Új Szó, 2014. február (67. évfolyam, 26-49. szám)
2014-02-08 / 32. szám, szombat
8 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2014. FEBRUÁR 8. www.ujszo.com Krisztik Csaba: „Rengeteg impulzus ér az új közegben. Csupa pozitív hatás. Minden, ami történik velem, szakmailag előbbre visz. Nagyon bizakodó vagyok..." Már most igazi mesterszínész, Prima Junior Táncba oltott prózai előadások kivételes tehetségű színésze, Horváth Csaba Forte Társulatának oszlopos tagja, a székes- fehérvári Vörösmarty Színház frissen szerződtetett, Príma Junior díjjal kitüntetett művésze Krisztik Csaba. SZABÓ G. LÁSZLÓ Önerőből töltekező színpadi energiabomba. A teljes csodát hozza el minden szerepével. Zsigerileg kitermeli, ésszel megtölti, erővel felfűti, értelemmel a magasba emeli. Koncentráltság, intenzitás, nagyfokú szakmai tudás jellemzi a munkáját. Láttam több mint háromórás előadásban (Peer Gynt) és alig tízperces rövid- filmben (The Counterpart). Ujjhegyében ébredt a világ, fogai között szorult meg a titok. Ott hosszasan lángolt, itt a pillanat tört része alatt felizzott. Már most igazi mesterszínész. Mi jön ezek után? Erdélyből jött, Margittáról. Honnan ezek a szláv vonások? Sok mindenből vagyok ösz- szerakva, ha a szüléimét, nagy- szüleimet figyelem. Anyukám székely, apukám félig sváb, félig magyar. A Krisztik név pedig bolgár eredetű. Vérmérsékletben mit hozott otthonról? Anyukám is, apukám is hirtelen természetű, s ezt én is megkaptam a „csomagban”. Közben, pedig mindketten nagyon érzékenyek, a haragjukat sem tartják sokáig. A lobbanékonyságukat is gyorsan megbánják. És ebből is örököltem valamit, bár amióta a pályán vagyok, igyekszem visszafogni magam. A gimnáziumban még kifejezetten élveztem, hogy hatalma van a dühömnek. Hatással volt a többiekre, ha el akartam érni valamit. Féltek tőlem, megijedtek. Ez nagyon imponáló volt eleinte, aztán rájöttem, hogy hosszú távon nem kifizetődő. Egyedül marad az ember, eltávolodnak tőle, ami nem jó. Az önkontroll nagyon fontos. Nem lehetek mindig az érzelmeim rabja. Nagy a család Margittán? Van egy bátyám és egy nővérem. A legkisebb gyerekkel általában... ... igen, kényeztettek picit. De csak a szüleim. A testvéreim tettek róla, hogy a kiegyenlítődés meglegyen. Ók azért kordában tartottak. Nem tehettem meg bármit, a kényeztetés sem ezt jelentette. Volt egy tulajdonságom gyerekként: kenyérre tudtam kenni a szüléimét. Amit akartam, azt előbb-utóbb el is értem. Meg hát kicsit heb- rencs voltam. Nekimentem az ajtófélfának. Anyámék mindig megijedtek, én észre sem vettem. Ők ott álltak döbbenten, én meg szaladtam tovább. A bátyám is sok mindenre megtanított, és sok helyzetben az orromra koppintott. Néztem nemrég az otthoni videókat. Felnőtt arc, felnőttes gesztusok, gyerektest. De amikor menni akartam, a szüleim tudták, hogy engedni kell. Nagy lehetett a váltás Margittá és Szentes között. Félelmetes. Drámatagozatos gimnázium, kollégium. Más ország, más emberek. Ugyanazt a nyelvet beszélték, valahogy mégis azt éreztem, semmi közünk egymáshoz. Nagyon meglepődtem, hogy ilyen van, ekkora különbség. Haza ritkán jártam. Nagy volt a távolság. Megszenvedtem. Az első két évben iszonyatosan hiányoztak a szüleim, a testvéreim. Később könnyebb volt. Megtaláltam az ízét annak, hogy tizenévesen szabad vagyok, és azt csinálok, amit akarok. Honnan ez az elképesztő erő, szinte mágikus intenzitás? A nagyszüleimmel kezdem. Egyszerű emberek voltak. Nagyapám kántortanító, nagyanyám kántor. Mindketten zenéltek. A másik ágon, anyai nagyapám festő volt, abbóí élt. A nagyanyám pedig varrónő és amatőr színész. Édesanyám tornász volt és súlylökő. A fizikumomat azonban apámtól örököltem, aki világéletében masszív, de nagyon szép testfelépítésű ember volt. Amikor Peer Gyntöt játszotta, többször is eszembe jutott Barisnyikov, korunk egyik legjelesebb táncosa. Hasonló az alkatuk, a kisugárzásuk, az intenzitásuk. Én nem tanultam klasszikus balettet, csak mozgást, azt viszont Ladányi Andreától. De ha nincs Horváth Csaba, valószínűleg