Új Szó, 2013. október (66. évfolyam, 228-254. szám)
2013-10-19 / 244. szám, szombat
2013. október 19., szombat SZALON 7. évfolyam, 42. szám Budapest 56-os katonai városparancsnokaként vált legendává, az USA-ban történelmet és hadászatot oktatott, Nagy Imre újratemetése után tért haza Király Béla, az operabarát nemzetőr Király Béla vezérezredes, az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik meghatározó alakja volt. A nemzetőrség főparancsnokaként, Budapest katonai városparancsnokaként vált legendává. A forradalom leverése után az USA-ban élt, ott találkozott Krénusz Józseffel, a New York-i Metropolitan Opera nézőtéri ügyelőjével, aki szintén 1956- ban hagyta el az országot. PORTRÉ A közös sors, a zene szeretete révén kötöttek barátságot, ami Király Béla 2009-ben bekövetkezett haláláig tartott. A szabadsághősre Krénusz József visszatekintésével emlékezünk. Menjen, ki merre lát Az 56-os fiatalok körében Király Béla neve fogalom volt. Nagy Imre közvetlen munkatársaként fontos szerepet játszott a forradalomban. Az oroszok őt is várták a Malinyin vezette végzetes tököli tárgyalásra, de valami technikai ok miatt nem jutott el hozzá a meghívás. Szerencséje volt; elkerülte Maiéter sorsát. 1956 novemberében találkoztam vele először. Ott lehettem a harcokban részt vevő több száz fiatal között, akiknek Király Béla Nagykovácsiban azt javasolta, hogy menjen, ki merre lát, mert a megtorlás véres lesz. Megfogadtam intelmét, engem a sors kalandos úton Amerikába vezérelt, s 1957 táján a New York-i Magyar Házban találkoztam vele személyesen. A régi, világháborús egyenruháját viselte, hogyan juthatott hozzá az uniformishoz az Újvilágban, azt el sem tudtam képzelni. Neki és Kállay Miklósnak, az egykori miniszterelnöknek Halász Péter újságíró barátom mutatott be. „Egy operában is jártas zenebaráttal ismertetlek össze” - ezekkel a szavakkal vitt oda Király Bélához és a Kállay házaspárhoz. Mivel az egykori miniszterelnök és felesége is szerette a muzsikát, első közös témánk a klasszikus zene volt. Elfogódottan beszélgettem velük, zavartságomat Király Béla oldotta fel: „Ha máskor is kedve van zenéről társalogni, nyugodtan keressen fel.” Legközelebb a Carnegie Hallban, egy magyar esten találkoztunk. A fellépők névsora impozáns volt: Szörényi Éva, Gabá- nyi Böske színművész, Zathu- reczky Ede hegedűművész, Tollas Tibor költő, Bencze Miklós, a neves basszista szerepelt egy műsorban. Honfitársainkban még élt a lelkesedés, s noha a jegyárak borsosak voltak, a híres, kétezer fős koncertterem zsúfolásig megtelt. Az esten Király Béla is beszédet mondott, így csak futólag köszönthettem. Később ő jelentkezett telefonon, gálánsán meghívott egy italra a 82. utcai Magyar Házba. Jóllehet, kemény katonaember volt, mégis mértékkel ivott. „Én csak egy whiskyre vagyok hitelesítve”-jegyezte meg. Az egyetemi oktató Ettől kezdve figyelemmel kísértük egymás sorsát, s örömmel konstatáltam, amikor a Columbia Egyetemen sikerrel doktorált. Nagyon szépen és választékosán beszélt angolul, a nyelvismerete is segítette előmenetelét. Tudományos pályája szépen ívelt felfelé: a St. John Egyetemen középkori történelmet és hadászatot oktatott, utána a New York Egyetemen a történész doktoranduszokkal foglalkozott. Kiváló pedagógus volt, amikor észrevette hallgatói figyelmének lankadását, egy-egy érdekes, néha humoros történettel rázta fel a fiatalokat. Magyar témák is érdekelték, a kiegyezés történetével behatóbban foglalkozott. Később jelent meg e témakörben forrás- értékű munkája (Béla K. Király: Basic History of Modem Hungary 1867-1999). Műveit angoluljelentette meg: egyrészt nem bízott a magyar kiadókban, másrészt tudatosan törekedett arra, hogy az amerikai egyetemisták hiteles forrásból ismerjék meg a közép-európai történelmet. Szomszédaink számos történelemhamisításának lehetett Amerikában tanúja, így a maga módján küzdött az igazságért. Az operarajongó Király igen aktív volt, a művészetek is érdekelték. Nem volt bezárkózó tudóstípus, s jó humorérzékkel áldotta meg a Teremtő. Nagyon szerette a vígjátékokat: „Olyan gyenge komédia nincs, amin ne tudnék kacagni. ” A régi magyar filmeket is gyakran emlegette, örök kedvence Kabos Gyula és Latabár Kálmán volt. Magán is tudott szórakozni, katasztrófának aposztrofálta a születését, amely egy napra esett a Titanic hajótörésével. Viszont nem tudott viccet mesélni, a legjobb történetnek is mindig eltolta a poénját. Mint említettem, az első beszélgetésünk középpontjában az operák álltak. Leginkább a dallamos dalműveket szerette; Puccini áriái könnyeket csaltak a szemébe. Wagnerért másképp rajongott: „Fel kell hozzá készülnöm, helyet szorítani zenéjének a fejemben.” A New York Egyetemen volt az irodája, s ha a rádióban egy hosszabb Wag- ner-művet adtak, ott maradt éjjel egy óráig. Ha már benn volt, nem is ment haza Highland Lakesbe, New Jersey-i otthonába, hanem a fotelben szundikált egyet, s álmodott minden bizonnyal a német zeneköltőről. „Fürdőszoba sem volt, másnap féltem, hogy diákjaim megérzik rajtam az ápolatlanságot”- mesélte mosollyal a szája szegletében. Az orosz operákat is nagyon kedvelte; a Borisz God- unovot, az Anyegint, a Pikk dámát, a Hovanscsinát többször is megnézte. Rengeteg könyve és lemeze volt. Emlékeztetett Norman Schwartzkopfra, az öbölháború vezetőjére, aki egyszer a Met- ben azzal dicsekedet, hogy az amerikai tábornoki karban neki van a legjobb operagyűjteménye. E nemes versengésben Király sem maradt el mögötte: a magyar, az angol, az amerikai felvételek betöltötték a polcokat, vagy félezer lemezt számoltam egyszer össze nála. Amikor kapcsolatunk szorosabbá vált, gyakran vittem el a Metropoli- tanbe, főpróbákra. A neves intézménybe két bérlete is volt: a Dress Circle-be, vagyis az erkélyen középtájra szóltak. „Nem szeretek a földszinten ülni -magyarázta. - Ha egy kis asszonyka ül mögöttem, egész este hajlonghatok, ha viszont kifogok előttem egy kalapos hölgyet, akkor én nem látoksemmit. ” Szerette a mély hangokat. Nagyra tartotta például a kanadai Louis Quilicót, az ő baritonja hasonlított a legjobban a magyar Svéd Sándoréhoz. Egyszer találkoztak is, s mikor megtudta, hogy az énekesnek magyar menye volt, téma is akadt bőven. A Broadway-re is gyakran járt, ott is a magyar kapcsolatok érdekelték: Molnár Ferencről, Darvas Liliről többször beszélgettünk. Amikor a híres magyar színésznő Csehov Cseresznyéskertjében lépett fel, elmesélte, hogy a nevezettet még Bécsben látta ugyanebben a darabban, akkor németül szerepelt. Darvas művészete valóban kivételesvolt, három nyelven: magyarul, németül és angolul is tökéletesen beszélt és játszott. Élt-halt a magyar zenéért Király Béla nemcsak Magyarországért, hanem a magyar zenéért is élt-halt. Korábban a Kékszakállú herceg várát a Metben angolul énekelték, barátom pedig hangos szóval tiltakozott a nyelvválasztás miatt. Később, amikor Bartók remekművét magyarul mutatták be, láthatóan megnyugodott. A magyar művészek fellépését kitüntetett figyelemmel kísérte. Marton Éva New York-i bemutatkozása előtt megkért: „Mutass be ennek a lánynak!” A nürnbergi mesterdalnokok 1976-os premierje után találkoztak. Lenyűgözte az előadás: „MégegyilyenszéphangúÉvátso- hasem láttam, ekkor kezdtem igazán megszeretni Wagnert. ” A művésznővel és férjével a már említett Highland Lakesben látogattuk meg. Király villája meseszép környezetben, egy kis tó partján, erdő közepén épült. Csak csónakkal lehetett elérni, gondolom, ez