Új Szó, 2013. október (66. évfolyam, 228-254. szám)
2013-10-16 / 241. szám, szerda
Horgász 15 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. OKTÓBER 16. A ragadozók rendkívül óvatosak, elég egy rossz mozdulat, hogy későn vegyük észre a jelenlétüket Rafinált folyóvízi csukák Számtalanszor tapasztalhattuk, hogy ha kissé óvatlanul közelítünk a vízparthoz, elijesztjük az ott dekkoló halat. Sok horgász nincs tisztában vele, hogy a part mentén strázsáló csukák nagyon jól látnak, és a lépéseink zörejét is hallják. KÖVESDl KÁROLY tem egy szürke hétköznapon. A szürkeséget szó szerint kell érteni: borongós, majdnem cse- pergős délelőtt volt. A köd már eloszlott, de a nap úgy döntött, hogy szabadnapot vesz ki, eleget perzselte a fejünket nyáron. A folyópart ilyenkor kihalt, csak egy-egy elszánt horgász keszegezik, próbálkozik a szezon utolsó pontyaival. Pedig a sárguló falevelek közt ilyenkor a legizgalmasabb elhúzni egy- egy körforgót, megtáncoltatni a 8-10 centis rapalák valamelyikét. Utóbbit tűztem a karabinerbe, és az öböl alsó végén kezdtem a próbálkozást. Ami azzal kezdődött, hogy éppen egy utamban heverő, a vízben végződő fatörzset próbáltam átlépni, amikor gumicsizmám megcsússzam, és hatalmasat rúgtam a fába. Ekkor láttam a föntebb említett nagy csukát, amely őrületes burványt keltve ugrott meg. Nem tudom, melyikünk ijedhetett meg jobban, Pedig tudhatnák, hogy a legtöbb hal „hall”, pontosabban az oldalvonalával érzékeli a rezgéseket a vízben. A víz pedig felveszi a parti dobajt. A csukák ráadásul - viszonylag nagy szemük is erre utal - könnyen meglátják a mozgást a parton. Egy-egy vízre vetülő árnyék, óvatlan mozdulat elég, hogy azonnal elinaljanak, de akár egy ágroppanás, széknyikordulás, nagyobb rössel földre helyezett tárgy keltette zörej is vüággá űzi őket. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egész nap vissza se térnek kedvenc helyükre, de kell hozzá legalább fél óra, hogy visszaóvakodjanak megszokott leshelyükre. Számtalanszor jártam már így tóparton, holtág mentén, de folyóvízen is. Legutóbb is bosszankodva kellett tapasztalnom, hogy a Morva folyón, ahová szívesen ruccanok ki egy-egy pergetésre, talán a környék legnagyobb csukáját sikerült elijesztenem. Van ott egy sokak által ismert öböl, pontosabban langó, ahol a víz nem túl mély, és enyhén visszafelé folyik. Ez a szakasz legalább ötven méteres, egy helyütt egy víz fölé hajló fűzfa, följebb pedig egy rég fennakadt fatörzs teszi színesebbé és izgalmasabbá a terepet. Ide igyekezA AAorva, a sejtelmes folyó Elcsábult csuka (A szerző felvételei) mindenesetre ő megmenekült, én pedig bosszankodhattam a maflaságom miatt. Lehet, hogy az őszi szezon legnagyobb zsákmányát sikerült elbaltáznom. Dohogva mentem följebb néhány méterrel, és bepöccintettem a sárgás-feketés fahalacskát egészen a sodorvonalig. Ott buktattam le a felúszó rapalát, majd kezdtem lassan, szaggatott mozgással bevontatni. Első dobásra csak egy csomó falevelet sikerült kihalásznom. Másodikra szintén. A harmadik dobás azonban izgalmasan alakult. Már a part közelében veretett a rapala, amikor egy sötét árnyék tűnt fel mögötte. Szinte megállt a szívverésem. A legtöbb horgász ilyenkor követi el azt a hibát, hogy hirtelen mozdulatot