Új Szó, 2013. november (66. évfolyam, 255-279. szám)

2013-11-09 / 261. szám, szombat

PRESSZÓ ■ 2013. NOVEMBER 9. www.ujszo.com IDEGENBEN Kolozsvár, ahova a szív minduntalan visszajár E hetett-e vajon Má­tyás király paprikás krumplit? - kérdezi tőlem Kolozsvár fő­terén, Fadrusz János 1902-ben felavatott szoborcsoportja előtt Marosán Csaba, a Kolozsvári Állami Magyar Színház legifjabb színésze. Csibészes mosoly, fürkésző tekintet. Érzem, hogy vizsgáztatnak. Krumpli ide, pityóka oda, sejtem, hogy leszerepelek. Igen, szalad ki a számon, miért ne ehetett volna? - pöckölöm vissza a kérdést Hát nem! Nem ehetett! Ki is derül, hogy mi­ért nem: Kolumbusz Kristóf révén 1492 után hódította meg a krumpli Európát, a paprika még később, In­diából jutott el hozzánk. Tehát tény­leg nem ehetett paprikás krumplit a nem mindig igazságos király. A hatszáz éves Szent Mihály-temp- lom előtt állunk, amely Mátyás idején már teljes pompájában állt a téren, több országgyűlést tartottak itt, de a törökök elleni csaták tervét is itt beszélték meg. Ami pedig Fad­rusz Jánost illeti, meséli Marosán Csaba, nem is tudott jelen lenni a szoboravatón, hiszen 1899-ben Po­zsonynak készített Mária Terézia- szobrot, nem volt ideje Erdélybe utazni. Négy nagy hadvezér áll a kolozsvári főtéren Mátyás közvet­len közelében. Magyar Balázs, Ki­nizsi Pál, Báthory István és Szapo- lyai István. Ez utóbbi a törökdúlás idején Mátyás király legbátrabb hadvezére volt. A szoborcsoportot 2009-ben újították fel, s egy idő­kapszulát is elhelyeztek a lóban. A talapzatot kellett renoválni, nehogy ledőljön a király. Háttal állva a szobornak, előttünk jobbról az egykori Hotel Con­tinental. A Monarchia egyik leg­híresebb szállodája. Királyi kan­cellárok, konzulok szálltak itt meg egykor, Ferenc József is nemegyszer. Ma zárva a szálló, ahol Bohumil Hrabal hőse, Jan Díté, Őfelsége, az angol király pincére is szívesen dol­gozott volna. Mellesleg: Marosán Csaba épp Díté fiatalkori altere- gója, aki sört és virslit árul a prágai pályaudvaron, imádja a szép nőket, kiszolgálva rendszert és éppen ha­talmon lévő vezéreket, cseheket, németeket, SS-tiszteket, kommu­nistákat, pártfunkcikat, mindenkit, aki az Európa Szálló vendége volt. Kolozsvár lakossága - nemzetiségi­leg - már a középkorban is megosz­lott. Fele szász, fele magyar volt. Ma a románok vannak többségben, de békésen élnek együtt a magyarok­kal. Román szóból mindenesetre többet hall az ember, műit magyar­ból, de a két nép, a két kultúra úgy olvad össze, hogy a magamfajta ide­gen számára az mindenképpen tet­szetős. Az egyik nap a román kultú­ráé a főtér, a másik nap a magyaré. Vagy az egész hét a románoké, de rögtön ezután a következő hét már ismét a magyaroké. Mathias Rex, hirdeti latinul a szobor, hogy ne legyen belőle konfliktus, de Má­tyás király szülőházán is ott a két­nyelvű tábla, s ez láthatóan senkit nem zavar. Az erdélyi magyar iro­dalom jeles egyéniségeinek köteteit árusítják a ház előtt. Orbán János Dénestől, Faludy trónörökösétől három könyvet is látok a pulton, de az ifjú titán, Kovács Ákos Lajos első kötete, a Pulton innen, pulton túl is kapható. Egy utcával lejjebb a város egyik leghangulatosabb kávézója, a Camino. Lakóház volt egykor az épület, alsó szintjén már a legfino­mabb pitéket kínálják, felső emele­Kolozsvári képeslapok: Café Bulgakov, a Q Caffe, a velencei ház erkélye, egy másik erkély a korzón, a Szent Mihály-templom, Mátyás király lovasszobra, a Camino cukrászda belső tere, az egykori Continental Szálló, a virágárus néni a főtéren, ugyanott egy pompás erkély, s alklami idegenvezetőm: Csaba. éíö-tií tén még a kőművesek dolgoznak. Kolozsvár egyébként is a kávéházak városa. Csaba büszkén visz körbe a Jazz Cafeban, engem a Diesel vonz, főleg az alsó szintjével, de szinte