Új Szó, 2013. november (66. évfolyam, 255-279. szám)
2013-11-30 / 279. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. NOVEMBER 30. Szombati vendég 9 L. Ritók Nóra magyarországi pedagógus, az Igazgyöngy Alapítvány igazgatója mély emberséggel teszi a dolgát, de nem rejti véka alá a véleményét Embernek lenni minden körülmények között A Nyomor széle címmel vezetett blogjának számtalan követője és olvasója van. Nemcsak jóérzésű emberek, hanem szélsőséges nézeteket valló egyének is. Az elmúlt években névtelen hozzászólóktól rengeteg támadás, fenyegetés érte. Tevékenységét kritikus szemmel figyelik a politikai és a roma vezetők is. L. Ritók Nóra ugyanis nem rejti véka alá a véleményét. Végtelen emberséggel, de kritikus szemlélőként teszi a dolgát. GULYÁS ZSUZSANNA Nem tart a szélsőjobbos fenyegetésektől? Már nem. Korábban napokig rágódtam egy-egy névtelen hozzászóláson. A naplót tulajdonképpen azért kezdtem írni, hogy változzanak a dolgok. Közvetlen környezetemben nap mint nap tapasztalom, hogy a mélyszegénységben élőknek esélyük, sőt reményük sincs a minőségi életre. Ezeknek a családoknak a túlnyomó része roma. Sokan anélkül ítélkeznek, hogy ismernék a valódi helyzetet. Milyen előzményei voltak a blogírásnak? Első diplomám megszerzése után földrajz-rajz szakos tanárként Berettyóújfalun kezdtem tanítani, ahol nagyon magas volt a cigány gyerekek aránya, ők hatalmas szociokultu- rális hátránnyal jöttek. Amit a főiskolán tanultam, kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megragadjam ezeknek a gyerekeknek a figyelmét. Új módszert kellett kifejlesztenem. Ennek köszönhetően a gyerekek kezdték megszeretni a rajzot. A cigány gyerekek közül is egyre többen jártak rajzszakkörre. Mit szólt ehhez az iskola vezetése? Kezdetben nem volt gond. Ebben az időszakban jelentek meg Magyarországon az első pályázatok - köztük a Soros Alapítvány pályázata, mely a roma gyerekek integrációját elősegítő módszerek után kutatott. Akkoriban nálunk az integrációról még alig hallottunk. Az alapítványnál, amely modellintézményeket is keresett, sikeresen pályáztam. Felfigyeltek ránk. Modelliskola lettünk, de csak a rajzzal. Az iskola vezetése nem támogatta azt az elképzelést, hogy az egész pedagógiai programot erre fűzzük fel. Ekkor kezdődtek a konfliktusok, amelyek végül oda vezettek, hogy saját alapítványi iskolát hoztam létre. Voltak támogatói ebben az időszakban? Szerencsére bekerültem egy olyan pedagógus-továbbképző programba, mely akkoriban nagyon sokat segített. Ez a közeg nagyon inspiráló volt számomra. Egy pedagógusnak hiába vannak világmegváltó ötletei, ha nem kap szakmai megerősítést, könnyen feladja a küzdelmet, és jobbnak látja, ha csendesen belesimul abba, ami van. Önnel szerencsére nem ez történt. Tizennégy éve működik az Igazgyöngy Alapítvány és Alapfokú Művészet- oktatási Intézmény, ahol mélyszegénységben és halmozottan hátrányos helyzetben élő gyerekeken próbálnak segíteni. Mivel rájöttünk, hogy a mélyszegénységben élő gyerekek nem jutnak el hozzánk, mi kerestük fel őket. Jelenleg hat telephellyel működünk. A szegregátumban élőkkel kezdődött el a szociális program? Igen. Mert mit tehet a pedagógus, ha látja, hogy a gyerek öltözete nem felel meg az adott évszaknak? Szól a családsegítőnek, aki kimegy a családhoz, esetleg a hatóság segítségével a gyámhivatalon keresztül kiemeli ebből a környezetből a gyereket. Ha én azt láttam, hogy a gyereknek nincs cipője, szereztem