Új Szó, 2013. december (66. évfolyam, 280-302. szám)

2013-12-14 / 291. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. DECEMBER 14. Szalon 25 VERES ISTVÁN: DANDARANDA - SZERELEM, BIZTONSÁG, KUTYÁK Műkörme ugyan volt, de bokalánca szerencsére nem VERES ISTVÁN Dandaranda Szerelem, biztonság, kutyák RÉSZLET Itt a péntek este, előbányá­szom a drapp öltönyöm, meg kivasalok hozzá egy sárga inget. Amikor a zsinagóga előtt meg­látom Amadeót, néhány má­sodpercre fennakadnak a sze­meim. Sárga-fehér-fekete csí­kos bőrkabátban caplat, fekete sztreccsfarmerben, a szakálla fehérre festve, a haja feltupí- rozva. Te aztán tigrisebb vagy a tigrisnél - nyújtom felé a keze­met. Amikor a szemembe néz, bevillan a vörös kontaktlencse, ami a szemgolyóira tapadva erősen megdobja tigrisségét. El­indulunk a lampionos negyed irányába, ami persze a mi esetünkben nem lampionos.- Engem csak az zavar- mesé­li Amadeo hogy az utcán min­denki megbámul. - Nincs feltű­nési mániám, csak azt szeret­ném, hogy teljes természetes­séggel élhessem az életemet tig­risként. Semmi rendelleneset nem látok ebben, így érzem ma­gam jól és kész. A legtöbb ember nem a saját életét éli, beszéltem olyanokkal, akik báránynak, macskának érzik magukat, de nem merik felvállalni. Olyat is ismerek, aki húsz éve megállapí­totta magáról, hogy ő valójában egy polip. Hatalmas medencét csináltatott a házába, a nap nagy részét igyekszik a vízben tölteni. Nem akar magára nyúlványokat operáltatni, könyvelőként dol­gozik, jól is keres, ha teheti, csak halat eszik. Ahogy a szeméttel teleszórt járdán baktattunk, megpróbál­tam kitalálni, vajon bennem mi­lyen állat lakozik. Ahogy sorol­tam magamban a tápláléklánc résztvevőit, elakadtam a pó­koknál - ők a legrokonszenve­sebbek. Talán, mert nem csi­nálnak zajt. A vérszívás viszont nem az erősségem, nem is na­gyon vonz egyelőre. A pók pe­dig leginkább vérrel táplálko­zik, meg amit azzal együtt kiszív áldozataiból. A hagymán pirí­tott vért viszont szeretem, fő­leg, ha zöldpaprikát is szeletel­nek mellé. Valami hasonlóval fogadtak minket az ismerkedő esten is, ahová igyekeztünk. Úgy fordították, kantoni kacsa- vérpástétom. Finom volt, Ama­déénak még az ingét is sikerült leennie vele. Ijesztő dolgokat tudnak főzni a kínaiak, talán megeszik az embert is. Amadeo tigrisként simán enne embert, ismerte el nekem. Egyszer egy partin állítólag már volt is rá példa. Igen, az emberevők alig­hanem a legbátrabb ínyencek. Közülük is a legbátrabbak azok, akik a legünnepélyesebb alkal­makon önmagukat fogyasztják. Félek, már elő sem hozzák Passiógyümölcsöt, annyit ka- rattyolnak az asztalnál a roko­nok, akiknek a nagy része persze csak ismerős. Potyognak a pla­fonról az engedély nélküli há­romszögek, miközben bevilágít­ja a szobát a szürke szemű sza­lonnaóriás, az ablakpárkányra ragasztva izzadt könyökét. Min­denki nagyon kompetensnek ér­zi magát, a megjegyzéseket vi­szont főleg egymás fülébe susog­ják, Amadeóval ülünk az asztal­főn, mint két díszvendég. A tig­rist egyébként teljes természe­tességgel fogadták, bólogatnak: igen, a tigris feléjük jót jelent, csak arra kell vigyázni, hogy ne vonjuk magunkra a haragját. Etetnek is minket becsületesen, négy fogást is az asztalra raknak, -mire szóba hozzák a lényeget. Nagy sokára aztán bejön a lány, akit annyiszor elképzeltem, an­nak ellenére, hogy egy kínai nőt egy európai nem tud túl sokféle­képpen elképzelni. És ahogy sej­tettem, ez nem volt egy tipikus kínai nő. Inkább lány. Műkörme ugyan volt, de bokalánca sze­rencsére nem. Ettől kicsit tartot­tam. Mert aki bokaláncot képes felvenni, az attól sem riad vissza, hogy ráhúzza a nejlonharisnyát. Az esztétikai része tehát nagyjá­ból rendben is volt, csakhogy ott tipegett mögötte a kövér néni is az élelmiszerüzletből. Még