Új Szó, 2013. november (66. évfolyam, 255-279. szám)
2013-11-19 / 269. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. NOVEMBER 19. Szín folk 17 A csárdás kialakulását kísérő nézetekről, előítéletekről és eredetvitákról Mi a magyar nemzeti tánc II. Ismeretlen német mester: Vigalom búcsúban (Fotók: A magyar tánctörténet évszázadai) Az első részben azt követtük végig, milyen különböző megítélés alá esett a verbunk és a csárdás a reformkort megelőző évtizedekben, mely ideológiák segítették, esetleg gátolták egyiket-másikat nemzeti táncunkként való elismerésükben, milyen előítéletekkel kellett megküzdenie az éppen „stílusjegyeit kereső”, alakuló, formálódó páros táncunknak, s mindez hogyan tükröződött a kor sajtójában. HANUSZ ZSUZSANNA A csárdás, pontosabban az ez időben még számos egyéb néven emlegetett tánc megítélésében a reformkor, pontosabban az azzal együtt járó igényeknek megfelelő új táncideál hozott lényegi fordulatot: nem vitézi, de társastáncra volt már szükség, melyben a bálok ékessége, a szép nem is részt vehet, s amely ezáltal versenybe tud szállni a kor divatos társastáncaival, és méltóképpen hirdeti a magyar nemzet erejét, önállóságát és kulturáltságát. A reformkor egyúttal egy sokkal pozitívabb nemzetszemléletet is maga után vont. Míg Kisfaludy Sándor regéinek előszavában még a történelem viharaiban megtört, sírva táncoló magyarokról ír, s míg az előző részben is idézett Balia Károly a nemzet géniuszát elkeserítő sorscsapásokat hangsúlyozza, addig Garay János (a kor ismert költője, írója, publicistája) 1834-ben már sokkal bizakodóbban vélekedik: „ď Magyar nem csupán szomorúságra született, s ha voltak is valaha arra vivő okai, hála a’sorsnak! elmúltak azok.” Ez a szemléletbeli változás a táncok megítélésében is megmutatkozik. Folytassuk hát az írások vizsgálatát, ezúttal már a reformkorból! A’ Muzsikának közönséges Története Elsőként Mátray (Rothkrepf) Gábor A’ Muzsikának közönséges Története címmel 1829-ben megjelent tanulmánya érdemel figyelmet, mely az előző részben tárgyalt írások sorát folytatva, szintén a Tudományos Gyűjteményben jelent meg. Bár a tanulmány elsősorban nemzeti zenénk alakulását követi végig (a szerző zeneszerző és zenetörténész lévén), számos táncos vonatkozást is tartalmaz. Azt az elgondolást, mely szerint a magyar zenének és táncnak alapvető caractere a gyász volna, először is zenei érvek alapján kérdőjelezi meg: nemzeti dalaink közt ugyanis a mól (szomorú) tónusúak mellett ugyanolyan számban dúr (vidám) tónusúakat is találhatunk. Szomorú nótáink eredetét pedig nem történelmi eseményekkel magyarázza, hanem azzal, hogy a magyar azon napkeleti nemzetek sorába tartozik, melyek zenéjére a szomorú tónusok eleve jellemzőek. Mátray azon korábbi vélemény ellen is felszólal, mely szerint fris nótáink és táncunk szlovák eredetű lenne, még ha e mellett komolyabb érvet nem is tud felhozni, mint hogy ezek stylusa a két nemzetnél különböző, továbbá hogy nem tudja elképzelni, hogy a’ régi bajuszos Magyarok valaha is a tótokat majmolták volna tánczolásaikban. Szerinte a lassú és a friss - az előző részben idézett Horváth István véleményével megegyezően - a magyarok zenéjének és táncainak egyformán jellemzője, ezek szervesen összetartoznak, egymást kiegészítve alkotnak kerek egészet, ahogyan azt a Rákóczy nótája is igazolja számunkra. A pörgő tánc Még egy utolsó írást érdemes idéznünk a Tudományos Gyűjteményből, 1831-ből, mely szintén a friss páros táncról kialakult kép változását mutatja. Szerzője ugyanis, bár továbbra is a verbunkot tartja az igazán férfias, komoly vitézi táncnak, az azt követő pörgő táncnak szintén az előnyös oldalaira hívja fel a figyelmet, még ha azt sokan kárhoztatják is. Ez ugyanis ha a fölösleges czifráktól megtisztít- tatik, bizonyos rendszabások alá vétetik, nem csak díszes lesz, hanem a test izgékonysága által is sokat nyer, a lépéseket idomítja, a derékot és karokat könnyen, és bizonyos rhytmusra hajlóvá teszi. A Tudományos Gyűjteményben folyó vita alapkérdéseit végül 1834-ben Garay János foglalta össze a Honművész oldalain, A’ magyar táncz történeti tekintetben című nagy lélegzetű tanulmányában. Az írás egyértelműen szembehelyezkedik Balia Károly véleményével, aki 1823-ban megjelent írásában a sorsüldözte magyarság búskomor természetére hivatkozva a friss páros táncainkat mindenestül elvetette, s azokat erkölcstelenséggel és szlovák eredettel vádolta meg. Ezzel szemben a szerző a fent idézett Mátray Gábor gondolatai mellett teszi le a voksát. Megállapítása szerint a magyar táncoknak a toborzó (táborozó, vitézi, verbunkos) mellett legalább olyan fontos neme az azt rend szerint követő páros tánc, a fris magyar (vagy lejtős). Bár érvként Mátrayénál „tudományosabbal” igazából ő sem tudott szolgálni, az általa feltett keresztkérdés azonban elég meggyőzően hangzik: ha a friss páros tánc nem volt a hajdani magyarok sajátja, akkor vajon azok felesége és leányai is sarkantyút húzva szintén Kinizsy vér-toborzóját járták volna? A csárdás, a nemzeti Láthattuk hát a fent idézett írásokból is, hogy a reformkor beköszöntével valóban egyfajta szemléletbeli változás következett be friss páros táncainkkal kapcsolatban. A csárdásra „szükség lett”, és épp azokban az időkben idegennek ítélve „lemondani róla”, amikor a két bécsi keringőkirály, Strauss és Lanner művei kezdtek eluralkodni a báltermekben, valóban felelőtlenség lett volna. Sokkal inkább védeni kellett, nemzeti mivoltát erősíteni és az egész magyar társadalom által elfogadottá és „táncolttá” tenni. Mindezen gondolatok a valóságban az 1830-40-es évek fordulójára értek be, amikor a szabálytalan magyar tánc (az elnevezés arra utal, hogy nem táncmester által szerkesztett, de a néptől való) a „legelőkelőbb” körökben is bemutatásra került, majd divattá is vált. A csárdás első báltermi megjelenésére több esemény is számot tart, de idézzük csak a talán legismertebb történetet, melyet báró Podmaniczky Frigyes örökített meg számunkra emlékirataiban. Ezek szerint a csárdást maga a reformkor legnagyobb magyatja, Széchenyi István tette szalonképessé, aki az egyik pesti kaszinó-bál alkalmával felkérte a fiatal Orczy Istvánt, hogy a táncok szünetében mutassa be a magyar nép táncát. Ennek példájára kapott lábra végre a pesti előkelő szalonokban is - legalábbis Podmaniczky elbeszélése szerint - a nép körében oly sokáig rozsdádzani hagyott csárdás. Talán nem kell hangsúlyoznunk, hogy a valóság ennél minden bizonnyal jóval összetettebb lehetett, de ha Széchenyi alakját szimbolikusan értelmezzük, mindenesetre megállja helyét a történet, hiszen a csárdást valóban a reformkor politikaitársadalmi törekvései emelték ki néptáncaink sorából. Táncolása az 1840-es évek folyamán egyre inkább politikai kiállást jelölt és a Bécs elleni indulatok mind harcosabb kifejezőjévé vált, olykor még akár szó szerinti báltermi harcokat is kiváltva a walzeristák és a csárdáspártiak tábora közt. Szabályokkal szelídíteni Mindez természetesen az egyre inkább kibontakozó sajtó hasábjain is igen látványosan megmutatkozott. írók, költők, közéleti emberek egész sora szólalt fel nemzeti táncaink ügyében, véleményt formálva, vitákba bocsátkozva, így például Czuczor Gergely, Balkányi Szabó Lajos, Vahot Imre vagy Várady Antal (és még számosán gyakran álnév mögé rejtőzve), írásaikat egyebek mellett az Athenaeum, a Regélő és a Pesti Divatlap, a Honderű vagy az Életképek oldalain megjelentetve. Ezen írások fő kérdése azonban már nem az volt, hogy a fris magyar, pontosabban az 1844-től már legfőképpen csárdásnak nevezett tánc beleülik-e a magyar karakterbe, sokkal inkább foglalkoznak az előadás vagy a szabályozás kérdéseivel: mik a csárdás előadásának legfőbb és elvárt jegyei, illetve miként lehetne, vagy egyáltalán kell-e és szabad-e a nép táncán szabályokkal szelídítem, és ezáltal azt a finom úri lábakhoz szoktatni. Bármennyire hirdette ugyanis a kor Berzsenyivel együtt, hogy a magyar táncnak „titkos törvényit mesterség nem szedi rendbe”, egyfajta szabályozásra - már csak a megtanulhatóság kedvéért is - mégiscsak szükség volt. Erről tanúskodnak egyúttal a korban a csárdás mellett igen népszerűvé vált, egyúttal