neki. Ez nem a szülők dolga lenne? Normális esetben igen. A szegregátumban élőknél viszont más a helyzet. Nem személyes döntésük, hogy mélyszegénységben élnek. Nem úri passzióból nyomorognak. Ha elmennének dolgozni, akkor talán jutna cipőre... Ha lenne munka. Ha valaki alkalmazná őket. Ha lenne szakképesítésük. Ha lenne pénzük arra, hogy munkát keressenek. Olyan sok a ha... Megoldást kell találni. Abszurd helyzet, hogy a gyermekek újratermelik szüleik nyomorát, gyakran egyre mélyebbre, a bűnözés felé sodródva. Öt éve dolgozunk az Igazgyöngy esélyteremtő modelljén, amelynek kiemelt területe az oktatás, a családsegítés és a közösségfejlesztés. Az oktatásnál a művészetoktatásból indulunk ki, de van tanoda jellegű programunk is, követjük a gyerekek általános iskolai előmenetelét, korrepetálunk. Kibontakozóban van a skype-korrepetálási rendszerünk is, ami arra lesz jó, hogy áthidalja a földrajzi távolságot gyerek és gyerek között. A családsegítő és közösségfejlesztő program lényege, hogy a krízis- helyzetek elhárítása mellett az önfenntartásra és a munkahely- teremtésre fókuszálunk. Az ön- fenntartás része például a kertprogram, a biobrikettprogram - amellyel a téli fűtésgondokat próbáljuk enyhíteni -, valamint a lakásfelújítási program. Az alapítvánnyal nem kötelező együttműködni, de segítséget csak az várhat tőlünk, aki nekünk is segít. Mit takar ez a kölcsönösség? Segítenek azzal, ha élnek a lehetőségeikkel. Például, eljönnek a rendezvényeinkre. Segítség az is, ha figyelnek arra, hogy a gyerekeik igénybe vegyék azokat a korrepetálási és fejlesztési lehetőségeket, amelyeket nyújtani tudunk. Segítségnek minősül, ha művelik a kertjüket, ha önkéntes munkában dolgoznak a közösségi kertben is, ha részt vesznek a kézművesprojektünkben. Az állam támogatja a programot? Csak az oktatási részt - a munkabéreknek megfelelő összeggel. A program szociális részét pályázati pénzekből, felajánlásokból finanszírozzuk. Működne ez nagyban is? Sok önkormányzat, civil szervezet, oktatási intézmény keres meg minket itthonról és külföldről egyaránt. A program egyes részei néhány településen már nagyon jól működnek. Az országos lefedettséghez viszont az állam és a civil szféra együttműködésére van szükség. Mi elkészítettük a problématérképet. Olyan ez, mint egy kirakó, melynek egyes részeit az állami intézményeknek - az oktatás-, szociális és egészségügynek - kell lefednie. A kirakó darabjai között viszont akkora hézagok vannak, hogy azokban egész családok tűnnek el. Mit tehet a civil szféra? Megpróbáljuk kitölteni ezeket a hézagokat és összekapcsolni a részeket. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy ez nem a mi feladatunk. Ezt az államnak kellene megoldania. Rossz beidegződés, hogy az újabb és újabb kormányok mindig azt gondolják, kizárólag ők azok, akik tudják a megoldást. És nem vesznek át olyan gyakorlatokat, amelyek az előző kormány alatt működtek. A napokban Brüsszelben járt, ahol a civil szféra szakemberei tanácskoztak. Az Európai Unió rengeteg pénzt költ a roma integrációra, de az eredmény nem felel meg az elvárásoknak. A Grassroots Europe projekt keretében megrendezett civil konzultáción nyolc ország volt jelen. Érdekes volt az uniós képviselők reakciója. Akadt olyan, aki érzékelte, hogy ellentmondás van a kormányszintű beszámolók "és a civilektől származó információk között. Volt olyan is, aki arra biztatott minket, hogy ezzel kapcsolatban éljünk jogorvoslattal. Én viszont a pereskedést nem tartom járható útnak. Mit javasol? Sajnos, Magyarországon a civil szféra is teljesen átpolitizálódott. A kritikával élő személyek megnyilvánulásai mögött - hiába hangsúlyozzák a szakmaiságot - politikai szándékot sejtenek. Persze azért kapunk meghívásokat, tagjai vagyunk az antiszegregációs kerékasztalnak is, de változást nem nagyon tudunk elérni. Sajnos az a baj, hogy a politikusok, miután elmondták a beszédüket, távoznak ezekről a fórumokról, és nem hallgatják meg a terepen dolgozók észrevételeit. Ezen a hozzáálláson kellene változtatni. Kritikus észrevételeinek rendszeresen hangot ad blog- bejegyzéseiben. Elgondolkodtató volt egy szegregá- tumból kikerült fiú példájával kapcsolatban megfogalmazott véleménye, amelynek kapcsán felvetődik a kérdés: joggal váija el a társadalom, hogy a cigánysorról induló, főiskolai végzettségű fiatal visszamenjen oda, ahonnan elindult, és munkájával segítse a közösséget? Korábban én is úgy gondoltam, hogy annak, aki kikerül a cigánysorról, kutya kötelessége visszatérni, és segíteni azoknak, akiknek nem volt ilyen szerencséjük. Most van egy fiú, aki szeptemberben mélyszegénységből, szegregált iskolából került Pannonhalmára a bencés kollégiumba. Havonta egyszer jár haza, de már érzem rajta, hogy egyre kevésbé találja a helyét otthon, és a környezete is furcsán tekint rá. Miért várjuk hát el egy roma értelmiségitől, aki ezt az iszonyatos szakadékot átlépi, hogy menjen vissza oda, ahonnan elindult? Úgy érzem, hogy a szegregátumban végzett munkához speciális szaktudás kell. Ki alkalmas erre a feladatra? Nem előfeltétel, hogy az üle- tő cigány legyen. Én sem vagyok roma. Nem is tudok cigányfejjel gondolkodni. Nekem más tudásom van. Én azt tudom, hogy a többségi társadalom mit vár el tőlük, és ebben tudok segíteni. Ehhez viszont szükségem van azoknak az embereknek a tudására, akik romaként a cigánysoron élnek. Ez a kettős tudás modellünk fő jellemzője. Tehát nem olyan integrációt akarunk, ahol mi megmondjuk, hogy nekik mit kell tenni, hogyan kell viselkedni. Rengeteg egyeztetésre van szükség ahhoz, hogy megtaláljuk a legoptimálisabb utat, amivel tartható bizonyos tempó és szabályrendszer. Mi az, ami ezzel kapcsolatban a leginkább elszomorítja és bosszantja? Amikor érthetetlen emberi mulasztás, hozzáállás miatt nem oldódnak meg helyzetek. Amikor nincs észérv. Megértek egy hivatalnokot, ha kiégett, ha magánéleti gondja van, ha nincs mozgástere, ha túl sok az adminisztráció, de amikor szándékosan „csak” nem segít valakin, az iszonyatosan feldühít. Azt gondolom, embernek kell lenni minden körülmények között. A mélyszegénységben élőknek nincs jövőképük, életükben nincs pozitívum, helyzetüket kilátástalannak élik meg. Ha mi is ezeket a negatívumokat erősítjük, annak mi lesz a vége? Miben bízik? Hiszem, hogy a mélyszegénységben élő romákat érintő problémák kilencven százaléka pedagógiai eszközökkel kezelhető. Tíz százalékban van szükség a hatóság segítségére. Olyan családoknál, amelyek életvitelszerűen bűnözésből élnek. Úgy vélem, itt nem szabad a gyereket hagyni, mert egyszerűen belenő a bűnözésbe. Ilyenkor a kiemelés megoldás lehet. Az összes többi helyzetben a pedagógia, a türelem, a pozitív hatások, az óvatos terelgetés, a megértés és a tolerancia megrajzolja a kiutat. „Hiszem, hogy a mélyszegénységben élő romákat érintő problémák kilencven százaléka pedagógiai eszközökkel kezelhető" (A szerző felvétele]