tulajdonosának gondot is jelentett télen. Takaros otthon volt, hátul, a mintegy kétszáz négyszögöles kert végében álltak a galambketrecei. Énnek is megvolt a magyarázata: fiatalkorában állatorvosnak készült, s egy katonai ösztöndíj-lehetőség módosította pályáját. Az állatok szeretete viszont megmaradt benne, s ez a madárfajta állt legközelebb a szívéhez. A Budapesti tollaslábú és a Keleti pergő fajtákat Magyarországról hozatta, s a helyi galambászszö- vetségnek is az elnökévé választották. Beszélgetett a galambokkal, mint édes gyermekeivel, a kis fiókákat kezébe vette, úgy szólt hozzájuk. Egy kis nacionalizmus is szorult kommentárjába: „Nézd, ezek a bolond spanyol galambok mindig eltévednek, bezzeg a magyarok mindig időben hazatalálnak.” Egyébként nem Marton Évá- ék voltak az első magyarhoni vendégei. Más magyar énekesek társaságát is kereste: To- kody Ilona, Kónya Sándor művészete is lenyűgözte. Az utóbbival, többször találkozott, a híres tenort „Mesternek” hívta, míg ot Kónya kajánul - Sztálin nyomán - „Generalisszi- musznak” titulálta. Mindketten kedvelték a természetet, Béla vadászni, Kónya horgászni szeretett, így az eszmecsere során fogásaikat, trófeáikat vitatták meg. Simándy Józseffel barátságot ápolt, Melis Györgyöt nagyra értékelte, s mikor visszatelepedett Magyarországra, Ko- váts Kolossal volt jóban. (Csaknem) száz év A szűk baráti társaságban többünknek decemberben volt a születésnapja. 1989-ben egy hosszabb partit rendeztem, amelyre Karády Katalin is hivatalos volt, ő is e hónapban, 8-án született. Nyílt partit terveztünk, délelőtt 10-kor kezdtük, s kivilágos-kivirradtig tartottuk. A vendégek jöttek-mentek, jól érezték magukat. Király Béla Karádyval érkezett. A nap hátralévő részét egymás mellett töltötték, felszábadultan beszélgették végig a napot. Az opera is gyakran szóba került, hisz mindketten operabarátok voltak. Ilyen vidámnak sosem láttam az akkor már nagybeteg híres énekesnőt. Király Béla, noha jó társasági embernek ismertem, magánéletében magányos volt. Ennek gyökerei a Rákosi-korszakba nyúltak vissza: amikor 1952- ben halálra ítélték, felesége elvált tőle. Amerikában találkoztak ismét, de - noha még mindég vonzódott egykori hitveséhez - kerülte a társaságát. Münchenben élő fiával viszont tartotta a kapcsolatot. A sors iróniája, hogy fia rosszul beszélt magyarul, de unokája tökéletesen elsajátította felmenői anyanyelvét. Az egykori parancsnok először Nagy Imre újratemetése után tért haza. Később felszámolta amerikai otthonát, a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiának ajándékozta híres könyvtárát. Budapest peremén, Mátyásföldön vett egy kis házat, ahol hamarosan a galambjai is új otthonra leltek. Gyakran utazott a két világrész között, de fél évtizeddel halála előtt már fárasztotta a repülőút, nem vágyott a tengerentúlra. A magyar fővárosban a nagy múltú - szintén somogyi - Somssich családdal ápolt baráti kapcsolatot, összejártak, s velük ment vasárnaponként szentmisére is. Hívő ember volt s gáláns adakozó: adományokkal segítette a helyi plébániát. 2009-ben még megünnepeltük születésnapját, a kilenven- nyolcadikat. Somssichék látták vendégül, az asztal körül mintegy húszán lehettünk. Király tolószékben ülte végig az ünnepet. Korábban gyakran emlegette, hogy száz évig szeretne élni. E találkozáson már szomorúan tekintett az egybegyűltekre: „Márszázéves lettem. ’’Hiábatiltakoztunk, megismételte: „Én tudom, hogy ma vagyok százéves.” Három hónappal később kísértük utolsó útjára az operabarát nemzetőrt. A 2013. január 14-én készült hanganyag alapján lejegyezte: Csermák Zoltán. Király Béla és Krénusz József a kilencvenes években, Budapesten (Fotó: Krénusz József családi archívumából)
