Új Szó, 2013. december (66. évfolyam, 280-302. szám)

2013-12-31 / 302. szám, kedd

18 INTERJÚ FOCITIPP ■ 2013. DECEMBER 31. www.ujszo.com „A néző imád tetten érni...” A sportriporter, akit mindenki ismer. A szakma doyenje. Negyvenhat magyar olimpiai aranyérmet közvetített, ő volt Egerszegi Krisztina és Darnyi Tamás „hangja”. Vezetett sportműsorokat, talk show-kat, vetélkedőket, tanított a Színház és Filmművészeti Egyetemen. A Magyar Televízió Örökös Tagjával, a Prima Primissima és Kossuth-díjas VITRAYTAMASsal beszélgettünk. M indenütt azt ol­vasom önről, hogy rejtőzködő típusú, introver- tált személyiség. Hogyan egyeztethető ez össze az­zal az exhibicionizmussal, ame­lyet a szakmája megkövetel? Eleinte ritkán szerepeltem közön­ség előtt. A tévés munka legjellem­zőbb közege ugyanis a néző nél­küli világ. Én a kamerával voltam barátságban. Abban a pillanatban, amint emberek közé kerültem, máris szorongtam. A kamerára nem úgy kell tekin­teni, mint a publikumra? Az még kevés. Azt a láthatatlan publikumot be kell vonnom a műsorba. Mert lehet, hogy ketten beszélgetünk a stúdióban, de tu­lajdonképpen hárman vagyunk. A néző a harmadik. Miért döntött úgy, hogy ön lesz az első csöndes sportriporter? Nem akartam Szepesi György epi- gonja lenni, ezért változtattam a stíluson. Aztán évekig szenvedtem attól, hogy akik tévén nézték a futballmeccset, lehalkították a ké­szüléket, s inkább rádión hallgatták hozzá a közvetítést. Ez tényleg így történt? Azt hittem, csupán sajtótörténeti legenda. így történt, hogyne. Szepesi volt az etalon. Engem untak a nézők. Azt mondták, nem beszélek ele­get. Pedig a tévés közvetítésnek más szabályai voltak. Mire meg­szólaltam, a néző már tudta, mi történt a pályán, mert ugyanazt látta, mint én. Ekkor jöttem rá, hogy a látványt leírni marhaság, s nekem nem regisztrálnom, ha­nem reflektálnom kell! Ha egy csatár gólhelyzetben fölé rúgja a labdát, akkor nem azt mondom, hogy „XY lő, fölél”, hanem azt: „Na, ezt jól elszúrta!”. De nemcsak más koncepció sze­rint, hanem egészen más hőfo­kon is közvetített, mint Szepesi. Miért? Mert úgy képzeltem, a néző ott van velem, mellettem ül egy szobában, együtt nézzük a meccset, hozzá be­szélek. S egy szobában nem üvöltö­zök Én legalábbis nem. Akkor sem, ha a kedvenc csapata játszik? Akkor sem. Egy riporter nem lehet elfogult? Isten őrizz! Van kedvenc csapata? Gyerekkorom óta Arsenal-drukker vagyok S ha az Arsenal bejutna a BL- döntőbe, s ön közvetítené a meccset? Az Arsenalhak drukkolnék, de nem a közvetítés során. Amikor az ember a mikrofon előtt ül, s az a dolga, hogy celebrálja a mérkő­zést, akkor nem tud szurkolni. Sőt: inkább a másik csapat felé hajlik, mert attól fél, hogy elszólja magát, és tetten érik. Knézy Jenő Fradi-drukker volt Én pedig Vasas-drukker. De nem adás közben. Vagy legfeljebb ak­kor, ha nemzetközi meccs volt, s a magyar csapatot a sajátunknak tekinthettük. Honnan lehet jobban közvetíte­ni: a helyszínről vagy egy stúdi­óból? Annál a sportcsatornánál, amely­nél dolgozom, a futballmeccsek 95 százalékát itthonról közvetítik. Hozzáteszem: remekül. Ma már egy rangos meccset 18-24 kame­ra vesz, vagyis a riporter sokkal többet lát a stúdióban, mintha kint ülne a tribünön. A közeli képeknek köszönhetően Sir Alex Ferguson szinte