Új Szó, 2013. december (66. évfolyam, 280-302. szám)
2013-12-07 / 285. szám, szombat
14 INTERJÚ PRESSZÓ ■ 2013. DECEMBER 7. www.ujszo.com Lajos, akarsz-e még élni? L egutóbb tavasszal találkoztam, beszélgettem az egykori Piramis együttes vezetőjével, Som Lajossal. Akkor telis-tele volt tervekkel, elképzelésekkel, és minden vágya az volt, hogy visszatérhessen a színpadra. Sajnos aztán ismét az alkohol győzött, a nagy öreg ismét kórházba került, a tervei pedig füstbe mentek. Hazaérkezése után beszélgettünk. Nagyon csalódtam önben. Nyár elején, amikor legutóbb beszélgettünk, abban reménykedtem, hogy hamarosan kapom a meghívót az áhított koncertjére. Higgye el, ezt én is szégyellem, de nagyon. Az életem ismét úgy alakult, ahogyan nem kellett volna. Teljesen magam alá zuhantam, és azt vettem észre, hogy a barátaim ígérete ellenére ismét magamra maradtam. Ez nem magyarázkodás, nem a védőbeszédem, ez inkább a belső énem reagálása. Nem láttam a kiutat, nem akartam semmiről tudni. Nem kicsit estem vissza, hanem sajnos nagyon. Előfordult, hogy napi fél liter vodkát is megittam. A hatása pedig..., gondolhatja.... Tudtam és éreztem, hogy nem szabad, hihetedenül fájt a fejem, és már bottal sem tudtam járni. Az előéletemre visszavezethető ösz- szetett betegségem ismét kiújult, és egy belső hang megkérdezte: „Lajos, akarsz-e még élni?” A közelmúltban temették el az egyik régi zenészbarátomat. Ott a ravatalnál adtam meg a belső hang kérdésére a válaszomat: „igen!” Akkor ismét ráébredtem, hogy nem okozhatok fájdalmat tudatosan a lányomnak, édesanyámnak és a feleségemnek sem. Nekik is bizonyítanom kell, hogy szeretem őket, és nem akarok lelépni, megfutamodni senki és semmi elől. A doki szerint a huszonnegyedik órában mentem be önként a kórházba, és maradtam is ott. Az pedig, hogy mentem, túlzás, hiszen besegítettek. Nem tudtam már járni. Ezért is kaptam rengeteg infúziós kezelést. Túlzás nélkül mondhatom, hogy jobban érzem már a lábaimat, és tudok lépkedni. Hogyan tovább? A zenekar, a Storm állítólag továbbra is vár engem. Tudom, hogy hatalmas hibát követtem el, mert nyáron már a tervezett újrakezdési dátum is, a koncerthelyszín is megvolt. ReElőfordult, hogy napi fél liter vodkát is megittam (Fotó: a zenész archívumából) mélem, hogy a banda tagjai, nem csak udvariasságból, esedeg gyógyírként mondják továbbra is, hogy várnak. Körülöttem most minden ismét kezd jobbra fordulni, de lassabban a megszokottnál. Tudomásul kell vennem, hogy megöregedtem. A színpad kapcsán pedig, nem tudom, hogy valóban fellé- pek-e még rá. Sajnos úgy érzem, hogy ez már csak egy szép álom a számomra, amit megvalósítani már nem lesz erőm. Szomorú és letört vagyok, főleg ha belegondolok, hogy sok kortársam még koncertről koncertre jár. A valóságba bele kell végleg törődnöm. Ha az éveim számát nézem, „csak” hatvanhat éves vagyok, de legbelül azt érzem, hogy száz. Dolgozni mindenképpen szeretnék, de marad számomra a lakás és az íróasztal. Könyveket és dalokat akarok írni, erre talán még van erőm. Bízom benne, hogy nem lesznek befejezeden műveim. Albert József GERZSON PAL II.