annak elemeiből táplálkozó, táncművészek által szerkesztett népies műtáncok is. A számos írás közül egyet mindenképpen ki kell emelnünk az 1840-es évekből, mely témánkat különösen érinti, mégpedig Czuczor Gergelynek A’ magyar tánczról című, az Athenaeumban 1843-ban megjelent tanulmányát. Ebben a magyar táncnak három fő nemét különbözteti meg: a hadi toborzót, melyet elődeihez hasonlóan a magyar nemzeti táncz eredeti os alakjának tart, az azt követő fris magyart és az úgynevezett pásztor-tánczot. Czuczor tehát a verbunk mellett már nemcsak a friss páros táncot ismeri el, hanem a korábban szintén gyakran idegennek ítélt pásztortáncainkat is, még ha ezeknek a megfelelő helyét nem is nemzeti társastáncaink közt, de a színpadokon megjelenő nemzeti bohózatokban jelöli ki. Számunkra azonban ezúttal sokkal fontosabb a fris magyarról írt bekezdése, melyben hosszasan tárgyalja annak egyes szakaszait (aprózó, pergő, buktató, márto- gatő), figuráit és előadásának módját. Mindez annál érdekesebb, mivel Czuczomakjobbágyi származásánál fogva valóban volt alkalma a nép táncát közeMedve Imre után ismeretlen mester: Egri népviselet (Az ivó) Joseph Heicke: Cigányok és szlovák parasztok lebbről is látni és megismerni, írásában egyúttal a friss páros táncok szlovák eredetére vonatkozó elképzelésekre is reagál, pontosan elkülönítve és maghatározva a két nemzet táncainak jellemzőit, még ha ezt nem csekély nemzeti elfogódottsággal is teszi: „Haüám némeüyektől hogy ď fris magyar nem egyéb volna elferdített tót táncznál E’ véleményre rövid észrevételem következő: Igaz, hogy némi fordulatok a’ fris magyarban emlékeztetnek a’ tót tánczra, peregnek ebben is a’ párok, van buktatója is, de milly különbség van az egésznek jellemében! A’ gyakorlati tánczos jól tudja, hogy sem a’ tót frisre magyaros lejtéssel, sem viszont tánczolni nem lehet, mert a’ tót dobogó, a’magyar inkább lebegő, amazé duda-, ezé hegedűtáncz, amazé düllögő, ezé egyenes feszes állású, és minél távolabb esnek a tótok ď magyaroktól annál kevesebb a’ rokonság is tánczaikban.” Az idézet is jól mutatja, hogy a friss páros táncainkat érintő magyar-szlovák eredetvita végül is lezárulni látszott, s a csárdás elfogadásával végződött, a két nemzet táncai közti hasonlóságot azonban még a lelkes hazafi, Czuczor sem tudta egészen letagadni. Ezen azonban nem is csodálkozhatunk, hiszen az évtizedeken átívelő vita - ahogyan arra ismételten Martin György mutatott rá - eleve meddő volt. Ez ugyanis tulajdonképpen egyazon, mindkét nép által közösen kialakított és használt táncfajtáról szólt (a gyors csárdásról és annak északi rokonáról, a szlovák friškáról), mely a két nép tánckultúrájának a 18. századtól mutatkozó hasonló irányú fejlődéséből eredően jöhetett létre. Végigtekintve hát a csárdás kialakulását kísérő nézetek, előítéletek és eredetviták során, mindenesetre még egyszer tudatosítanunk kell a kort, melyben a bemutatott írások születtek. A nemzeti romantika korát, mely Európa nemzeteit - különösen a függetlenségüket még ki nem vívott kisebb nemzeteket- „önmegfogalmazásra” késztette, és amely „programnak” lényegében a nemzeti táncok meghatározása is részévé vált. Az újra és újra feltett milyen is az igazi magyar nemzeti tánc (?) kérdése mögött így valójában egy sokkal súlyosabb és összetettebb kérdés húzódott. Az, amit később a 20. század sorsfordító történelmi helyzeteiben, illetve egészen napjainkig is oly gyakran és annyian feltettek és megválaszolni próbáltak: mi a magyar (?). Ugyanakkor nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az idézett elképzeléseket csakis saját koruk keretein belül szabad értelmeznünk, azokat napjaink gondolkodására kivetítem igencsak anakronisztikus volna. Tudomást szerezni róluk azonban mindenképpen érdemes. Miért? Hogy megismerve elődeink korának elképzeléseit, nagyszerű meglátásait és esetleges téveszméit, azokon elgondolkodjuk, sőt fölöttük akár el is mosolyod- junk, és így - felvértezve magunkat saját korunk téveszméi ellen- nyugodt szívvel engedjük át e témát az elfogulatlan tudomány vizsgálatának.