minden utcában találunk az ízlésemnek, stílusomnak megfelelő helyet. Kolozsvár egyetemi város is. Rengeteg fiatal indul innen a nagybetűs életbe. Erdély magyar diákjai számára Kolozsvár a tu­domány bölcsője, fellegvára. Itt a Báthory Líceum. Csaba érthető­en adja tudtomra: Báthory István nagy mecénás volt, a legtöbb pén­zét a tanügybe fektette; El is sétá­lunk a főtér közelében álló Babe$- Bolyai Tudományegyetem előtt, majd a vele átellenben működő kulturális központ előtt. Ott, azon a helyen épült fel az 1800-as évek elején az erdélyi magyar színjátszás első állandó otthona, amelyre már csak egy emléktábla utal a falon. A Román Tudományos Akadé­mia kolozsvári könyvtára is itt van kőhajításnyira. Pincéjében felbe- csülheteden értékek. Középkori szerzetesek által kézzel írt könyvek, bibliák. Betérünk a református kol­légiumba, ahol 1557-ben kezdő­dött el az oktatás. A román állam fondorlatos döntésével ragyogó őszi napfényben ismertet meg Csaba. Azokat az épületeket, amelyeket a kommunizmus kobzott el a ma­gyar egyházaktól, és európai uniós nyomásra vissza kellett adni eredeti tulajdonosuknak, nem úgy szol­gáltatta vissza, ahogy annak idején elvette, hanem lepusztult, romos állapotban. A felújítás gondolata fel sem merült az illetékesekben. De ami még fájóbb érzés, jegyzi meg az ifjú színész, 1914 és 1919 között tanárok és diákok egyszerre masíroztak a világháborúba, és ott vesztették életüket. A leventék ti­zennégy évesen. A Farkas utcai református temp­lom előtti terecskét Szent György szobra díszíti. Érdekessége: a szobor eredetije, „ikertestvére” Prágában a Hradzsin udvarán, tökéletes mása pedig Budapesten, a Halászbástyán áll. Pár hónappal ezelőtt a törté­nészek itt, ebben a templomban bukkantak rá Kelet-Európa talán legrégebbi falfirkájára, amelyet az 1500-as években latinul hagyott maga után egy csintalan nebuló. „Aki nem énekel a kórusban, az áll, mint ökör a vásárban” - hangzik a magvas megállapítás, amely annak idején bizonyára komoly megdöb­benést kelthetett, ma legfeljebb megmosolyogtatja az embert. Útban a Bulgakov kávéház felé, amely ételeivel, boraival, hangu­latával a város kétségkívül legnép­szerűbb helye, megállunk egy pil­lanatra az óváros egyik forgalmas pontján, a trolibuszok vonala mel­lett, egy sarki épület előtt naponta friss virágokat áruló, több mint kilencvenéves néni előtt. Becsületes ember, nem kéregét, nem koldul, mondja Csaba, a kertjéből hozza a virágot. Nemrég a néni áldozata lett egy rendőrségi razziának. Mivel nem volt engedélye a kicsi kis csok­rok árusításához, 500 lejre bün­tették, ami körülbelül 120 euró. Újságcikk kerekedett az esetből, s azóta az egész város tud a néni sor­sáról. Férje a háborúban halt meg, hetvenkét éves lánya fogyatékos. Öt gondozza, nevek egyedül. Már a Bulgakov közelében járunk, ami­kor megtudom: a Monarchia ide­jén ez volt a város nagy hírű Virág utcája, ahol vöröslámpás házak vár­ták a kéjéhes kuncsaftokat. Orbán János Dénesnek köszönhetően, aki a vendéglő tulajdonosa, országha­táron túl is emlegetett irodalmi és gasztronómiai fellegvár működik már évek óta ebben a negyedben. A fennmaradt várfal persze sok min­denről tudna mesélni az utca vé­gén. Dzsentrikről, éjjek pillangók­ról, elegáns pilótákról, csakhogy a kövek hallgatnak, Csaba pedig csak a maga rémtörténetét vázolja nagy vonalakban. Egy éve ugyanis félté- kenységi drámába keveredve, innen vitték kórházba hajnali négykor. Mi tehet egy gyengéd szerető híré­ben álló, szolid fiú egy százharminc kilós hústorony előtt ákva? Leg­feljebb lehajol, hogy közekől lássa kiköpött őrlőfogát. Történelemből, egyébként verhe- teden a színpadi Chicagóban fel­tűnt, még mindig csak huszonéves színész. De amire legalább ennyire büszke: a Zilahi Református Wes­selényi Kollégiumban