mindennapos vendég volt nálunk, ismertem az arcának rezdüléseit, a rágógumi- zási szokásait. A tribünről soha nem láttam volna őt. Élőben viszont olyasmit is lá­tunk, amit a tévében nem. Az UEFA és a FIFA például cenzú­rázza a közvetítéseket, a lelátói rendbontásokról egyeden képsor sem kerülhet adásba. Erre mondja az angol: so what? Hát aztán! Ha kint van a helyszí­nen, akkor sem a görögtüzeket nézi, hanem a meccset, igaz? A tévé előtt ülő nézőt maradéktalanul ki­szolgálják. Ma már eszembe nem jutna kimenni egy meccsre. A hangulat miatt sem? A magyar pályákon uralkodó hangulattól kifejezetten hányin­gerem van. Megértem, de egy magyar fut­ballmeccs nem ugyanaz, mint egy rangadó az Anheld Roadon vagy a Camp Nouban. Ez igaz. De nekem már nem hi­ányzik a zsivaj. Legidősebb 'uno­kám Manchester United-szurkoló - ez is milyen érdekes, hogy a mai fiatalok már mind Manchester United- meg Chelsea- meg Real Madrid-drukkerek, és azt se tud­ják, mert honnan is tudnák, kik játszanak a Vasasban... -, szóval ezt az unokámat egyszer elvittem egy Arsenal-Manchester United meccsre Londonba. Szenzációs volt a hangulat, jó helyen ültünk, a gye­rek el volt kápráztatva, utána mégis azt mondta: nézd, nagypapa, most már mdom, milyen ez, de legköze­lebb ne jöjjünk, mert többet látok a meccsből, ha a tévében nézem. S igaza van. Jól értem, hogy a legnevesebb magyar sportriporter éppen fo- teldrukkerségre buzdít? Nem buzdítok... Na jó, akkor így: foteldrukker- ségre voksol. Nyolcvanegy évesen már megte­hetem, nem? Különben is: csak fölöslegesen izgatnám fel magam a meccseken. A minap épp a női kézilabda-válogatott egyik világ- bajnoki mérkőzését néztem, és majdnem belebetegedtem. Kell ez nekem? De azért az Arsenal meccseire valamiért mégis kimegy az a hat­vanezer ember... Ki bizony! S képzelje, azon a mécs­esén egy korombeli, vagy talán még idősebb néni ült mellettem. A szünetben megszólítottam. Gyak­ran tetszik meccsre járni? Csodál­kozva nézett rám, s azt felelte: kis­lánykorom óta kijövök az Arsenal mindegyik hazai meccsére! Ön viszont már nem jár ki a sta­dionokba. Tévén legalább meg­nézi a meccseket? Persze. Az amszterdami 8—1-et is látta? Sajnos igen. Borzalmas volt. Ugyanúgy, mint a mexikói 0-6, amit én közvetítettem. Lehet jól közvetíteni az ilyen ve­reségeket? Nem. Mexikóban például heve­sen reklamáltam, hogy érvényte­leníteni kellene az egyik szovjet gólt. Konkrétan a hatodikat. Na, mindegy. Az ember beleéli magát. Pedig én általában tompítani szok­tam a várakozásokat. Az ellenfelet kell erősnek mondani, s akkor a győzelem annál értékesebb. Nem pedig azt harsogni, hogy most majd agyonverünk mindenkit. De 1986-ban én is azt mondtam: ez a magyar csapat bejut a legjobb négy közé. Ehhez képest mindjárt az első meccsen 6-0-ra kikaptunk. Amszterdamban pedig 8-1 -re. Azóta eltelt egy-két hónap, a ke­délyek megnyugodtak, s néhány szakember már azt magyarázza, hogy a magyar futball igenis fej­lődött. Mintha a 8-1 nem is léte­zett volna. Pedig létezett, s nemcsak a 8-1, volt őrt más is. Kiket győztünk le? Cserkészcsapatokat. Sokak szerint nincs unalmas fut­ballmeccs, csak unalmas riporter van. Egyetért ezzel? Nem. Az unalmas meccsről el kell mondani, hogy unalmas. Egyva­lamit azonban nem szabad: meg­sértődni a csapatra. Kifakadni