Új Szó, 2013. október (66. évfolyam, 228-254. szám)
2013-10-30 / 253. szám, szerda
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. OKTÓBER 30. Horgász 15 A természet ezer színben pompázik, s nem az elmúlást, a sokarcúságot idézi Az őszi horgászat sokszínűsége Ahogyan minden horgásznak megvan a maga kedvenc hala, ugyanúgy a legkedveltebb évszaka is. Van, aki a tavaszi pezsgést várja egész télen (talán a nagy többség), akadnak, akik a legcsikorgóbb zimankóban fogják a legnagyobb süllőket (a legkevesebben), ám a legtöbben talán a nyári horgászatot kedvelik. Nem véletlenül. KÖVESPl KÁROLY Jómagam minden évszakot szeretek, egyedül a tél képez kivételt. Ahogy korosodik az ember, úgy apad a kedve, hogy dideregve caplasson a sárban, hóban, tűrje a jeges szél „simo- gatását” a tarkóján. Ráadásul úgy gondolom, hogy a vegetációs nyugalom nemcsak a növényeknek jár ki, hanem a halaknak is. Hadd pihenjenek ők is, mi is. Hanem az ősz, az maga a varázslat! Amikor reggelenként titokzatos köd borítja a tájat, és a gyengülő nap sugarai oszlatni kezdik a párát a folyó fölött, valami megfogal- mazhatatlan érzés kerít a hatalmába. A természet ezer színben pompázik, és nem elsősorban az elmúlást idézi, hanem a sokarcúságot. Ilyenkor természetesen pergetni a legizgalmasabb, hiszen a kishalak bandákba tömörülve vonulnak pihenőhelyükre, és a növényzet is leszáll, ami könnyebbé teszi a műcsali vezetését, bár a vizet borító falevelek ezt nem könnyítik meg. A sárgásbarna levélkavalkád kapcsán jut eszembe: a feneket és a felszínt elborító sok szín miatt jómagam egy szürke körforgóval keresem ilyenkor a csukákat. Többször írtam már róla, a nevét sajnos nem tudom, és a boltokban is egyre ritkábban találkozni vele. Szürke szilikonhalacska,, előtte egy kis, ezüstös forgóval. Természetesen több méretben lehet kapni, ha belebotlik az ember. Lehet, hogy véleden, de ez a legeredményesebb műcsalim, veri a sárgát, a narancsszínűt, a pirosat. S talán az sem véletlen, hogy nem szívesen használok fámolygót: a billegő kanalak, amelyek a lefelé püinckéző falevél mozgására emlékeztetnek, kevésbé feltűnőek sok helyütt - éppen a sok falevél miatt. A körforgó vibrációját viszont minden hal megérzi az oldalvonalával. Nincs az a csuka, bahn, esetenként akár süllő, amelyet ne hozna izgalomba a különös rezgés, amely ráadásul kishal vagy lepkeformájú „lényből” árad. Ilyenkor a letisztuló, s nem egyszer apadó vízben bizony meg kell keresni a halat, amely nem ott tartózkodik, ahol nyáron megszoktuk. Sokan éppen ott követik el a hibát, hogy ilyenkor is ragaszkodnak a megszokott helyeikhez. A sekély vizeket üyenkor felejtsük el, inkább a mélyebb helyeken Ősszel is gyakori zsákmányunk a falánk balin ben is nagy élet zajlik: most is ott locsognak a nagy pontyok, s bár a letisztult vízben igencsak óvatosan kell mozogni a parton, falánkabbak, mint nyáron. Nem vagyok rekordhajhász, de tavaly éppen október végén fogtam egyik legszebb pontyomat, egy hétkilós, csaknem nyurga testalkatú tőpontyot. A szerelék egyszerű volt: egy szál nagy esőgiliszta a csupasz zsinór végén. Odasuhintottam a bokrok elé, és behúzott fékkel vártam a kapást. A mocorgó, meg-megugró zsinór hamar jelezte, hogy valaki ízlelgeti a gilisztát odalent, majd hamarosan elindult a kanóc; lassan, komótosan, de határozottan. A bevágásom is határozott volt, akár a fárasztás. Némi bokorba törés, iszapkavarás után kierőltettem a potykát a tisztább terepre, ahol néhány kör után megpipáltattam, majd a szákba tereltem. Természetesen nem dobáltam a vízbe semmilyen etetést, nem akartam megzavarni az óvatos halakat. Október végén azért csak a pergetés az igazi. Akár tavon, akár folyóvízen. Halastó esetében könnyebb a dolgunk, hiszen a ragadozók kutakodjunk. De hogy ez sem szentírás, hadd mondjak el illusztrálásképpen egy történetet. A bodaki ágvizekhez mentünk csukázni, amit köztudottan kishalfogás előz meg. Az egyik vékonyka, de elég mély, eldugott ágvízben annyi bodorkát pillantottam meg, hogy elállt a lélegzetem. Nosza, elő a kispecát, vékony zsineggel, parányi úszóval, mikrohoroggal, azon két-három csontival. Rövidre fogva: egész délelőtt a bodrikat és vörösszámyúakat kapkodtam a vízből, amelyek közé egy-egy termetes sügér is beugrott, és el is felejtettem, hogy csukázni indultam. Húsz-, harmincdekás, nem ritkán félkilós halakat fogtam egymás után, némelyiket szinte fárasztani kellett. Egy-egy fogás után természetesen megriadtak, és utánuk kellett menni, majd vissza. Ide-oda ingáztam a vékonyka víz mentén, miközben barátaim nem értették, mit művelek, miért nem rakok már össze egy stupekos felszerelést, amikor száz méterrel odébb rabol a csuka. Egyszerűen rabul ejtettek ezek a gyönyörűségek, és nem tudtam elszakadni tőlük. Délután persze csak pergettem egy jót, és fogtam is két csukát, de a kishalas parádé talán az aznapi rablózáson is túltett. Ilyen is tud lenni az őszi peca. Azért az őszi pontyozás se kutya. A pergetés mellett azért olykor-olykor kiugrók kedvenc kis tavamra, ahol nem sok ember áztatja a kanócot üyenkor. A legtöbb sporí az őszi telepítést várja, akkor aztán mindent bele! A lecsupaszodó bokrok alatt azonban októberősszel is ugyanott Jaknak”, ahol nyáron, sőt az egész évben. Csak éppen többet mozognak, kalandoznak a kishalakat keresve. Alig van ahhoz mérhető, az adrenalinszintet magasba verő izgalom, mint amikor „elakad” a villantó vagy a rapala, és pul- zálni kezd valami a szerelék végén. Egy gyakorlati tanács: ne féljünk minél nagyobb villan- tót, kanalat, rapalát akasztani a karabinerbe! A nagy csukák a nagy falatokat szeretik, különösen, ha jól imitálják a sebesült, menekülő kishalat. HETI TIPP A bevágás erőssége AJÁNLÓ Ifjú barátom, aki mostanában ismerkedüt a pecázás fortélyaival, kérdi a minap, hogyan érdemes bevágni a halnak: energikus, rövid rántással, vagy lassúbb, de erőteljes húzással? A kérdésre nem lehet egyértelmű választ adni. Pontosabban: a bevágás ereje és gyorsasága elsősorban attól függ, hogy milyen halra, müyen erős felszereléssel, müyen távolságra stb. horgászunk. Nyilván másképp kell reagálnunk például egy keszeg- vagy paduckapásra, mint amikor a csalinkra rárabol egy harcsa. A bojlihorgászatnál például nincs szükség bevágásra, hiszen ez köztudottan önakasztós módszer, ahol a megugró ponty (eseüeg amur) önmagát akasztja a horogra. A harcsa esetében elég rendesen oda kell törölni, mert ennek a ragadozónak kemény a szája, és lagymatag akasztásnál nem ütné át a horog a száját. Gyors bevágásra van szükség például az úszós pontyozásnál, keszegezésnél, amikor gyakran a másodperc töredékéig van a hal szájában a csali. Ez sem szentírás persze: amikor a hal lebuktatja az úszót, sőt határozottan elindul vele, nem kell kapkodnunk, de a gyorsaság ekkor is nyerő lehet. Különösen a „fürge” halak esetében kell gyorsan reagálnunk (paduc, máma, keszeg, pisztrángfélék). A gyors bevágás nem jelenti azt, hogy teljes erőből kell odavágnunk a halnak, mert azt a szerelékünk bánná. Hosszabb, fokozatosan erősödő bevágás- ra/behúzásra van szükség, ha nagyobb távolságra horgászunk (a zsinór nyúlása miatt, különösen ha lágy, „soft” kategóriát használunk), míg a közelebbi csalik esetében elég egy gyors, csuklóból végzett ütés. Erősebb bevágást igényel a klasszikus nájlon, mint ha például fonott zsinórral horgászunk, amelynél közvetlenebb a kontaktus a hallal. Az akasztás erősségénél azonban sokkal lényegesebb a gyorsaság. Egyes halfajok csak csipkedik és cmcálják a csalit, ezeknél fontos a gyors bevágás, míg a nagyobb csalit nyelő, nagyobb halak esetében inkább a megakasztás ereje a siker záloga. Ha például körforgóval vagy gumihaüal pergetünk, nincs szükség nagyon erős bevágásra, itt is a reakció gyorsaságán van a hangsúly. Különösen akkor kell hihetetlen gyorsan odatörölnünk, ha a ragadozó nem visszarántja, hanem „megtolja” a műcsalit. De ez már egy következő írás témája lesz. (- kk -) Görbüljön a bot! Nemrég Paton járva megnéztük a kikötőt, ahol szebbnél szebbjachtok ringatóznak a vízen. Igaz, helybéli tulajdonost keresve sem találnánk köztük, annál több zsolnait, nyitrait, pozsonyit. A celebek és a nagyvállalkozók pénze nem ismer lehetetlent és távolságot. Szóba elegyedek az őrrel, és (hogyan másképp?) öt perc múlva már a halakról folyik a diskurzus. Emberünk órákig tudna mesélni róla, hogyan rabolják az öreg Duna vizét a telhetetlen horgászok - és nem horgászok. Hanem, szegezi nekem váratlanul, amikor megtudja, hogy kezelője vagyok ennek a kéthetente megjelenő rovatnak, írjak már valami olyanról, amit még nem találtak ki! Valami egészen új, ismeretlen dologról. Nos, ez az az olvasói kérés, aminek nem tudok megfelelni. A horgászatban ugyanis már minden fel van találva. Igaz, ellentmond ennek, hogy például a pontyozás fortélyairól évtizedekkel ezelőtt azt hitték, nem lehet tökéletesíteni, erre jöttek az angolok, és kitalálták a bojlizást, ami egy csapásra megváltoztatott mindent. Ma már a horgászoknak legalább a fele bojlival űzi a potykákat. Hasonló forradalmat hozott a feederbotok használata. Aki nem bojlizik, az feederezik. Aki nem is feederezik, nem is bojlizik, az csökött és elmaradott. Esetleg rakós bottal csápol tó- és folyóparton. A szonár (radar) azt is megmutatja, mikor kapja be a fenékről elrugaszkodó harcsa a szerencsétlen kárászt, nadálycsokrot. Mit lehet még kitalálni? Tulajdonképpen semmit. Ami viszont titok, azt minden horgász féltve őrzi, és nem köti mások orrára. Mert a horgászat - dacára minden műszaki herkentyűnek és végletekig finomított szereléknek - a titokról szól. Arról, hogy hol bujkál, és mit eszik a hal. Hol, melyik ponton találkozik a hal és az ember ősi ösztöne. Hogy aztán bevágás után reccenjen az orsó fékje, és görbüljön a bot. (kövi) Ötleteiket, beszámolóikat a horgasz@ujszo.com címen oszthatják meg velünk. A dunai ruganyokon jókat lehet pergetni SÜllŐZŐ horgász a Latorcán (Somogyi Tibor felvételei)
