Új Szó, 2013. december (66. évfolyam, 280-302. szám)
2013-12-31 / 302. szám, kedd
18 INTERJÚ FOCITIPP ■ 2013. DECEMBER 31. www.ujszo.com „A néző imád tetten érni...” A sportriporter, akit mindenki ismer. A szakma doyenje. Negyvenhat magyar olimpiai aranyérmet közvetített, ő volt Egerszegi Krisztina és Darnyi Tamás „hangja”. Vezetett sportműsorokat, talk show-kat, vetélkedőket, tanított a Színház és Filmművészeti Egyetemen. A Magyar Televízió Örökös Tagjával, a Prima Primissima és Kossuth-díjas VITRAYTAMASsal beszélgettünk. M indenütt azt olvasom önről, hogy rejtőzködő típusú, introver- tált személyiség. Hogyan egyeztethető ez össze azzal az exhibicionizmussal, amelyet a szakmája megkövetel? Eleinte ritkán szerepeltem közönség előtt. A tévés munka legjellemzőbb közege ugyanis a néző nélküli világ. Én a kamerával voltam barátságban. Abban a pillanatban, amint emberek közé kerültem, máris szorongtam. A kamerára nem úgy kell tekinteni, mint a publikumra? Az még kevés. Azt a láthatatlan publikumot be kell vonnom a műsorba. Mert lehet, hogy ketten beszélgetünk a stúdióban, de tulajdonképpen hárman vagyunk. A néző a harmadik. Miért döntött úgy, hogy ön lesz az első csöndes sportriporter? Nem akartam Szepesi György epi- gonja lenni, ezért változtattam a stíluson. Aztán évekig szenvedtem attól, hogy akik tévén nézték a futballmeccset, lehalkították a készüléket, s inkább rádión hallgatták hozzá a közvetítést. Ez tényleg így történt? Azt hittem, csupán sajtótörténeti legenda. így történt, hogyne. Szepesi volt az etalon. Engem untak a nézők. Azt mondták, nem beszélek eleget. Pedig a tévés közvetítésnek más szabályai voltak. Mire megszólaltam, a néző már tudta, mi történt a pályán, mert ugyanazt látta, mint én. Ekkor jöttem rá, hogy a látványt leírni marhaság, s nekem nem regisztrálnom, hanem reflektálnom kell! Ha egy csatár gólhelyzetben fölé rúgja a labdát, akkor nem azt mondom, hogy „XY lő, fölél”, hanem azt: „Na, ezt jól elszúrta!”. De nemcsak más koncepció szerint, hanem egészen más hőfokon is közvetített, mint Szepesi. Miért? Mert úgy képzeltem, a néző ott van velem, mellettem ül egy szobában, együtt nézzük a meccset, hozzá beszélek. S egy szobában nem üvöltözök Én legalábbis nem. Akkor sem, ha a kedvenc csapata játszik? Akkor sem. Egy riporter nem lehet elfogult? Isten őrizz! Van kedvenc csapata? Gyerekkorom óta Arsenal-drukker vagyok S ha az Arsenal bejutna a BL- döntőbe, s ön közvetítené a meccset? Az Arsenalhak drukkolnék, de nem a közvetítés során. Amikor az ember a mikrofon előtt ül, s az a dolga, hogy celebrálja a mérkőzést, akkor nem tud szurkolni. Sőt: inkább a másik csapat felé hajlik, mert attól fél, hogy elszólja magát, és tetten érik. Knézy Jenő Fradi-drukker volt Én pedig Vasas-drukker. De nem adás közben. Vagy legfeljebb akkor, ha nemzetközi meccs volt, s a magyar csapatot a sajátunknak tekinthettük. Honnan lehet jobban közvetíteni: a helyszínről vagy egy stúdióból? Annál a sportcsatornánál, amelynél dolgozom, a futballmeccsek 95 százalékát itthonról közvetítik. Hozzáteszem: remekül. Ma már egy rangos meccset 18-24 kamera vesz, vagyis a riporter sokkal többet lát a stúdióban, mintha kint ülne a tribünön. A közeli képeknek köszönhetően Sir Alex Ferguson szinte mindennapos vendég volt nálunk, ismertem az arcának rezdüléseit, a rágógumi- zási szokásait. A tribünről soha nem láttam volna őt. Élőben viszont olyasmit is látunk, amit a tévében nem. Az UEFA és a FIFA például cenzúrázza a közvetítéseket, a lelátói rendbontásokról egyeden képsor sem kerülhet adásba. Erre mondja az angol: so what? Hát aztán! Ha kint van a helyszínen, akkor sem a görögtüzeket nézi, hanem a meccset, igaz? A tévé előtt ülő nézőt maradéktalanul kiszolgálják. Ma már eszembe nem jutna kimenni egy meccsre. A hangulat miatt sem? A magyar pályákon uralkodó hangulattól kifejezetten hányingerem van. Megértem, de egy magyar futballmeccs nem ugyanaz, mint egy rangadó az Anheld Roadon vagy a Camp Nouban. Ez igaz. De nekem már nem hiányzik a zsivaj. Legidősebb 'unokám Manchester United-szurkoló - ez is milyen érdekes, hogy a mai fiatalok már mind Manchester United- meg Chelsea- meg Real Madrid-drukkerek, és azt se tudják, mert honnan is tudnák, kik játszanak a Vasasban... -, szóval ezt az unokámat egyszer elvittem egy Arsenal-Manchester United meccsre Londonba. Szenzációs volt a hangulat, jó helyen ültünk, a gyerek el volt kápráztatva, utána mégis azt mondta: nézd, nagypapa, most már mdom, milyen ez, de legközelebb ne jöjjünk, mert többet látok a meccsből, ha a tévében nézem. S igaza van. Jól értem, hogy a legnevesebb magyar sportriporter éppen fo- teldrukkerségre buzdít? Nem buzdítok... Na jó, akkor így: foteldrukker- ségre voksol. Nyolcvanegy évesen már megtehetem, nem? Különben is: csak fölöslegesen izgatnám fel magam a meccseken. A minap épp a női kézilabda-válogatott egyik világ- bajnoki mérkőzését néztem, és majdnem belebetegedtem. Kell ez nekem? De azért az Arsenal meccseire valamiért mégis kimegy az a hatvanezer ember... Ki bizony! S képzelje, azon a mécsesén egy korombeli, vagy talán még idősebb néni ült mellettem. A szünetben megszólítottam. Gyakran tetszik meccsre járni? Csodálkozva nézett rám, s azt felelte: kislánykorom óta kijövök az Arsenal mindegyik hazai meccsére! Ön viszont már nem jár ki a stadionokba. Tévén legalább megnézi a meccseket? Persze. Az amszterdami 8—1-et is látta? Sajnos igen. Borzalmas volt. Ugyanúgy, mint a mexikói 0-6, amit én közvetítettem. Lehet jól közvetíteni az ilyen vereségeket? Nem. Mexikóban például hevesen reklamáltam, hogy érvényteleníteni kellene az egyik szovjet gólt. Konkrétan a hatodikat. Na, mindegy. Az ember beleéli magát. Pedig én általában tompítani szoktam a várakozásokat. Az ellenfelet kell erősnek mondani, s akkor a győzelem annál értékesebb. Nem pedig azt harsogni, hogy most majd agyonverünk mindenkit. De 1986-ban én is azt mondtam: ez a magyar csapat bejut a legjobb négy közé. Ehhez képest mindjárt az első meccsen 6-0-ra kikaptunk. Amszterdamban pedig 8-1 -re. Azóta eltelt egy-két hónap, a kedélyek megnyugodtak, s néhány szakember már azt magyarázza, hogy a magyar futball igenis fejlődött. Mintha a 8-1 nem is létezett volna. Pedig létezett, s nemcsak a 8-1, volt őrt más is. Kiket győztünk le? Cserkészcsapatokat. Sokak szerint nincs unalmas futballmeccs, csak unalmas riporter van. Egyetért ezzel? Nem. Az unalmas meccsről el kell mondani, hogy unalmas. Egyvalamit azonban nem szabad: megsértődni a csapatra. Kifakadni egy kudarc után, és rájuk borítani az asztalt. Mert kérdem én: hol volt az a riporter az előző hetekben, hónapokban? Hogy érheti őt készületlenül a vereség? Mégis mit hitt? Hogy mi vagyunk az istenek? Nemcsak a futball változott az évtizedek során, hanem a közvetítés is. Sokkal több háttéranyag és statisztika áll a riporterek rendelkezésére, s néha már be- fogadhatatlan az az információ- mennyiség, amit bele akarnak zsúfolni a közvetítésbe. Ön egy megengedő ember, mert az mondja: néha. Én szigorúbb vagyok. Becsülöm az igyekezetét, a felkészülést, de kifejezetten idegesítő tud lenni, ha nem arról beszélnek, ami a pályán történik, hanem statisztikai adatokat sorolnak. Ez abszurd. Ha gól esett, akkor el lehet mondani néhány vonatkozó érdekességet, de mihelyt újraindul a játék, már nem. Érdemes megfigyelni a futballmeccsek elejét: három-négy percig egyáltalán nincs szó arról, hogy mi történik a pályán, Azzal kezdtük, hogy zárkózott ember. A sportolókkal sem barátkozott? Azokat a kapcsolatokat nem nevezném barátságnak. A rokonszenv találóbb kifejezés. Összejárós nem voltam senkivel. Egerszegi Krisztinával sem? Öt nagyon szeretem, de az uszodán kívül alig találkoztam vele. Van bennem egyfajta gátlás, nem tudom, miért. Túlzás azt mondani rólam, hogy nyitott ember volnék. „Ebbe bizony bele lehet halni” - írta az ÉS-ben pályafutása legnagyobb bakijáról, amikor a pekingi ohmpián egy kajak-kenu közvetítés során elnézte a táv végét, és 1000 helyett már 750 méternél olimpiai bajnoknak kiáltotta ki Vajda Attilát. Meddig emésztette magát emiatt? Sokáig. Kajak-kenut közvetíteni nem ugyanaz, mint egy futballmeccset, s ha kint lettem volna a helyszínen, akkor a tribünről látom, hogy még 250 méter hátra van. A monitoron nem láttam, és beordítottam, hogy Vajda aranyérmes. Az nagy kiütés volt. Az ilyen bakijaimra évekkel később is felriadok álmomból, verejtékezve. Pedig a baki csak azt jelzi, hogy az ember nem computer - ezt éppen ön írta a Hivatásos sport- rajongóban. A baki tényleg nem azt mutatja, hogy az ember hülye. Csak hát a néző imád tetten érni... Amit egy sportriporternek el kell fogadnia, mint a szakma velejáróját, nem? Én azt szoktam mondani: a szolgáltatás része. Kommentátorra már amúgy sincs nagy szükség, mert a néző mindent lát, többféle perspektívából, statisztikákkal együtt, a fontos jeleneteket pedig ötször visszajátsszák. Hogyan gyakorolhat egy sport- riporter? Sokat kell olvasni. Ez a legfontosabb. S nem sportújságokat. A kollégáim azt mondták, a sportnyelv egy speciális nyelv. Pedig nem az! Csak a sportújságírók teszik speciálissá, mert nem tudnak választékosán fogalmazni, és közhelyeket használnak. Kimaradt valami ebből az interjúból, aminek benne kellett volna lennie? Ne bolondozzon! Ez a beszélgetés arról szólt, hogy az ön kérdései mit váltottak ki belőlem, s az én válaszaim mit váltottak ki önből. Most hazamegy, de az interjú tovább dolgozik a fejében, s ha jó szöveg lesz belőle, abban Gazdag József ugyanúgy benne lesz, mint Vitray Tamás. Nem, semmi sem maradt ki. Gazdag József Szerkeszti: Gazdag József (jozsef.gazdag@ujszo.com) ■ Tördelés: Toronyi Xénia ■ Munkatársak: Grendel Ágota, Kiss Tibor Noé, Kiss László ■ Megjelenik minden kedden.
