a radikális eklektika egymásnak eresztésére gyanakodtam, de tévedtem. A két alkotás nem szét-, hanem egybetart, egymást erősítve értelmezi a közös kérdéseket. Glass Versenymű-fantázia két üstdobra és zenekarra című négytételes alkotása elsősorban az üstdob lehetőségeinek zenei kiaknázása szempontjából izgalmas: a dobütés elnyújthatatlansága könnyen állítható szembe az ismétlés mámorába révülő zenekar játékával. A lendületes indítás különösen melodikussá teszi a darabot, a dobütések nehézkedése szinte árasztja a lebontásra vágyó militáns erőt. A legelemibb talán a negyedik tétel vibrálása, melyben a minimális elemekből építkező, de jól elkülöníthető szólamok vitája túllép a Glass-féle technikák helyzetképző konvencióin. Philip Glass: Concerto Fantasy fór Two Timpanists and Orchestra, Mohammed Fairouz: Symphony No. 4. Na- xos, 2013. SZALON Szerkeszti: Lakatos Krisztina. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
