Új Szó, 2013. október (66. évfolyam, 228-254. szám)
2013-10-19 / 244. szám, szombat
9 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. OKTÓBER 19. ________________________________________________________________________________Szombati vendég Bogdán Zsolt: „Sokszor úgy érzem, hogy többet érdemiek, mint amennyit kapok, máskor meg azt, hogy többet kapok, mint amennyit érdemiek..." Kolozsvárról került be több díjazott magyar filmbe Vlad Mugurt, a román színház jeles alkotóját tekinti mesterének, Tompa Gábor szerződtette immár európai hírű társulatához, ahol most a prágai Michal Dočekal rendezte Őfelsége pincére voltam főszereplője. SZABÓ G. LÁSZLÓ Bogdán Zsolt, aki Jászai Maridíja mellé az idén kapta meg az Érdemes művész címet, tizenkilencedik évadját kezdte a Kolozsvári Állami Magyar Színháznál. Bohumil Hrabal nagy sikerű regényének színpadi változatában ő Jan Díté, aki sokra vitte, és magasról zuhant nagyon mélyre. Vezető színésznek való, nagy ívű szerep. Jól illik abba a sorba, amelyben másokkal együtt III. Richárd, Ványa bácsi, Übü király és Woyzeck áll. Dsida-estje után pedig Ady Endre verseiből állítja össze új műsorát. Honnan tudta meg, hogy legutóbbi filmje, a Deák Krisztina rendezésében készült Aglaja, amelyben a vándorcirkuszos férj szerepét játssza, négy díjat nyert az idei Monte Carló-i mustrán? Szülővárosomban, Csíkszeredán voltam, ahol részt vettem egy filmfesztivál megszervezésében, s mivel az Aglaja is szerepelt a műsorban, felhívtam Krisztát, hogy jöjjenek el a bemutatóra. Épp akkor a Monte Carló-i gálán volt Ónodi Eszterrel. A budapesti bemutatón sem lehettem ott, bár vártak. Előadásaim vannak, és nagy a távolság. Ennek tudtában pedig egy idő után a meghívások is elmaradnak. Volt már ennél sikeresebb filmje? Szakmailag sikere volt a Dallas Pashamendének is, amelyért a legjobb férfi alakítás díját kaptam Franciaországban és Pécsett is, a kelet-európai filmek fesztiválján. Az Iszka utazása is szép köröket futott a világban. Miképpen könyveli el az ilyen kivételes lehetőségeket? Természetesen minden egyes filmért nagyon hálás vagyok, de nagyon sok jelentős színész forgat ennél többet. Vagy ennyit sem. Ez is iga2. A kőszínházak ugyanis nehezen engedik el a színészeiket. Az én igazgatóm is nagyon meggondolja, kit, mikor, hova enged. A kőszínház egyrészt kényelmes állás a színésznek, hiszen állandó játéklehetőséget és fizetést biztosít számára, de erős a szorítása is. Ha megkeresés van, akkor könyörgés is. „Gábor, kérlek, engedj el!” Mire ő: „Nem! Nem! Nem!” Az ötödik győzködés után hosz- szasan nézzük egymást, majd Gábor azt mondja: „Jó, menj, ha neked ez olyan fontos.” A mérleg ilyen. Négy úszik, egy marad. De a Katona József Színházban is elég szigorúak a szabályok, ezt Ónodi Esztertől tudom. Van úgy, hogy nagyon jó ajánlatot kap az ember, és nem jön össze. Ézzel együtt kell élni, ezt el kell fogadni. Gábor hosszú ideje építi a társulatot, rengeteg energiát fektet bele. Nem lóghatok ki a sorból. A színházban nincs demokrácia, díjak vagy tapasztalatok alapján „elkanászosodás”. Gábor mindenkit ugyanazon a szinten tart. Húzhatsz x előadásban, műit az állat, társulatilag ez egyáltalán semmit nem jelent. Melyik irányban érzi nagyobbnak a távolságot, Budapest vagy Bukarest, a magyar vagy a román film felé? Mindkét hányban nagy a távolság. Ötszáz kilométer ide is, oda is. A román film számtalanszor nyit felénk, de az akcentusunk miatt hátrányos helyzetben vagyunk. Ha nem is a magyar, az erdélyi íz azoknál is érződik, akik szinte anyanyelvi szinten beszélnek románul. Színházban játszhatok román nyelven, meg is hívnak. A film más. Ott nem tudom eladni, hogy román vagyok, hiszen közelről mutatják az arcomat, és az ajkamon a kamera. Arról nem is beszélve, hogy Romániában most gomba módra nőnek ki azok a kitűnő színészek, akik színházban nem, vagy keveset játszanak, tehát nem kell egyeztetni őket. A magyar filmbe pedig más miatt nem lehet igazán betömi. Egyrészt telített a piac, másrészt a távolság miatt. De azzal a véleménnyel is többször találkoztam már, hogy: „Ti, erdélyi színészek kicsit furcsán beszéltek magyarul.” Ezen mindig elcsodálkozom. Egy biztos: Bukarestbe gyakrabban járok válogatásra, mint Pestre. Ebben bizonyára az is szerepet játszik, hogy az utóbbi években eléggé kihúzták a pénzt a magyar filmgyártás alól. Megcsappant a produkciók száma. Mégis sikerült bekerülnie három értékes alkotásba. A Dallas Pashamendébe úgy kerültem be, hogy a rendező, Pejó Róbert aradi származású, onnan ment ki Ausztriába, és helyszínt keresve jöttek felmérni a terepet Erdélybe. Az volt a szerencsém, hogy itt is castingoltak. Az Iszka utazásába is a rendező, Bollók Csaba emelt be. Eljött, beszélgettünk, és azt mondta, írunk neked egy szerepet. A forgatás helyszínén meg is írták, rendkívül hálás voltam érte. Deák Krisztina a Nemzetiben látott, ahová Alföldi Róbert hívta meg a társulatunkat a Ványa bácsival. Kriszta is ott volt az előadáson, utána megkeresett, másnap bementem a válogatásra, és megkaptam a szerepet. Az Aglaja nagyon jó hangulatú forgatás volt, csak irtózatosan fárasztó. Negyven- nyolc óra alatt többször is megtettem a Budapest-Kolozsvár, Kolozsvár-Budapest utat. Reggel hatkor kijöttem az éjszakai forgatásból, hétig összeszedtem magam, nyolckor beültem az autóba, levezettem Kolozsvárra, a délutáni próbára, este előadás, utána vissza. Hajnali ötre odaértem, hétkor smink, tántorogva, forgatás után ismét a kocsi, vissza Kolozsvárra. Rengeteg erőt elvesz az embertől az ingázás. Volt olyan, hogy úgy éreztem, kifolyik a szemem. Ha nem ült volna mellettem a kollégám, Dengyel Iván, és nem mesél folyamatosan, el is aludtam volna a volán mögött. A Dallas Pashamende, ahogy az Iszka utazása is a legmélyebb nyomorban élőkről, a kirekesztettekről, a felemelkedésnek a leghalványabb jelét sem látó emberekről szól. Hogyan viseli az ilyen fájó történeteket? Természetesen nagyon megráznak engem is. Az Iszka utazásában szereplő gyerekek tekintetétől azóta sem tudok szabadulni. A Dallas Pashamende kapcsán kimentünk körülnézni egy erdő melletti cigánytelepre. Iszonyatos látvány volt. Annál alább menni nem lehet. Vittünk húsz darab félkilós puliszkacsomagot, hogy befogadjanak, közel engedjenek magukhoz az ott élők. Papundekliből és ágakból állítottak maguknak viskót. Százötven embernek egy vékonyka forrásból csordogált a víz. A puliszkáért olyan eszeveszetten nyúltak, hogyha félkilós aranyrudakat osztottunk volna, azért sem kapkodtak volna olyan nagyon reménytelenül. Én akkor el is határoztam, hogy soha többé nem fogok belenézni mások éhező szájába. Még do- kumentálódás címén sem. Naiv a kérdés, tudom, mégis felteszem. Hisz abban, hogy az ilyen filmek egy kicsit is változtatni tudnak a helyzeten? Nem naiv a kérdés. Egy jó film jó esetben fel tudja hívni azoknak a szervezeteknek a figyelmét, amelyek képesek odahatni a létminimum alján élő embercsoportokra. De nagyon nagy csoda kell ahhoz, hogy valami tényleg megmozduljon. Más kérdés, hogy meddig tart a figyelem? Ideig-óráig, esetleg tovább? Ki foglalkozik ma a Zsil völgyében élő emberekkel, akiknek teljes kilátástalanság az életük? Az marad nekik, amit magukra kell vállalniuk, mint az Iszka utazásában. Ha már itt tartunk: a keleteurópai blokkban 1989-ig Romániát sújtotta a legnagyobb szegénység. Lassan huszonöt év telt el azóta. Elindult az ország egy olyan úton, amely reményre ad okot? Nyilván vannak elmozdulások, törekvések, de nagymértékben, nagy léptékben nem történt szinte semmi. Ha valami előre mozdul, a következő kormányzatnál visszaminősül. Déva vára effektus. Amit estig felépítettek, reggelre ledőlt, amit reggelre felhúztak, estére leomlott. Romániában ma is több olyan helyet találnánk, ahol az ember elszégyelli magát attól, hogy egyáltalán milyen vágyai vannak amellett, hogy mások hogyan élnek. Társulata, a Kolozsvári Állami Magyar Színház, akárcsak a híres bukaresti Bulandra, tagja az Európai Színházak Uniójának. Kiváltságos helyzet Román részről mennyire érzik a szakma megbecsülését? Különös státus a miénk. Mondhatnám azt is, hogy egyedülálló, hiszen aligha van még egy ország, amelyből két színház is tagja lenne az Uniónak. Magyarországon is csak a Katona József Színház. Jó sok időbe telt, míg felvettek bennünket, sokat kellett bizonyítani, sokáig néztek minket. A román szakma úgy tekint ránk, és ezt ki is nyilvánítják, hogy a Román Nemzeti Színházat jelen pillanatban Kolozsváron kell keresni, a magyaroknál. Törekvéseiben, eredményeiben, újszerűségében, frissességében a mi társulatunk az, amely az elmúlt tizenöt-húsz év alatt a legtöbbet mutatta fel az országban. Ennek tudatában a románok sokkal inkább tisztelnek és felnéznek ránk, mint a magyar szakma. Elmesélem egy fájó emlékemet. Ezt mindig mondani fogom. Említettem, hogy a Ványa bácsival vendégszerepeltünk Budapesten. Akkora nagy közönnyel és gőggel találtuk szembe magunkat, mint eddig soha, sehol. Alföldi Róbert mindent elkövetett értünk. Ott ült a magyar színjátszás krémje. Egy kiemelkedően jó előadás végén senki nem tapsolt. Tízperces meghajlásunk alatt egyetlen taps sem hangzott el. Az Erdélyből elszármazott kollégák azt mondták: három másodpercen múlott, hogy ki csapja össze elsőként a tenyerét. A magyar kollégák meg azzal jöttek, hogy: „Nálunk nem tesznek a tapsrendre zenét.” Mintha nem tudták volna, hogy Szonya monológja után vége az előadásnak. Ugyanazon a héten aztán Bukarestbe is elvittük az előadást. Sejtem, mi következik. Felpattant a közönség, úgy bravózott. A románok! Andrei Serban, az előadás rendezője, aki nem egy egyszerű ember, letol rendesen, ha valamit nem csinálunk jól, Bukarestben azt mondta: „Gyerekek, nagyon sok társulattal dolgoztam a világban, nagyon sok jó színésszel, de lehet, hogy ti vagytok az egyetlen olyan csapat, amellyel maradandó élményem van.” Majd könnyes szemmel így folytatta: „Most jöttem rá, mit jelent kisebbségnek lenni.” És hagyta, hogy a nagy román arcán végigcsorogjon egy trianoni könnycsepp. Pedig annyira kőkemény tud lenni, nála nincs könyörület. „Mert amikor Budapesten voltunk - mondta -, láttam, hogy ti nem vagytok az övéik, Bukarestben meg azzal gratuláltak a barátaim, hogy b...a meg, ezek a kurva hazátlanok milyen jók! Nektek tényleg nincs hazátok, ti minden határon kívül vagytok, pedig úgy dolgoztok, mint a kutyák.” Miről beszélünk? Ott vagyunk Kisvárdán, Pécsen, Budapesten? Az összbenyomás mégis az, hogy magasról tojnak a fejünkre. Annak a tiszteletnek, amiben román oldalról van részünk, csak a töredékét kapjuk meg a magyaroktól. Az aktuális politikai vezetőség időnként annyit ad, hogy túl is lő a célon, de a mindennapi közlésben, az egyenes beszédben nem tudunk találkozni. Az én bajom e kérdésben mélyebben gyökerezik, mint hogy díjaznak-e valakit vagy sem. Egyfajta frusztráltság ez is. Folyamatos kisebbségi érzés, amit ők tovább gerjesztenek. A románok rendkívüli módon elhalmoznak bennünket a figyelmükkel, és nem azért, hogy valamit kompenzáljanak, valamiért kárpótoljanak, hanem mert valóban úgy érzik, hogy érdemesek vagyunk a figyelmükre. Magyarországon még mindig úgy néznek ránk, mint az erdélyi ltistestvérre. Kaptunk is külön homokozót Kisvárdán, de abba a körbe, ahol magukat mérik meg, Pécsre sokkal később engedtek be minket. Európában most már évek óta jelentős köröket futnak. Ebben az évben Szöulban, Párizsban, Avignonban jártunk, eljutottunk Rómába, Nápolyba, játszottunk Európa töhb nagyvárosában. Sok rendezővel, köztük több külföldivel is dolgozunk, ez Gábor nagyon nagy erénye. A Vígszínházzal rendkívül jó kapcsolatunk van, ez Eszenyi Enikő érdeme. Valóban túltesznek magukon, mindig nagyon kedvesen fogadnak bennünket, a vendégszeretetükről ódákat lehetne írni. De ha az elmúlt húsz évet nézem, rengeteg fájó kérdés felmerül bennem. Persze lehet e mögött egy nagy Erdély-frusztráltság is, amely valamennyiünkben működik. Én is sokszor úgy érzem, hogy többet érdemiek, mint amennyit kapok, máskor meg azt, hogy többet kapok, mint amennyit érdemiek. Adyval szólva: nem tudom, örüljek-e vagy szánjam magamat. Választhatta volna a zenei pályát is, hiszen alkalmanként énekel az Operában. Játszott a Gianni Schicchiben, A sevillai borbélyban, a Háry Jánosban. Bachig hogyan jutott el a zongorán? Engem a zene időnként jobban ki tud kapcsolni, mint a színház. A zenében rend van, pontosság. A magam szórakoztatására, épülésére, nyugalmára zenélek. Leülök, kisilabizá- lok egy kottát, és megtanulom a darabot. Otthon, egyedül. Ha jobban zongoráztam volna, szinte biztos, hogy azt a pályát választom. De színész lettem. S mivel a zenében helyén a világ, a színházban is az értékrendet keresem.