érettségi­zett, ott, ahol annak idején Ady is tanult. S a költőóriáséhoz hasonló az ő családfaszerkezete is, édesanyja kalotaszegi, apai ágon pedig szilágy­ságiak a felmenői. Hét testvér közül ő a legfiatalabb, hat nővére szana­szét él a világban. Az egyik Aradon, a másik a Szilágyságban, ketten Pestre költöztek, de van egy nővére Marseille közelében és Londonban is. Meglátogatni idén nyáron sem tudta egyiküket sem, hiszen kü­lönböző fesztiválokon járt, Selmec­bányán pedig kéthetes nemzetközi workshopon vett részt. Egy évvel a román forradalom után, 1990- ben született, szülei ipari munká­sok voltak, ma már nyugdíjasok. Kolozsvártól 145 kilométerre, a kémeri völgykadanban élnek, és oda várják haza gyermekeiket. Ne­hezen viselik, hogy magukra ma­radtak. Színházi elfoglaltsága mi­att Csaba is csak négy-öt havonta látogat haza. A munka szeretetére, megbecsülésére korán megtanítot­ták őt a szülei. Voltak nehéz éveik, amikor még a porszívót is el kellett adniuk, hogy legyen pénzük éle­lemre. Tizenhárom évesen Csaba kőművessegédként kezdett a falu­ban, követ tört, és betont kevert, téglát rakott, falazott. Vízszerelő is volt, meg hegesztő, később ipari alpinista, elektromos redőnyöket szerelt banképületekre, harminc méter magasban. Volt nyár, amikor fenyőfát ültetett, máskor megy- gyet szedett, de még festőmun­kásnak is elment, Olaszországba. A színiegyetemet Kolozsváron vé­gezte, természetesen Ady-versek- kel felvételizett. Egyetemistaként kollégiumban lakott, most lakást bérel nem messze a színháztól. Tompa Gábor európai hírű társu­latának tagjaként éppen Michal Dočekal rendezésében az Őfelsége pincére voltam című Hrabal-mű pikolófiúját játssza, de már készül új szerepére, a Valahol Európában Szeplősére. Amire viszont legalább ennyire büszke: bekerült a Polcz Alaine Ideje az öregségnek című regénye nyomán Novák Emil ren­dezésében készült filmbe, amelyben az írónőt Törőcsik Mari kelti életre. Az orosz katonákat játszó ifjú szí­nészek, köztük Csaba, nem tudtak betelni az addig messziről csodált színésznővel, aki egyebek között azt is elmesélte nekik: háborús honvédként édesapja Erdélybe volt kihelyezve. Csaba most boldog, hogy ezt a saját fülével hallhatta, s abban reménykedik, az élet még több ehhez hasonló nagy élmény­nyel fogja megajándékozni. Már a színháza közelében járunk, amikor Ceaujescu dömpereiről faggatom, amelyek rengeteget ártottak a vá­rosnak. A nyolcvanas években a Conducator szisztematizálás címén falvakat rombolt, és országszerte centralizált, s megalomán terveit Kolozsvár is megszenvedte. A város történelmi épületei bánták őrült hóbortját, ott építtetett új lakótele­peket, ahol eltörölhette a múlt fel­becsülhetetlen emlékeit. De most, az óváros szívében, az Állami Ma­gyar Színházhoz vezető úton állunk egy díszes homlokzatú ház előtt, amely még a Monarchia idején, ve­lencei tervek alapján épült. Az itte­ni tervezők ugyanis rájöttek, hogy a homokos, üledékes talajon bizton­ságosan felhúzható egy velencei ház tökéletes mása. A kolozsvári épület olasz ikertestvére azonban a hatva­nas években, egy nagy árvíz követ­keztében elpusztult, ezért az ittenit, amely ugyancsak alapos felújításra szorulna, a műemlékvédelem őrzi. A benne lakók, bár övék az ingat­lan, semmit sem változtathatnak rajta, még egy erősebb szöget sem verhettek a falba. Régi berendezésével, bútoraival, tárgyaival, varázsos hangulatával nekem a Camino kávézó lett a ked­venc helyem Kolozsváron. Csaba a „velencei ház” előtt áll megbabo­názva. „Ha újra születnék, akkor is Erdélyben szerették élni, és ebben a városban” - mondja leplezetlen büszkeséggel. Megértem őt. Ko­lozsvárt az is megszereti, aki csak egy órát tölt a szívében. Hát még, aki ott eszmél a világra! Szabó G. László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom