Új Szó, 2013. november (66. évfolyam, 255-279. szám)

2013-11-02 / 255. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. NOVEMBER 2. ______________________________________________________________Szombati vendég 7 Car los Saura: „Igazából nem is a Franco-rezsim megtorlásaitól tartottunk, hanem a különböző ultrajobboldali csoportosulásoktól..." Goya után Picassóról készít filmet Banderasszal Fotográfusként kezdett, majd újságíró iskolát vég­zett, aztán mégis filmren­dező lett. A spanyol mozi mára legendás alakja, Luis Bunuel egykori tanít­ványa: Carlos Saura. SZABÓ G. LÁSZLÓ Termékeny alkotó. 1956-ban forgatott első műve óta vagy negyvenöt filmet készített. 1980-ig éles társadalombírálat­tal vegyített családi történeteket (Vasárnap délután, A csavar­gók, Anna és a farkasok, Nevelj hollót, Életem, Elisa, Bekötött szemmel, A mama százéves, Gyerünk, gyerünk), majd éles váltással csodás táncfilmeket CVémász, Carmen, Bűvös szere­lem, Flamenco, Tango) rende­zett, amelyekben nemcsak egy táncmű keservekkel és fájdal­makkal teli születését mutatta meg, hanem az előadók közti izgalmas kapcsolatrendszert is. Antonio Gades, Christina Hoyos és Laura del Sol kivételes tánctu­dását, szuggesztív előadásmód­ját ő mutatta meg a legszélesebb körben a világon, Paco de Lucia, a híres spanyol gitáros pedig az ő rendezéseivel lépte át Európa határát. Goyáról készült nagy­szabású történelmi tablójával megelőzte Müos Forman művét, a Goya kísérteteit. Lisszabon költői és sikátorokkal teli negye­deibe a Fadosszal, a portugálok melankolikus hangvételű balla­dáival csalogatta be híveit, egy lélegzetelállítóan szép filmmel, amelyben a zene mellett a szen­vedélyes, átszellemült táncé a másik főszerep. Legutóbbi játékfilmje, az Én, Don Giovanni olasz-spanyol ko­produkcióban, 2009-ben szüle­tett történelmi dráma. Nyolcvanegy évesen Carlos Saura ismét forgat. A most ké­szülő 33 nap Pablo Picasso éle­téből azt az egy hónapot mu­tatja meg, amelyet döbbenetes erejű freskójával, a Guernicával töltött. Azzal a 3,5 m magas és 7,8 m széles olajfestményével, amellyel a baszkföldi település ellen 1937. április 26-án elköve­tett német-olasz légitámadásra válaszolt. A kép elkészítésére a spanyol republikánus párt kérte fel Picassót, aki még ugyanab­ban az évben, 1937 júniusában be is fejezte alkotását, hogy az képviselhesse Spanyolországot a párizsi világkiállításon. A há­ború borzalmait szürke, fekete és fehér színekkel felvonultató kép már a bemutató napján a háborúellenesség szimbóluma lett, s azóta is a béke iránti vágy világszerte egyik legismertebb tablója. De ne a madridi Pra- dóban keresse, aki eredetiben akarja látni. Picasso leghíresebb alkotását a Museo Reina Sofia kínálja megtekintésre a spanyol fővárosban. Láttam nemrég egy lenyű­göző dupla portréját Ana Tor- rentóról és Geraldine Chaplin­ről. A hetvenes évek közepén készülhetett, amikor az Egy régi ház Madrid közepén című filmjét forgatta, hiszen abban játszottak együtt. Egy kislány és egy érett nő. Egyszerű be­állítás, hófehér háttér. Két szempár, két sebzett tekintet. Nagyon erős kép. Valósággal belém égett. Ilyen a film főcímdala is. Ilyen erős - mondja fiatalos hévvel Carlos Saura