egy kudarc után, és rájuk borítani az asztalt. Mert kérdem én: hol volt az a riporter az előző hetekben, hó­napokban? Hogy érheti őt készü­letlenül a vereség? Mégis mit hitt? Hogy mi vagyunk az istenek? Nemcsak a futball változott az évtizedek során, hanem a közve­títés is. Sokkal több háttéranyag és statisztika áll a riporterek rendelkezésére, s néha már be- fogadhatatlan az az információ- mennyiség, amit bele akarnak zsúfolni a közvetítésbe. Ön egy megengedő ember, mert az mondja: néha. Én szigorúbb vagyok. Becsülöm az igyekeze­tét, a felkészülést, de kifejezetten idegesítő tud lenni, ha nem arról beszélnek, ami a pályán törté­nik, hanem statisztikai adatokat sorolnak. Ez abszurd. Ha gól esett, akkor el lehet mondani néhány vonatkozó érdekességet, de mihelyt újraindul a játék, már nem. Érdemes megfigyelni a fut­ballmeccsek elejét: három-négy percig egyáltalán nincs szó arról, hogy mi történik a pályán, Azzal kezdtük, hogy zárkózott ember. A sportolókkal sem ba­rátkozott? Azokat a kapcsolatokat nem ne­vezném barátságnak. A rokonszenv találóbb kifejezés. Összejárós nem voltam senkivel. Egerszegi Krisztinával sem? Öt nagyon szeretem, de az uszo­dán kívül alig találkoztam vele. Van bennem egyfajta gátlás, nem tudom, miért. Túlzás azt mon­dani rólam, hogy nyitott ember volnék. „Ebbe bizony bele lehet hal­ni” - írta az ÉS-ben pályafutása legnagyobb bakijáról, amikor a pekingi ohmpián egy kajak-ke­nu közvetítés során elnézte a táv végét, és 1000 helyett már 750 méternél olimpiai bajnoknak kiáltotta ki Vajda Attilát. Meddig emésztette magát emiatt? Sokáig. Kajak-kenut közvetíteni nem ugyanaz, mint egy futball­meccset, s ha kint lettem volna a helyszínen, akkor a tribünről lá­tom, hogy még 250 méter hátra van. A monitoron nem láttam, és beordítottam, hogy Vajda aranyér­mes. Az nagy kiütés volt. Az ilyen bakijaimra évekkel később is felria­dok álmomból, verejtékezve. Pedig a baki csak azt jelzi, hogy az ember nem computer - ezt éppen ön írta a Hivatásos sport- rajongóban. A baki tényleg nem azt mutatja, hogy az ember hülye. Csak hát a néző imád tetten érni... Amit egy sportriporternek el kell fogadnia, mint a szakma velejá­róját, nem? Én azt szoktam mondani: a szol­gáltatás része. Kommentátorra már amúgy sincs nagy szükség, mert a néző mindent lát, többféle pers­pektívából, statisztikákkal együtt, a fontos jeleneteket pedig ötször visszajátsszák. Hogyan gyakorolhat egy sport- riporter? Sokat kell olvasni. Ez a legfonto­sabb. S nem sportújságokat. A kol­légáim azt mondták, a sportnyelv egy speciális nyelv. Pedig nem az! Csak a sportújságírók teszik speci­álissá, mert nem tudnak választé­kosán fogalmazni, és közhelyeket használnak. Kimaradt valami ebből az inter­júból, aminek benne kellett vol­na lennie? Ne bolondozzon! Ez a beszélgetés arról szólt, hogy az ön kérdései mit váltottak ki belőlem, s az én válaszaim mit váltottak ki önből. Most hazamegy, de az interjú to­vább dolgozik a fejében, s ha jó szöveg lesz belőle, abban Gazdag József ugyanúgy benne lesz, mint Vitray Tamás. Nem, semmi sem maradt ki. Gazdag József Szerkeszti: Gazdag József (jozsef.gazdag@ujszo.com) ■ Tördelés: Toronyi Xénia ■ Munkatársak: Grendel Ágota, Kiss Tibor Noé, Kiss László ■ Megjelenik minden kedden.

Next

/
Oldalképek
Tartalom