a vé­gén alkudozni fogunk, súgom oda a fogaim közt Amadéénak, aki éppen egy egészben megsü­tött fokhagymás récét ostro­molt. Odahozzák a lányt, felál- lunk mi is, aztán meghajlunk egymás előtt. Mint egy szertar­tás. Aztán kezet fogunk. A tenye­re puha, de nagyon hideg. Ahogy közelebbről nézhetem az arcát, sokkal kellemesebbnek tűnik, mint elsőre. Szemfehérje hihető nyugalom, gödrös arca bélelt fekvőhely alkalomra. Nem mo­solyog, se nem szomorú, ellazult izmokkal viseli a sorsát. Szemei metszése akár a fűzfalevél, orr- nyerge körül halvány szeplők íz­lésesen széthintve. Azt hittem, túl lesz a harmincon, de alig le- hethuszonkettő. Zavar, ha valakinek monda­nék valamit, de nem tehetem, mert ott vannak körülöttünk egy csomóan. Ezért kerülöm a nagy társaságokat. Hívnak egy bárba sörözni, mire én: nem megyek veletek a bárba sörözni, mert sokan vagytok. Nem fogom az ordibálásotokat meg a hülye vicceiteket hallgatni. Ha beszél­getni akartok, gyertek ketten, vagy gyere egyedül a bárba sö­rözni. De a legjobb, ha inkább a kertvendéglőbe jöttök a tó mel­lé. Három emberrel egyszerre nem lehet normálisan beszél­getni. Az csak olyan felszínes ló­szar, udvariassági formulákkal meg langyos közéleti témákkal. A kínai vacsorán ezért jobbára csak mosolygok és megfontol­tan bólogatok, Amadeo tartja szóval a rokonságot. Komoly ember látszatát próbálom kel­teni, nem pofázok felesleges ökörségeket. Néha azért ille­delmesen ráengedem a tekinte­tem a lányra, nehogy azt higgye, hogy csalódottságomból ered az arcomra kiültetett kimértség. Eljátszom valamit, amiről úgy gondolom, ott, abban az eset­ben, hogy érdemes eljátszani. Szeretem a szerepeket. Kiöntik a meleg szilvabort, és miután mindenki behajította a magáét, kezdenek elszállin­gózni a vendégek. Lajos minket is informál, hogy mára ennyi volt a mulatság, a következő al­kalommal megtudjuk azt is, mi­lyennek találta a nevelőanya és maga az érintett a felhozatalt, vagyis engem.- Ne szórakozzál már velem, haver, hát ezért jöttünk ide? Il­ledelmesen vacsorázni a vá­rosban is tudnék, bármikor - ál­lok meg Lajos mellett.- Nálunk ez így szokás. Men­jetek haza - közli szoborarccal. Csak az orrcimpái mozognak. - Majd jelentkezem.- De tudod, hogy engem a lány érdekel, nem pedig a ha­gyományőrzés. Attól függetle­nül persze a kaja jó volt - pró­bálom elviccelni a végét. Lajos mozdulatlanul áll, a többi rokon pedig elkezd min­ket bámulni.- Menjünk haza, Ali, majd megbeszélitek később. Nem kell az üyet elsietni - rángat ki finoman Amadeo a folyosóra. Intünk egyet a rokonoknak, és már kint is vagyunk az utcán.- Ezeknek fegyvereik van­nak, nem beszélhetsz így velük - próbál meg lehűteni. - Most ők diktálják a szabályokat.- Persze, tudom, de azt hit­tem, legalább a hátsó kertben válthatok a lánnyal pár szót, ha már ekkora cirkuszt csináltak az egész körül. Meg hát az üzlet az üzlet. Mindenki jól járna. Nem is igazi kínaiak ezek.- Nem hát - rúg félre egy kö­vet Amadeo. - Lehet, hogy csak eljátsszák, közben meg viet­namiak. Erre gondolsz?-Nem. A könyvtrailer megtekinthető az ujszo.com-on. Veres István: „Tudtam, ha tíz év múlva adják ki, tíz évig babrálok még vele, és nyomasztott, mi lesz ezzel a rengeteg szöveggel" Az olvaso szereti, ha terrorizálják Veres Istvánnak nemrég jelent meg Dandaranda - szerelem, biztonság, kutyák című regénye a Kalligram kiadónál. A szerző a kutyaevésről, a regényírás tapasztalatai­ról, a könyvhöz készült rövid kedvcsináló videó­ról és a versírás akadá­lyairól kérdezte magát. Az ablakcsere elmarad. VERES ISTVÁN Fogy a könyv? Nem tudom, de karácsony előtt vagyunk, és a regény az a műfaj, amit manapság még el lehet adni valamennyire. Na meg a szakácskönyvek. A Dandarandában is sok szó esik az evésről. Egyálta­lán: mi az a dandaranda? Ez egy étel, amiről az sem biztos, hogy egyáltalán létezik. Ami a regény szereplőinek többségéről is elmondható. Az evés meg az ételek elég­gé erősen meghatározzák a könyv tartalmát. A két fősze­replő például nyit egy étter­met, ahol kutyákból készíte­nek ételeket. Ez hogy jött? Egy vagy két éve már megje­lent a Kutyaütők című novella, amely végül beépült a regény­be. Ugyanerről volt szó: kutya­étterem, a szeretett házi ked­vencek elfogyasztása. Sokan mondták, hogy nem bírták vé­gigolvasni, mert undorodtak a szövegtől. Ekkor kezdett el job­ban érdekelni a téma: miért van az, hogy míg az udvaron futko­só kedves baromfit vagy kisma­lacot mindenki gond nélkül megeszi, az udvaron futkosó kedves kutyust nem. Az hozta meg a kedved, hogy egyesek undorodtak a szövegtől? Ezek szerint sze­reted terrorizálni az olvasót? Az olvasó szereti, ha terrori­zálják. Korábban biztonsági őr­ként is dolgoztál. A regény­ben ezek a tapasztalatok kö­szönnek vissza? Néhány dolog visszaköszön, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy a leírtak velem is megtör­téntek. A munka és az ott dolgo­zó emberek hangulatát próbál­tam visszaadni, ehhez pedig jól jöttek a korábbi tapasztalatok. A regény kezdőmondata - Ha valald hülye, nem lehet gramo­fon - például a valóságban is el­hangzott, nagyjából úgy, ahogy leírtam. Mióta készült a könyv? Azt hiszem, 2010-től. Voltak persze féléves vagy hosszabb szünetek is, amikor gyakorlati­lag hozzá sem nyúltam, mert nehéz ismét belelendülni. A legegyszerűbb, a valaki elvonul 3 hétre a hegyekbe, és egy szuszra megír egy regényt. Más­képp eléggé eltart. Korábban kisprózákat pub­likáltál. Hogy jött a regény öt­lete? Érdekelt a műfaj, szerettem volna kipróbálni magam ben­(Somogyi Tibor felvétele) ne. Akartam írni egy igazi love storyt, amelytől az olvasónak könnybe lábad a szeme. Ez végül sikerült? Nem, de az egésznek van számomra egy nagy tanulsága: sokkal nehezebben tudok nagy mennyiségű szöveggel dolgoz­ni, mert egyszerre írom az egé­szet. Nem tudok semmit úgy csinálni, hogy szépen elkez­dem az elején, aztán befejezem a végén. Az nekem nagyon unalmas. Nehezebb lekerekí­teni a szöveg egyes részeit, ne­hezebb fenntartani a feszültsé­get. Nagyrészt sikerült véghez- vinnem, amit akartam, de a vé­gén már nagyon utáltam, mert tudtam, hogy ha tíz év múlva adják ki, tíz évig babrálok még vele, és nyomasztott, mi lesz ezzel a rengeteg szöveggel. A könyvhöz rövid kedvcsi­náló film, trailer is készült. Ilyet tudtommal szlovákiai magyar könyvhöz még nem ké­szítettek, Magyarországon vi­szont egyre divatosabb. Koráb­ban megnéztem néhány hasonló videót, és kedvet kaptam hozzá. Érdekelt, hogyan lehetne három percbe összesűríteni a könyv hangulatátvagy tartalmát. Mekkora befektetés egy ilyen videó elkészítése? Az enyém nulla euróból ké­szült, ugyanis Molnár Csaba, akit megszólítottam, elkezdett érdeklődni a műfaj iránt, így gyakorlatilag szórakozásból hoztuk össze. Novellák után regény. Ver­sekre is lehet gondolni? Lehet, de nem fogok verse­ket írni. Mi tart vissza a versírástól? Főleg az, hogy ott jóval ki­sebbek a folyóirati honoráriu­mok, mint a prózánál. Szóval az egészet csak a pénzért csinálod. Abszolút. Már meg is rendel­tem az új ülőgarnitúrát a renge­teg pénzből, ami rám szakadt. Ablakokat is akartunk cserélni, de azt majd a következőből. Novelláskötetedről, a Gal­vánelemekről „önrecenziót” írtál, meg is jegyezték a kriti­kusok, hogy ezzel nyitott ka­pukat döngetsz, ugyanis az irodalmi közbeszéd sokkal nyitottabb, mint hogy ilyes­min megbotránkozzon. Erre itt ez a öninterjű. Ezzel mi a célod? A kollégáimnak szerettem volna időt és munkát spórolni vele. SZALON Szerkeszti: Lakatos Krisztina. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com

Next

/
Oldalképek
Tartalom