Új Szó, 2014. január (67. évfolyam, 1-25. szám)
2014-01-14 / 10. szám, kedd
Recenziónk az év sportkönyvéről: Egy Millwall-huligán kettős élete 15. oldal 2014. január 14., kedd, X. évfolyam, 2. szám Futball a madagaszkári tengerparton. (Fotó: Ultras-tifo.net) Egy futballfüggő naplójából (aje-aje) t Kiállításra vagyok hivatalos, Lucián Freud képei a bécsi Kunsthistorisches Museumban, csupa remek emberrel utaznék, ráadásul Freud a 20. század egyik legnagyobb festője. Mégsem megyek. Azzal mentem ki magam, hogy náthás vagyok, köhögök, orrot fújok. Még sajnálkoznak is. Gyógyulj meg, mondják. Tényleg náthás vagyok, bár ettől még velük tarthatnék (hiszen utaztam már 39 fokos lázzal focimeccsre, huzatos vonatban, fél Európán keresztül). Nem merem elmondani, valójában miért maradok otthon. Egy Everton-Norwich City meccs miatt. Hülyén hangzik, de ez van. Látni akarom a meccset. Előbb az Everton- Norwich Cityt, aztán a többit is, sorba. Mindegyiket. Értelmiségi családból származom, sportújságíró vagyok, országos lapnál dolgozom, még gimnazistaként elolvastam a Dosztojevszkij-összest, szívesen hallgatok Bachot, Purcellt és Laurie Andersont, öltönyöm ugyan nincs, de van egy elegáns szövetkabátom. Hétvégenként azonban átváltozom angol futballszurkolóvá. Dr. Jekyll és Mr. Hyde. Gyógyulj meg, mondják a telefonba. Hát ez az. Feleségemtől gyakran megkérdezik, milyen együtt élni egy futballfüggővel. Ilyenkor általában tapintatos választ ad. Nem mondja azt, hogy éppen olyan, mint egy drogossal. Mint egy alkoholistával. Pedig mondhatná. Van egy vékony határmezsgye, amely elválasztja a szenvedélyt a szenvedélybetegségtől, és piszkosul nehéz az innenső oldalon maradni. Pláne akkor, ha soha nem is akartál megfelelni a „követendő magatartásmintáknak”. De egyelőre még ura vagyok a helyzetnek, legalábbis ezzel nyugtatom magam. Azt mondom: „focimeccseket nézek, dolgozom”. Jól hangzik, nem? Meccset nézek, ez a munkám. Vagy inkább: a fedősztorim. A futballfuggőség aszociálissá tesz. Bánatos szülők, elhanyagolt rokonok, neheztelő barátok. A színházból telefonálnak, megyünk-e a vasárnapi előadásra. Lássuk csak: vasárnap Cagliari-Juventus, Stoke City-Liverpool és Osasuna-Real Madrid. „Sajnos nem mehetünk, dolgozom.” Az addiktológusok azt mondják az ilyenre: „nem tud lejönni a szerről”. Pedig próbálkoztam mindennel. Úgynevezett spirituális megoldásokkal is. Szépirodalommal, meditációval, hosz- szútávfutással, keleti filozófiával. Semmi sem segített. A futballfüggőségből nem lehet kigyógyulni. Eljegyzésünk napján is meccset néztünk. Esküvőnk napján is. Ahogy kimondtuk a boldogító igent, befutott egy sms: „Az első félidő után Manchester Utd-Liverpool 1-2, gólszerző: Ronaldo, ill. Torres, Gerrard”. Csinnadratta nélküli, kis esküvő volt, csak szülők és testvérek, mindkét oldalról. Megértették, hogy módosul a program, mert meg kell néznünk a második félidőt. Ez volt délután. Este pedig Bilbao-Real Madrid. Amikor összeköltöztünk, a feleségem éppen terapeutaként dolgozott. Ez sok mindent megmagyaráz, azt hiszem. Olvastam egy szociálpszichológiai esettanulmányt egy katonáról, aki a Futballmeccseket nézek, vagyis dolgozom. Jól hangzik, nemi Ez a munkám. Vagy inkább: a fedősztorim. II. világháború után hazatért, s onnantól kezdve nem beszélt. Megnémult. Az orvosok alaposan megvizsgálták, de a némaságnak semmilyen szervi okát nem találták. A hangképző szervek épek voltak, agykárosodás sem lépett fel. A katona tudott írni és olvasni, értette, amit mások mondtak neki, de egyeden hangot sem adott ki, hiába kérlelték az orvosok, a barátai, a családtagjai. Meg se mukkant. Végül áthelyezték egy szanatóriumba, ahol harminc éven át csak hallgatott. Egyszer aztán behoztak a részlegre egy rádiót, amely aznap délután focimeccset közvetített. Éppen a katona szülővárosának csapata játszott, s a bíró sorozatosan ellenük fújt; egyszer, kétszer, háromszor. A sokadik igazságtalan ítélet hallatán a katona felugrott, és - megtörve három évtizedes némaságát - azt kiáltotta: „Mocskos csaló!” Hát így. Egy igazi futballdrukker legföljebb csak absztinens lehet, megpróbálhatja elfojtani magában a szenvedélyt, de kigyógyulni úgyszólván leheteden. Néha megijedek attól, hogy életem szinte kizárólag a futballról szól. Bár kétségkívül jobb, hogy a futballról, s nem a jégkorongról, a Forma-l-ről, a vasércbányászatról, az ikes igékről vagy a tőzsdeárfolyamokról. Hogy miért írom le mindezt? Mert azt remélem, e néhány sor vigaszt nyújt mindazoknak, akik hozzám hasonlóan érintettek. Adjon erőt nekünk a tudat, hogy nem vagyunk egyedül, hogy a világ minden táján találunk sorstársakat, még Madagaszkáron is - ott, ahol az FC Vakinankaratra legutóbb 11-2-re legyőzte az FC Kohinoort, s ahol a világ legkisebb főemlőse, az egérmaki él, meg persze annak csenevész rokona, a véznaujjú maki, amit madagaszkári nyelven úgy hívnak: aje-aje. Gazdag József
