Új Szó, 2013. december (66. évfolyam, 280-302. szám)
2013-12-14 / 291. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. DECEMBER 14. Szalon 25 VERES ISTVÁN: DANDARANDA - SZERELEM, BIZTONSÁG, KUTYÁK Műkörme ugyan volt, de bokalánca szerencsére nem VERES ISTVÁN Dandaranda Szerelem, biztonság, kutyák RÉSZLET Itt a péntek este, előbányászom a drapp öltönyöm, meg kivasalok hozzá egy sárga inget. Amikor a zsinagóga előtt meglátom Amadeót, néhány másodpercre fennakadnak a szemeim. Sárga-fehér-fekete csíkos bőrkabátban caplat, fekete sztreccsfarmerben, a szakálla fehérre festve, a haja feltupí- rozva. Te aztán tigrisebb vagy a tigrisnél - nyújtom felé a kezemet. Amikor a szemembe néz, bevillan a vörös kontaktlencse, ami a szemgolyóira tapadva erősen megdobja tigrisségét. Elindulunk a lampionos negyed irányába, ami persze a mi esetünkben nem lampionos.- Engem csak az zavar- meséli Amadeo hogy az utcán mindenki megbámul. - Nincs feltűnési mániám, csak azt szeretném, hogy teljes természetességgel élhessem az életemet tigrisként. Semmi rendelleneset nem látok ebben, így érzem magam jól és kész. A legtöbb ember nem a saját életét éli, beszéltem olyanokkal, akik báránynak, macskának érzik magukat, de nem merik felvállalni. Olyat is ismerek, aki húsz éve megállapította magáról, hogy ő valójában egy polip. Hatalmas medencét csináltatott a házába, a nap nagy részét igyekszik a vízben tölteni. Nem akar magára nyúlványokat operáltatni, könyvelőként dolgozik, jól is keres, ha teheti, csak halat eszik. Ahogy a szeméttel teleszórt járdán baktattunk, megpróbáltam kitalálni, vajon bennem milyen állat lakozik. Ahogy soroltam magamban a tápláléklánc résztvevőit, elakadtam a pókoknál - ők a legrokonszenvesebbek. Talán, mert nem csinálnak zajt. A vérszívás viszont nem az erősségem, nem is nagyon vonz egyelőre. A pók pedig leginkább vérrel táplálkozik, meg amit azzal együtt kiszív áldozataiból. A hagymán pirított vért viszont szeretem, főleg, ha zöldpaprikát is szeletelnek mellé. Valami hasonlóval fogadtak minket az ismerkedő esten is, ahová igyekeztünk. Úgy fordították, kantoni kacsa- vérpástétom. Finom volt, Amadéénak még az ingét is sikerült leennie vele. Ijesztő dolgokat tudnak főzni a kínaiak, talán megeszik az embert is. Amadeo tigrisként simán enne embert, ismerte el nekem. Egyszer egy partin állítólag már volt is rá példa. Igen, az emberevők alighanem a legbátrabb ínyencek. Közülük is a legbátrabbak azok, akik a legünnepélyesebb alkalmakon önmagukat fogyasztják. Félek, már elő sem hozzák Passiógyümölcsöt, annyit ka- rattyolnak az asztalnál a rokonok, akiknek a nagy része persze csak ismerős. Potyognak a plafonról az engedély nélküli háromszögek, miközben bevilágítja a szobát a szürke szemű szalonnaóriás, az ablakpárkányra ragasztva izzadt könyökét. Mindenki nagyon kompetensnek érzi magát, a megjegyzéseket viszont főleg egymás fülébe susogják, Amadeóval ülünk az asztalfőn, mint két díszvendég. A tigrist egyébként teljes természetességgel fogadták, bólogatnak: igen, a tigris feléjük jót jelent, csak arra kell vigyázni, hogy ne vonjuk magunkra a haragját. Etetnek is minket becsületesen, négy fogást is az asztalra raknak, -mire szóba hozzák a lényeget. Nagy sokára aztán bejön a lány, akit annyiszor elképzeltem, annak ellenére, hogy egy kínai nőt egy európai nem tud túl sokféleképpen elképzelni. És ahogy sejtettem, ez nem volt egy tipikus kínai nő. Inkább lány. Műkörme ugyan volt, de bokalánca szerencsére nem. Ettől kicsit tartottam. Mert aki bokaláncot képes felvenni, az attól sem riad vissza, hogy ráhúzza a nejlonharisnyát. Az esztétikai része tehát nagyjából rendben is volt, csakhogy ott tipegett mögötte a kövér néni is az élelmiszerüzletből. Még