nem erre az útra tértem volna. Ezt neki köszönhetem. A „fertőzés” a színművészetin jött. Előtte nem nagyon táncoltam. Érzékem volt hozzá, de Szentesen erre nem helyeztek nagy hangsúlyt. Ladányi Andrea testtudatot próbált belénk nevelni, amivel felébresztett egyfajta gondolkodásmódot a saját testünkkel kapcsolatban. Hidat képzett a tánc és a színház között, mert bizonyos eszközöket mindkét oldalról be lehet vezetni egy-egy jelenetbe, szituációba vagy akár egy absztrakt színpadi helyzetbe. Saját testünk karbantartását tanultuk meg, gesztusokkal foglalkoztunk, improvizáltunk, koreográfiákat készítettünk, a fizikumunkat építettük, erősítettük magunkat. A tavasz ébredése, Godot-ra várva, A nagy füzet... sorolhatnám Horváth Csaba rendezéseit, amelyekben részt vett, részt vesz. Mindegyikben olyan természetességgel használja a testbeszédet, úgy mozog, úgy táncol, hogy semmiféle technikát nem érzek mögötte. Ha a néző megérezné a technikát, abban a pillanatban veszített az előadás. Ez akkor jó, ha magától értetődő. Csabára félve tekintettem, mint előadóra. Személyesen később találkoztunk. Érzelmileg sok a hasonlóság köztünk. A hevességünk nagyon találkozik. Ezt már Debrecenben felismertem, ahová friss diplomásként szerződtem. Két évet töltöttem ott. Viktor Rizsakowal dolgoztam A viharban, eljátszottam Ros- tand romantikus hercegét, a Sasfiókot. Elolvastam a művet, és azt mondtam: Úristen, ez én vagyok! Szinte mindenben. A kitűnni vágyás és az attól való félelem, a tenni akarás és az abban való tehetetlenség. Olyan szélsőségeket mozgatott meg bennem a szerep, hogy a tűz és a depresszió között nagyon nagy átmeneteket éltem meg. A Peer Gyntben is voltak személyes mondatai. Hogy csak egyet említsek: „Külföldön csatangoltam...” Szerencsés vagyok, hogy megkapom ezeket a lehetőségeket. Jó érzés. Igyekszem élni is velük. Peer Gynt miatt hosszú ideig szorongtam. Nagyon éreztem a szerep súlyát. Volt, hogy nem bírtam aludni a puszta ténytől, hogy előadás jön. Fizikai fájdalmak voltak a fejemben az iszonyú meny- nyiségű szövegtől. Közben szerettem is. Furcsa kettőség volt a dologban. A Sasfióknál nem éreztem ilyet, pedig az sem volt rövid előadás. Horváth Csabával először A tavasz ébredésében dolgoztam. Ott éreztem meg életemben legelőször, hogy milyen az, ha egy alkotó belemászik az előadója szívébe, leikébe, gondolataiba és abból próbálja megfogalmazni a mozdulatait, a dühét, az érzékenységét. Hogy mindent belőle kiindulva igyekszik alakítani. Hiheteüen élmény volt. Fontosnak érezhettem magam minden pillanatban. Nem az történt, hogy dolgoztam valamin, hanem én voltam ott egy adott helyzetben. Ezáltal rengeteg energiát szedett ki belőlem, miközben én is megtaláltam a saját utamat. Olyan dolgokat is el tudok mondani a szereppel, amit szavakkal képtelen vagyok megfogalmazni, vagy le sincs írva a darabban. Csaba közösséget teremtett számunkra. Nem külön-külön egyénekből rakott össze valamit, hanem megpróbált egységet teremteni. Nagyon érdekes volt, ahogy egy prózai jelenet mozgásba ment át és fordítva. Tömény három óra volt A tavasz ébredése is, de minden egyes pillanatát meg akartam élni. A szenvedést, az örömet, a fájdalmat, a bántani akarást, az összes ifjúkori érzelmet, ami kirobban az emberből. Jön, kíváncsi, tör-zúz gondolkodás nélkül, aztán épít, szeret, simogat nagyon őszintén. Minden ilyen élesen volt beleépítve az előadásba, s mi arra törekedtünk, hogy ez meg is szülessen. Ágota Kristóf regényéből, A nagy füzetből is egy nagy erejű előadást hoztak létre. A nagy füzet, színészileg, speciális mű. Furcsa, fordított érzelmű. A két gyerek, az ikrek végig szembemennek az élet kegyetlenségeivel. Úgy akarják megélni a rosszat, a fájdalmat, hogy az nincs, nem létezik. A túlélni akarás bátorságával, kényszerűségével. Rengeteg szörnyűség történik velük, ennyitől akár már öngyilkosok is lehetnének, de nem, ők uralkodni képesek a borzalmak felett, kezdettől fogva erre törekszenek. Műiden rosszra felkészítik magukat, hogy le tudják gyűrni a saját érzelmeiket. Egy évet szakmán kívül töltött. Friss levegőre vágyott, új élményekre, feltöltődésre? Sok minden munkált bennem. Nagyon fájt a derekam, a hátam, volt előadásunk, a Revolution, amelyben tönkrement a vázam, nehéz embereket emelgettem. Pihenni akartam. Felépülni. A függetlenek körül minimális jövőképet láttam. Azt éreztem, hogy a következő évben csak túlélés lesz, semmi más nem történhet. Nem akartam tédenül ülni, és attól szenvedni, hogy nem tudok lépni. Ez mindenkit feszít, mert tenni szeretne, de ha egy helyben topogunk, az csak feszültséget szül. Valami hasznosat akartam kezdeni magammal, kimozdulni ebből a helyzetből, s ha mást nem, megtanulni angolul. Ezért választotta Londont. Egy kávézóban dolgoztam. Elsajátítottam egy szakmát. Bementem, látták, hogy fogékony vagyok, mondták, hogy jó, akkor ldtanítunk. Senkit nem érdekelt, hogy ki vagyok, csak az, hogy dolgozzak, mosolyogjak, csapatmunkás legyek, és jól menjen az üzlet. Ha te ennek olyan szelete vagy, hogy eleget tudsz tenni ennek az elvárásnak, akkor megszeretnek. Élvezte a munkát? Sokáig igen, aztán váltani akartam. Mást csinálni. Csak már nem volt idő a váltásra. El is kellett dönteni, hogy mit akarok: hazajönni, vagy kint maradni. Hazajöttem. De megtanultam angolul. A Jeles Nemes Lászlóval forgatott The Counterpart óta játszott új filmben? Badits Ákos pakolt össze egy nagyon izgalmas forgatókönyvet Örkény István egyperceseiből. Egy restaurátor srácot játszom, akinek a saját tükörképeivel vannak különböző víziói. A Forte Társulat most beleolvadt a Szikora János vezetésével újraszerveződött székes- fehérvári Vörösmarty Színházba. Új helyzet új kollégákkal. A Lear királyban Edgar szerepét kapta a címszerepet alakító Cserhalmi György mellett. Hogyan éli meg ezt a helyzetet? Érzem az erőt, ami árad belőle. Elképesztő fizikuma van most is. Borzasztó jó érzés látni, hogy inspirálom őt. Többre nem is vágyom, hiszen ha ez valóban megtörténik, minden működik köztünk. Folyamatos a kölcsönhatás. Ahogy van, létezik, az pulzál, s ha jól rákapcsolódok, akkor oda-vissza játék alakul ki köztünk. Ehhez persze le kellett vetkőznöm az izgalmat vele szemben. A jelenettel kellett foglalkoznom, arra kellett koncentrálnom. S arra, hogy nem szabad megfelelést erőltetnem magamra, az sose jó, mert akkor nem lesz őszinte az ember. Az is a kvalitását jelzi, hogy rám figyelve hozza létre a sajátját. Ez óriási. Ha előbb mutatjuk be Móricz Zsigmond Pillangóját és utána a Lear királyt, akkor valószínű, hogy bátrabb lettem volna mellette. De a Learrel kezdtük el az évadot, az volt az első lélegzet- vétel. És a szünet is túl hosszúra nyúlt A nagy füzet és a Lear király között. Majdnem fél év. Móricz művében, vagy ahogy a színlap úja: szerelmi idilljében, „apává tették”. Édesuramat játssza, aki szinte szerelemmel szereti a lányát. Érdekes váltás ez a Lear után. Borzasztó szegény környezetet kell megteremteni, a jó értelemben vett egyszerűséget kell megfogni. Finom vibrációival nagyon szeretem az előadást. Végre egy boldog színész, aki a helyén van, és jól érzi magát a bőrében. Nem is mondom, hogy nem így van. Rengeteg impulzus ér az új közegben. Csupa pozitív hatás. Minden, ami történik velem, szakmailag előbbre visz. Nagyon bizakodó vagyok. Ha időm engedi, zenélek is. Zongorázom. Improvizálgatok. Saját gondolataimat próbálom irányba terelni. S most, hogy már érett fejjeljár haza, Margittára, köny- nyebbek a visszautak? Furcsa ez az érzés. Mintha sehol sem lenne otthonom, közben kettő is van. Itthonról megyek haza, otthonról meg szintén haza. S mivel két otthonom van, ezáltal olyan, mintha egyik sem lenne igazán. A gyökerei nyilván ott vannak az embernek, ahol a gyermekéveit élte. Ott már a házfalakról is egy csomó minden eszembe jut. Most úgy érzem, egyre nagyobb súlya van annak, hogy hazamegyek. Az alap abból épült fel, amit otthon kaptam. Az nem is változik bennem. Bizonyos szempontból megmaradtam annak, aki voltam, másrészt pedig nem, hiszen most más környezetben, más hatások között élek.