Karlovy Vary fesz­tiváljának vissza-visszatérő ven­dégeként. - Igazi sláger lett be­lőle. Ha Franciaországban járok, mindig utolér. Mintha követne. Bekapcsolom a rádiót, és biztos, hogy felcsendül. De ami a filmet illeti: Spanyolországban eleinte keveseknek tetszett. Tulajdon­képpen megbukott. Aztán be­mutatták Cannes-ban. Rögtön az első napon, aminél rosszabb időpont nem is létezik egy fesz­tiválon. A végén mégis a zsűri különdíját kapta, és a francia mozikban teljes őrület fogadta. Imádták a nézők. A spanyol kö­zönség csak ezután kegyelme­zett meg neki. Nagyon sok utalás van a filmben a Franco-rendszerre, a diktatúra kegyetlenségeire. Nem félt attól, hogy nem for­gathat többet, vagy ami még ennél is rosszabb lehetett vol­na, hogy letartóztatják? De igen. Nagyon féltem. Ak­kori feleségemmel, Geraldine Chaplinnel el is hagytuk az or­szágot. Hol kerestek menedéket? Kanadában. Már a forgatás heteiben is tudnia kellett, hogy mit koc­káztat. Sorra tartóztattak le embere­ket, mások politikai színezetű merényletek áldozatai lettek. Igazából nem is a Franco-rezsim megtorlásaitól tartottunk, ha­nem a különböző ultrajobboldali csoportosulásoktól. És nemcsak az én testi épségem forgott koc­kán, hanem azok élete is, akik a stábban velem dolgoztak. Ezért találtuk később jobbnak, ha egy időre elköltözünk az országból. Geraldine Chaplinnel ké­sőbb mégis a válás mellett döntöttek. Nyilatkozatai sze­rint az ön félrelépései miatt. Állítólag még a bejárónőjüket is elcsábította. Nem voltam hűséges alkat soha. Négy nőtől hét gyerekem született, és minden kapcso­latom egy bonyolult szerelmi történet. Őszintén csodálom azokat a párokat, akik egész életüket le tudják élni egy­más mellett. Nekem ez sosem ment. Ehhez nagyon nagy ál­dozatokat kell hozni, amire én úgy látszik, nem voltam képes. Geraldine-nel szerencsére jó barátok maradtunk. Nem úgy váltunk el, hogy örökre meg­gyűlöltük egymást. Szeretem őt mint színésznőt, és műiden tiszteletem az övé, hogy élete egy részét velem töltötte. Apósával, Charlie Chaplin­nel milyen viszonyban volt? Mennyire engedte közel ma­gához? Ez sem egy felhőtlen történet. Időbe telt, míg elfogadott. A hatvanas évek második felében ugyanis, amikor Geraldine-nel összekerültünk, a francia lapok nagyon megszellőztették a ko­rábbi kapcsolataimat. Azt írták, hogy: „Chaplin lánya belesze­retett egy spanyol playboyba.” Bizonyára úgy hitték, ezzel majd jól feldühítenek, de egy negyven felé közeledő férfiembernek ez azért jól meglegyezgeti a hiúsá­gát. Chaplin családja azonban másképp reagált erre. Ők akkor Svájcban éltek, Veveyben. Nem is akartak hallani rólam. Abban reménykedtek, hogy Geraldine mielőbb kiábrándul belőlem. Csakhogy mi nagyon szerettük egymást. Én is annyűa boldog voltam, hogy egyáltalán nem érdekelt, ki mit gondol rólam. Chaplinnel sem foglalkoztam. Mikor tört meg a jég? Tudomásom szerint 1967- ben, amikor Franciaországban bemutatták a Hűtött mentali­kőr című filmemet, amelyben Geraldine is játszott. Valaki szólt Chaplinnek, hogy nézze meg a filmet, már csak azért is, mert a lánya remek alakítást nyújt ben­ne. El is ment az öreg, és küldött utána egy távűatot, amelyben az állt: „Carlos