tesz, támadásra akarván késztetni a ragadozót, amely az esetek többségében elijed. Ehelyett sóbálvánnyá meredve, a tekerést leállítva vártam egy-két ütemet. A halacska szép lassan felpilinckézett a felszínre, ott sárgult, míg lassan ismét elindítottam. Durranós rávágás volt a válasz, és azonnal a csuklómban éreztem a bot rándulását. Bármily hiheteden, az első dobások egyikére csukát akasztottam! Sajnos, a víz alatti hal látványa sokszor csalóka: a nagyobbnak vélt árnyék egy alig méreteske csukává változott, amely méltatlankodva paskolta a vizet. Tiltakozása eredményes volt, kíméletes horogszabadítás után visszacsusszantottam a vízbe. Elnéztem, ahogy villámgyorsan tovainalt, majd ismét följebb araszoltam vagy húsz méterrel, elérve a vízbe dőlt fatörzset. Ugyanazt a rapalát hagytam a zsinór végén, és nem túl sűrű rendszerességgel kezdtem körbedobálni a fatörzset. Alatta is, fölötte is próbálkoztam. Mindhiába. Hamar eluntam a sikertelenséget, és körforgóra váltottam. Talán azért is, mert a legtöbb csukámat blinkerrel fogtam az évek során, meg aztán megfigyeltem, hogy a legtöbb pergető horgász, haladva a korral és követve a divatot, voblerezni Kedvenc körforgóim szokott itt is. Hanem ezúttal a körforgó sem bizonyult fogósnak. Sem a narancssárga, sem a piros, sem a többszínű. Három a magyar igazság, gondoltam, és elővettem kedvencemet, a szürke eminenciást (gumihalacska + körforgó). Talán a hatodik vagy hetedik dobást suhintottam a könnyű pergetőbottal, közvetlenül a fa mellett vezetve a csalit, amikor elakadtam. Hohó, ismerjük ám ezt a trükköt! Lendült a bevágás, és nem csalódtam. Az akadó meglódult, és csukává változott. Ez már darabosabb példány volt a szabadon en- gedettnél, meg is húzta vagy kétszer a féket, ugrást azonban nem sikerült produkálnia, talán, mert kissé keményebbre vettem a fárasztást. Hamarosan megmerítettem a mintegy másfél kilós ragadozót, amely, mint kiderült, aznap az egyetlen zsákmányomat jelentette. Még csak az öböl felénél jártam, így végigdobáltam az egész csöndes szakaszt, de több kapást nem sikerült elérnem. Egyszer kőbe akadtam, máskor félméteres gallynak sikerült betörölnöm, de ezen kívül nem akadt több izgalom. Még a bali- nok is hallgattak. Följebb sétáltam, és megpróbáltam a jónak ígérkező kövezéseket is, de hiába. A vége felé visszacaplattam az ominózus elijesztett nagy csuka búvóhelyéhez, de úgy látszik, vagy nem tért vissza szokott helyére, vagy úgy gondolta, aznap nem óhajt semminek odaverni. Kora délutánra úgy gondoltam, elég volt a mókából, és befejeztem a pergetést. De tudtam, hogy a nagy csuka kedvéért hamarosan visszatérek ugyanide, és akkor már jobban odanézek a lábam elé. Görbüljön a bot! Jócskán benne járunk a per- getőszezon- ban, így nem árt néhány dolgot feleleveníteni. Talán éppen ez az a műfaj, amelynél a legtöbb halat szürküljük össze a legdurvábban, hiszen például a rapalák többségén két (nagyobbaknál akár három) hármashorog is fityeg. A jókora hármashorgot leslukkoló bugylicsuka komoly sérüléseket szerezhet, pláne, ha mélyen nyeli, vagy a szilványaiba akad a horog. Kisebb süllő, balin az ilyen megrázó „élményt” a legritkább esetben éli túl, hiába engedjük szabadon, csak kóvályog és vérzik, s végül elpusztul. Szó sincs persze arról, hogy minden műcsalin cseréljük le a horgokat, s ne adj’ isten szakáll nélküli egyeshoroggal lássuk el a villantót, voblert. Értelmét és célját veszítené a dolog. Annyit azonban megtehetünk, hogyha már „odaragadt” szegény pára a csalihoz, legalább a lehető legkíméletesebben igyekezzünk megszabadítani a horogtól. Erre való (főleg a csukákhoz) a szájfeszítő és a hosszú fogó, amelyek közül az ún. orvosi érszorító a legjobb. Természetesen ez csak egy kategóriát jelöl, hiszen nem mindenki sebészorvos. Bármelyik horgászboltban lehet kapni ilyen készségeket. Sokan még ma is vágóhoroggal szedik ki a vízből a harcsát, nagyobb csukát. Ez a vagdalkozó kínzás, mondanom sem kell, fölösleges. A harcsa szájába nyugodtan bele lehet nyúlni egy kimustrált kesztyűvel, rongydarabbal is. A kisebb - de akár nagyobb - ragadozók kiemelésére pedig nagyon ügyes szerszám az ún. grip, amely nem sebzi meg a halat. Árban is elérhető, s különben is, ha már horgászunk, ne ezen spóroljunk, inkább két üveggel kevesebb sört tegyünk a hátizsákba. A bot anélkül is görbülni fog! (Kövesdi) HETI TIPP Ne pergessünk teleszkóppal AJÁNLÓ A hogyan s mivel pergessünk kezdetű kérdés alfája és ómegája természetesen a felszerelés. Gyakran látom képeken, filmeken, hogy néhány sporttársunk teleszkópos bottal szűri a vizet. Ez önmagában nem megvetendő, hiszen sokkal kényelmesebb egy szál, rövidre összedugott bottal kijutni a vízhez, ám ezek a pálcák nem erre a műfajra valók. A folyamatos dobálás során ugyanis a bottagok elmozdulnak, az összevissza álló zsinórvezető gyűrűk nem teszik lehetővé a zsinór szabad és sima futását, ami sok kellemetlenséget okozhat. Ráadásul nem is úgy kalibrálták őket, hogy állandóan dobáljunk velük. A pergetőbotoknak a súlypontjuk is másképp oszlik meg. Ezért villantózáshoz, voblerezéshez egyértelműen a kétrészes, stabil pergetőbotokat tudjuk ajánlani (2,40-3,00 méteres tartományban), bár az utóbbi időben egyre nagyobb teret kapnak az egyrészes, rövid, két méter alatti pergetőbotok. Ezek hátránya ismét csak a szállítás körülményessége. A perge- tés másik lelke az orsó, éppen amiatt, hogy a pergető horgász az egész napos - de akár néhány órás - pecázás során többszáz dobást végez. Ez, valamint a súly vontatása, avíz ellenállása, nagy megterhelést jelent a csapágyakra, fogaskerekekre. Az olcsó, könnyű anyagból készült orsók nem is bírják sokáig a strapát; előbb-utóbb .nyekeregni”, kotyogni kezdenek, fékjük letapad stb. Vannak persze méregdrága orsók (minap olvastam egyről, amelyhez a gyártó 2 pótdobot is kínál, s mindhárom fémből készült), de a középkategóriásak között is találunk megfelelőt. A legtöbb esetben inkább a márkanéven van a hangsúly, mintsem az indokolatlanul sok csapágyon. Pergetéshez lehetőleg ne használjunk grafitdobot, mert az gyengébb, és megszorulhat. Olyan orsót vásároljunk, amelynek dobja (és pótdobja) fémből készült. A két komponens közti összhang sem elhanyagolható szempont. Egy 5-25 grammos botra ne rakjunk 400-500-as orsót, s fordítva, egy 40-80 grammos, vagy még erősebb pálcához nem illik az apró, 250-es orsó. Természetesen törekednünk kell arra, hogy a szerelék ne legyen túl nehéz, különben másnap a karunkat sem bírjuk felemelni az izomláztól. (- kk -)