a végén alkudozni fogunk, súgom oda a fogaim közt Amadéénak, aki éppen egy egészben megsütött fokhagymás récét ostromolt. Odahozzák a lányt, felál- lunk mi is, aztán meghajlunk egymás előtt. Mint egy szertartás. Aztán kezet fogunk. A tenyere puha, de nagyon hideg. Ahogy közelebbről nézhetem az arcát, sokkal kellemesebbnek tűnik, mint elsőre. Szemfehérje hihető nyugalom, gödrös arca bélelt fekvőhely alkalomra. Nem mosolyog, se nem szomorú, ellazult izmokkal viseli a sorsát. Szemei metszése akár a fűzfalevél, orr- nyerge körül halvány szeplők ízlésesen széthintve. Azt hittem, túl lesz a harmincon, de alig le- hethuszonkettő. Zavar, ha valakinek mondanék valamit, de nem tehetem, mert ott vannak körülöttünk egy csomóan. Ezért kerülöm a nagy társaságokat. Hívnak egy bárba sörözni, mire én: nem megyek veletek a bárba sörözni, mert sokan vagytok. Nem fogom az ordibálásotokat meg a hülye vicceiteket hallgatni. Ha beszélgetni akartok, gyertek ketten, vagy gyere egyedül a bárba sörözni. De a legjobb, ha inkább a kertvendéglőbe jöttök a tó mellé. Három emberrel egyszerre nem lehet normálisan beszélgetni. Az csak olyan felszínes lószar, udvariassági formulákkal meg langyos közéleti témákkal. A kínai vacsorán ezért jobbára csak mosolygok és megfontoltan bólogatok, Amadeo tartja szóval a rokonságot. Komoly ember látszatát próbálom kelteni, nem pofázok felesleges ökörségeket. Néha azért illedelmesen ráengedem a tekintetem a lányra, nehogy azt higgye, hogy csalódottságomból ered az arcomra kiültetett kimértség. Eljátszom valamit, amiről úgy gondolom, ott, abban az esetben, hogy érdemes eljátszani. Szeretem a szerepeket. Kiöntik a meleg szilvabort, és miután mindenki behajította a magáét, kezdenek elszállingózni a vendégek. Lajos minket is informál, hogy mára ennyi volt a mulatság, a következő alkalommal megtudjuk azt is, milyennek találta a nevelőanya és maga az érintett a felhozatalt, vagyis engem.- Ne szórakozzál már velem, haver, hát ezért jöttünk ide? Illedelmesen vacsorázni a városban is tudnék, bármikor - állok meg Lajos mellett.- Nálunk ez így szokás. Menjetek haza - közli szoborarccal. Csak az orrcimpái mozognak. - Majd jelentkezem.- De tudod, hogy engem a lány érdekel, nem pedig a hagyományőrzés. Attól függetlenül persze a kaja jó volt - próbálom elviccelni a végét. Lajos mozdulatlanul áll, a többi rokon pedig elkezd minket bámulni.- Menjünk haza, Ali, majd megbeszélitek később. Nem kell az üyet elsietni - rángat ki finoman Amadeo a folyosóra. Intünk egyet a rokonoknak, és már kint is vagyunk az utcán.- Ezeknek fegyvereik vannak, nem beszélhetsz így velük - próbál meg lehűteni. - Most ők diktálják a szabályokat.- Persze, tudom, de azt hittem, legalább a hátsó kertben válthatok a lánnyal pár szót, ha már ekkora cirkuszt csináltak az egész körül. Meg hát az üzlet az üzlet. Mindenki jól járna. Nem is igazi kínaiak ezek.- Nem hát - rúg félre egy követ Amadeo. - Lehet, hogy csak eljátsszák, közben meg vietnamiak. Erre gondolsz?-Nem. A könyvtrailer megtekinthető az ujszo.com-on. Veres István: „Tudtam, ha tíz év múlva adják ki, tíz évig babrálok még vele, és nyomasztott, mi lesz ezzel a rengeteg szöveggel" Az olvaso szereti, ha terrorizálják Veres Istvánnak nemrég jelent meg Dandaranda - szerelem, biztonság, kutyák című regénye a Kalligram kiadónál. A szerző a kutyaevésről, a regényírás tapasztalatairól, a könyvhöz készült rövid kedvcsináló videóról és a versírás akadályairól kérdezte magát. Az ablakcsere elmarad. VERES ISTVÁN Fogy a könyv? Nem tudom, de karácsony előtt vagyunk, és a regény az a műfaj, amit manapság még el lehet adni valamennyire. Na meg a szakácskönyvek. A Dandarandában is sok szó esik az evésről. Egyáltalán: mi az a dandaranda? Ez egy étel, amiről az sem biztos, hogy egyáltalán létezik. Ami a regény szereplőinek többségéről is elmondható. Az evés meg az ételek eléggé erősen meghatározzák a könyv tartalmát. A két főszereplő például nyit egy éttermet, ahol kutyákból készítenek ételeket. Ez hogy jött? Egy vagy két éve már megjelent a Kutyaütők című novella, amely végül beépült a regénybe. Ugyanerről volt szó: kutyaétterem, a szeretett házi kedvencek elfogyasztása. Sokan mondták, hogy nem bírták végigolvasni, mert undorodtak a szövegtől. Ekkor kezdett el jobban érdekelni a téma: miért van az, hogy míg az udvaron futkosó kedves baromfit vagy kismalacot mindenki gond nélkül megeszi, az udvaron futkosó kedves kutyust nem. Az hozta meg a kedved, hogy egyesek undorodtak a szövegtől? Ezek szerint szereted terrorizálni az olvasót? Az olvasó szereti, ha terrorizálják. Korábban biztonsági őrként is dolgoztál. A regényben ezek a tapasztalatok köszönnek vissza? Néhány dolog visszaköszön, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy a leírtak velem is megtörténtek. A munka és az ott dolgozó emberek hangulatát próbáltam visszaadni, ehhez pedig jól jöttek a korábbi tapasztalatok. A regény kezdőmondata - Ha valald hülye, nem lehet gramofon - például a valóságban is elhangzott, nagyjából úgy, ahogy leírtam. Mióta készült a könyv? Azt hiszem, 2010-től. Voltak persze féléves vagy hosszabb szünetek is, amikor gyakorlatilag hozzá sem nyúltam, mert nehéz ismét belelendülni. A legegyszerűbb, a valaki elvonul 3 hétre a hegyekbe, és egy szuszra megír egy regényt. Másképp eléggé eltart. Korábban kisprózákat publikáltál. Hogy jött a regény ötlete? Érdekelt a műfaj, szerettem volna kipróbálni magam ben(Somogyi Tibor felvétele) ne. Akartam írni egy igazi love storyt, amelytől az olvasónak könnybe lábad a szeme. Ez végül sikerült? Nem, de az egésznek van számomra egy nagy tanulsága: sokkal nehezebben tudok nagy mennyiségű szöveggel dolgozni, mert egyszerre írom az egészet. Nem tudok semmit úgy csinálni, hogy szépen elkezdem az elején, aztán befejezem a végén. Az nekem nagyon unalmas. Nehezebb lekerekíteni a szöveg egyes részeit, nehezebb fenntartani a feszültséget. Nagyrészt sikerült véghez- vinnem, amit akartam, de a végén már nagyon utáltam, mert tudtam, hogy ha tíz év múlva adják ki, tíz évig babrálok még vele, és nyomasztott, mi lesz ezzel a rengeteg szöveggel. A könyvhöz rövid kedvcsináló film, trailer is készült. Ilyet tudtommal szlovákiai magyar könyvhöz még nem készítettek, Magyarországon viszont egyre divatosabb. Korábban megnéztem néhány hasonló videót, és kedvet kaptam hozzá. Érdekelt, hogyan lehetne három percbe összesűríteni a könyv hangulatátvagy tartalmát. Mekkora befektetés egy ilyen videó elkészítése? Az enyém nulla euróból készült, ugyanis Molnár Csaba, akit megszólítottam, elkezdett érdeklődni a műfaj iránt, így gyakorlatilag szórakozásból hoztuk össze. Novellák után regény. Versekre is lehet gondolni? Lehet, de nem fogok verseket írni. Mi tart vissza a versírástól? Főleg az, hogy ott jóval kisebbek a folyóirati honoráriumok, mint a prózánál. Szóval az egészet csak a pénzért csinálod. Abszolút. Már meg is rendeltem az új ülőgarnitúrát a rengeteg pénzből, ami rám szakadt. Ablakokat is akartunk cserélni, de azt majd a következőből. Novelláskötetedről, a Galvánelemekről „önrecenziót” írtál, meg is jegyezték a kritikusok, hogy ezzel nyitott kapukat döngetsz, ugyanis az irodalmi közbeszéd sokkal nyitottabb, mint hogy ilyesmin megbotránkozzon. Erre itt ez a öninterjű. Ezzel mi a célod? A kollégáimnak szerettem volna időt és munkát spórolni vele. SZALON Szerkeszti: Lakatos Krisztina. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