Saura, szeretnélek megismerni. Kitűnő színészeid vannak. Gyere el hozzánk, ami­kor csak akarsz. Szívesen látlak.” Egy ilyen meghívást nem le­het kihagyni. Sokszor voltunk náluk. Geraldine nagyon szereti a csa­ládját, és engem is befogadtak. Ami meglepő volt számomra: csaknem minden délután Chap- lin-filmeket nézett a család. Ez elmaradhatatlan program volt náluk. Oona, Charlie felesége kezelte a vetítőgépet. Chaplin szemmel láthatóan élvezte eze­ket a délutánokat. Velük együtt szórakozott, nevetgélt . ő is. Nekem ez csak azért volt fura, mert ha én befejezek egy filmet, egyszer megnézem, aztán már nem nagyon szeretem újra lát­ni. Idegesítenek a hibái. Chaplin viszont imádta a filmjeit. Ha- hotázva nézte bármelyiket. De nemcsak rá, hanem a feleségé­re, Oona CľNeillre is csodálattal néztem. Gyönyörű és intelligens asszony volt, aki egész életét ár­nyékban élte. Előbb apja, a híres drámaíró, Eugen O’NeiU, majd férje, Charlie Chaplin árnyéká­ban. Oona rajongva szerette a gyerekeit. Geraldine-nal mi az­tán Madridban éltünk, nagyon szép leveleket kaptunk tőle. Felesége és apósa között mennyi hasonlóságot fedezett fel az évek során? Van valami különösebb oka annak, hogy Geraldine Chaplin csaknem minden Saura-filmben ideg­beteg, vagy hogy finomabban fogalmazzak, lelkileg labilis, nemegyszer fizikailag bántal­mazott, megcsalt és elhagyott nőket játszott? Geraldine-ben még ma is megvan a chaplini őrület. Ez az egész családjukban érezhető. Extravaganciája, szabad gondol­kodása, hatalmas képzelőereje apai örökség. Nem a véletlen műve, hogy olyan rendkívüli szí­nésznő. A gének sokat hozzátet­tek ehhez. Én nem lennék képes arra, ami neki nem kis örömet jelent, hogy bármikor megkettő­zi magát, és élvezi, hogy másva­laki bőrébe bújhat. Nagyon ma­gas fokú érzékenység kell ehhez, és ki merem mondani: egy kis paranoia is. Geraldine-ben pe­dig, akármüyen furcsának tűnik is, ez utóbbi is megvan. Bunuelről is szívesen hal­lanám, aki eleinte a mestere, később jó barátja lett. Személyesen még nem is is­mertük egymást, amikor én már csodáltam őt. Franciaországban beszéltem vele először, ott élt száműzetésben. A Franco-re­zsim idején egyáltalán nem vetí­tették a filmjeit, róla pedig nem is beszéltek. A hatvanas években már hazajárt Spanyolországba, de mi még Mexikóban is talál­koztunk, amikor az Antonietát forgattam, 1982-ben. Ő már akkor ott élt, egészségi állapota nagyon leromlott, a látásával is komoly gondjai voltak. Utolsó levelében nemcsak tőlem, ha­nem az életétől is elbúcsúzott már. Egyszer játszott is nálam. A legrosszabb színész vagy, akit ismerek, Luis, vicceltem vele, de nyugodj meg, én még nálad is rosszabb lennék. A nyolcvanas évek legele­jén, még mielőtt első táncfilm­jét, a Vémászt forgatta volna, Gyerünk, gyerünk címmel ké­szített egy bűnügyi drámát fi­atal bankrablókról. Ez a téma pályakezdése óta izgatta. Pa­solini a Róma környéki csórók sivár hétköznapjait mutatta meg, ön a Madrid peremke­rületeiben céltalanul bolygó, fosztogatásokból élő huszon­évesek vüágában merült el. Honnét jött az első impulzus ezekhez a filmekhez? A napilapok bűnügyi rovatá­ból. Megtudtam ugyanis, hogy ezeket a hűeket álnéven nógatja egy rendőr. Sokszor olyan túlzá­sokba esett, hogy az már bőszítő volt. S akkor azt mondtam, én majd feltérképezem a helyze­tet. Villaverdi bűnözői között találtam néhány érdekes fazont. Egyik napról a másikra éltek. Semmiféle jövőképük nem volt. Nem álltak be katonának. Buj­dostak. Nagyon elszánt kölykök voltak. Bandákba verődtek, és bankokat raboltak ki. Úgy vél­ték, a bankárok még náluk is nagyobb rablók. A legtöbb srác csúnyán végezte. Vagy drogoz­ni kezdtek, vagy lelőtték őket a rendőrök. Csak egyet ismertem, aki ki tudott lépni ebből a kör­ből, és visszaállt a normális élet­be. Azok közül, akik játszottak a filmben, néhányan el is jártak hozzánk. A feleségem műidig azon izgult, hogy mit fognak ellopni. Üres kézzel ugyanis sosem távoztak tőlünk. Pénzre volt szükségük, hát vittek, amit tudtak. Forgatni nagyon jó volt velük. Kérhettem tőlük bármit, mindent hitelesen játszottak el. Táncfilmjeivel, pontosab­ban azzal, hogy a próbaterem­ben mutatta meg egy alkotás születésének minden fázisát, s közben még a táncosok érzel­mi világában, sokszor bonyo­lult kapcsolatrendszerében is el tudott mélyedni, egészen új műfajt teremtett. A flamencót gyerekkorom óta szeretem. Mindig csodálat­tal néztem a táncosokat. Főleg, ahogy a lépéskombinációkat va­riálták, ahogy a végkimerülésig próbáltak. Még ma is lenyűgöz a hatalmas energia, ami árad belőlük. A kész előadásnál min­dig jobban izgatott a felkészülés, amíg egy darab összeáll. Az a sok kín és gyötrelem, amiből a moz­dulatok megszületnek, ahogy az együttes vezetője hajija, biztatja a táncosokat. Ezt mind láttatni akartam a nézőkkel. És most itt a Guernica, a 33 nap Antonio Banderasszal, aki szintén maiagai, mint Picasso, sőt ugyanabban az utcában született, ahol a festő. Tőle tudom azt is, hogy az elmúlt években már mások is felkér­ték, hogy játssza el Picassót, de ön az első, akinek igent mondott. Én sem gondoltam másra, csak rá, amikor eldöntöttem, hogy megrendezem a filmet. Az Almodóvartól kapott szerepei után ez most neki is nagy lehe­tőség. Fel tudnék sorolni néhány jeles színészt, aki azonnal ugrott volna a felkérésre. Picasso hosz- szasan töprengett, müyen képpel legyen jelen a párizsi világkiál­lításon. Váratlanul érte őt a spa­nyol republikánusok felkérése, hiszen a polgárháború évében, 1937-ben Franciaországban élt Dora Maarral, a hűes francia fo­tográfussal. Alkotói válságából eztán épp ez a felkérés mentette ki, de a filmben azt is szeretném érzékeltetni, hogy Dora Maar mellett sem tudott hűséges len­ni. Nyughatatlan lelke mindig újabb kapcsolatba sodorta. A Guernicát nem ugyanazzal a gondossággal festette meg, mint más képeit Lélekben teljesen feldúltan dolgozott, mintha csak egy plakát elkészítésére kapott volna megrendelést. Nem is ér­dekelte a kép sorsa. „Csináljatok vele, amit akartok, az Expo után akár meg is semmisíthetitek” - mondta. Hogy a végén aztán „háborús szentkép” lett belőle, az őt is meglepte. Egy madridi rendezőtől meg lehet kérdezni, melyik fo- dcsapatnak drukkol? Meg. Legfeljebb sokaknak csalódást fogok okozni. A fele­ségem ugyanis barcelonai. Vén fejjel pedig jobb, ha nem nagyon ugrál az ember.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom