Új Szó, 2013. október (66. évfolyam, 228-254. szám)
2013-10-01 / 228. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. OKTÓBER 1. Sport 15 A török színekben induló Oľga Beständigová és Uhan Mansiz csütörtökön és pénteken a pozsonyi Ondrej Nepela Emlékversenyen lép jégre „Nem sikerült, de nem bántunk meg semmit” A török színekben versenyző Oľga Beständigová és Ilhan Mansiz az utolsó, 19. helyen végzett a páros műkorcsolyázók versenyében az oberstdorfi Nebelhorn Trophyn. Az olimpiai részvételről így lemondhatnak, de pályafutásukat folytatják. Az egykori vb-bronzérmes futballista és szlovák partnere ezen a héten a pozsonyi Ondrej Nepela Emlékversenyen indul. Az elmúlt évek egyik leglel- kesítőbb műkorcsolyatörténetének főhőseivel Oberstdorfban beszélgettünk. BŐDT1TAN1LLA Hat évvel a török Sztárok a jégen tv-show után, amelyet megnyertek együtt, megvolt az első igazi műkorcsolyaversenyük. Hogyan értékelik az oberstdorfi szereplést? Ilhan: A rövidprogram nagyon jó volt, ahhoz képest, hogy Öli nyolc éve nem versenyzett, számomra pedig ez volt a legelső megmérettetés műkorcsolyázóként. Persze lehettünk volna még jobbak is, de első alkalomnak megteszi. A kűr pedig... Abban már volt néhány hibánk, két elem kimaradt, elestem gyakorlatilag a semmiből, de végül is a kűr is elment. Olga: Nem lehetünk mérgesek magunkra, mert nagyon kevés időnk volt a felkészülésre. Rengeteg mindenre kellett figyelnünk, a legapróbb részletekre is. Nekem például a véremben van, hogy az egyes mozdulatoknál hogyan tartsam a kezem, de Ilhannak mindent el kellett magyarázni. Sok stressz előzte meg ezt a versenyt. Azt hittük, hogy a kűr sokkal jobb lesz, mert az erőnlétünk megvolt hozzá. A tapasztalat azonban hiányzott. Sokat kell még dolgoznunk a koreográfián, az alap-korcsolyázótudáson, és aztán foglalkozhatunk azzal, hogy az egyes elemek kivitelezése minél jobb legyen. így kijuthatunk az Ebre és esetleg a vb-re is. A rövidprogramban éppen csak egy hajszállal maradtak el a Eb-részvételhez szükséges technikai minimumtól. Olga: Olyan kevés kellett volna! 0,77 pont. Ezt bárhol összeszedhettük volna. Ilhan: Például az emelésnél, amit sokkal jobban is be tudunk mutatni. De talán egy hét múlva már jobb lesz. Olga: Pozsonyban nagyon szeretnénk megszerezni az Ebhez szükséges technikai pontszámot legalább a rövidprogramban. És reméljük, a kűr is jobban sikerül, mint Oberstdorfban. A kűr végén elég dühösnek tűnt. Olga: Ahogy visszanéztem a programot, inkább szomorú voltam, mint dühös. Három éven át dolgoztunk ezért, és nem volt könnyű három év. Fizikailag sem, de lelkileg aztán végképp nem. Visszanézve elég jól nézett ki a produkciónk, de mi közben szörnyen éreztük magunkat. Az elhibázott elemekben megmutatkozott a depresszió és a frusztráció. Sajnálatos módon olyan elemeket rontottunk el, amelyeket máskor meg tudunk csinálni. Ez nagyon bánt. Korábban többször is elmondta, hogy nagyon stabilak az emeléseik. Most viszont bizonytalannak tűntek az emeléseknél, az egyiket teljesen ki is hagyták. Olga: De nem azért, mert nem érezném magam biztonságban. Ilhan soha nem ejtett le semmilyen emelésnél, lekopogom. Nagyon erős és nagyon stabü a jégen. A gond az időzítéssel és a technikával volt. Ha nyomás alatt vagyok, akkor nehezen őrzöm meg a nyugalmamat, és mindent gyorsan le akarok tudni. Ez történt a kűrben is. Nagyon siettem, és ez lett a vége. Nem hibáztathatom ezért Ilhant, és továbbra is azt gondolom, hogy az emelések talán a legnagyobb erősségünknek számítanak. Nincs miért szégyenkeznünk, büszke vagyok Ilhanra. Nagyon jó munkát végzett. Nem volt könnyű, se nekem, se neki, de most folytatni fogjuk a munkát. Be akarjuk bizonyítani, hogy ott a helyünk a versenyeken. Mire gondoltak a kűr végén? Uhan: Kicsit mérgesek voltunk. Pont azért, mert tudjuk, hogy mit tudunk, hogy ennél jobb is lehetett volna. Az emelésekhez tökéletes időzítés kell, és ez most hiányzott. Öli túl hamar felugrott, megütött, de ez előfordul. Az viszont, hogy elesek egy forgásbemenetnél, rettenetesen dühített. Ha a forgásból billentem volna ki, azt még elfogadom, de hogy el sem jutottam a forgásig... Nagyon izgultak? Ilhan: Már a bemelegítésnél éreztem, hogy Öli mennyire ideges. Öli: Nem is! Ilhan: Akkor arra gondoltam, hogy talán jobb lenne, ha ma egyáltalán nem korcsolyáznánk... Sokkal jobban izgult, mint én, de rám is valahogy átragadt a feszültsége, és ez az egész programra rányomta a bélyegét. Öli: A kűr eleje elég jól sikerült, a dobott ugrás után kissé megnyugodtam. A bemelegítésnél egyik dobott dupla ritt- bergerünk sem sikerült. A dobott tripla rittberger nem sokkal a verseny előtt állt össze nekem, és úgy gondoltuk, hogy ha a bemelegítés során jól fog menni a dupla, akkor a programban megpróbálkozunk a triplával. De hát ez után a bemelegítés után szó sem lehetett róla. A programban viszont nagyon jól sikerült a dupla, és fellélegeztem. De jött az első emelés, ami már elég bajos volt, aztán meg a program katasztrofális középső része... Azt legszívesebben rögtön megismételtük volna, hogy legalább valami alappontszámot kapjunk az elemekre. Érezték, mennyire szurkolt önöknek a közönség? Ilhan: Igen, és nagyon jól is esett. A teljesen kihagyott emelés után a tapsuk óriási erőt adott. Csak hát rögtön elestem a forgás előtt. Szerintem akkor már a közönség is feladta. Oľga: Dehogy adta, továbbra is ütemesen tapsoltak. Ez fantasztikus érzés volt. Ilhan: Azt gondolom, ezen a versenyen megfizettük a tanulópénzt. Tapasztalatokat szereztünk, láttuk, hogyan tudunk teljesíteni versenykörülmények között. Oľga: És kivívtuk a többiek tiszteletét. Sok olyan korcsolyázó volt a mezőnyben, akikkel korábban nem is találkoztam, de ők is odajöttek hozzánk, kezet ráztak velünk. Ez szerintem nagyon fontos. Három-négy éve senki nem hitt bennünk. Sokan azt gondolták, viccelünk, vagy ha nem, Ilhan meg fog ölni egy emelésnél, vagy valami hasonló. Többen rámutattak, hogy lehetne műkorcsolyázó partnerem, korcsolyázhatnék show-kban. De én azt gondolom, néha a nehezebb utat kell választani, néha fejjel kell menni a falnak. A hitetlenkedő vagy gúnyos megjegyzések soha nem bizonytalamtották el önöket? Oľga: Mások negatív energiáját a saját magunk hasznára fordítottuk. Ha nekem valaki azt mondja, hogy ez úgysem fog sikerülni, akkor felébred bennem a „csakazértis” hozzáállás. Nem lehet? Csak várjatok, és bebizonyítom, hogy lehet. Ilhan: Én már a fociból ismerem ezt az érzést. Hazai pályán az ember sok energiát nyer a szurkolóktól. Idegenben viszont mindenki utál, és én éppen ezt a negatív energiát használtam arra, hogy még motiváltabb, még eltökéltebb legyek. Egyébként meg azokon sem csodálkoztam, akik nem hittek bennünk. Én is furcsán néznék, ha most egy műkorcsolyázó bejelentené, hogy három év múlva válogatott futballista lesz belőle. Törökországban ismert embernek számít. Ott hogyan fogadták az igyekezetét? Ilhan: Nem nagyon tudtak róla, mert nem követik a műkorcsolyát. Én egyébként mindig is úgy terveztem, hogy ha egyszer befejezem a labdarúgó-pályafutásomat, akkor valamilyen más sportot fogok űzni. Persze nem gondoltam volna, hogy ez épp a műkorcsolya lesz... Oľga: Én pedig azt tudtam, hogy szeretnék valami olyat véghezvinni, amit még soha senki nem csinált. De én sem hittem volna, hogy egy futballistával fogok korcsolyázni... Ilhan: Ezt a sors akarta így. Nagyon élveztem az első versenyemet, még akkor is, ha nem tudtuk a legjobb teljesítményt nyújtani. De ez csak új motivációt jelent, hogy még keményebben dolgozzunk. Három éven át küzdöttünk ezért, szerintem van bennünk még egy vagy két év. Tehát folytatni szeretnék? Közvetlenül a kűr után még azt mondta, eljönnek a pozsonyi Ondrej Nepela Emlék- versenyre, hogy Oľga a szülővárosában is korcsolyázhasson, aztán meglátják, hogyan tovább. Ilhan: Persze, fejlődni akarok! Nem akarom befejezni egy vagy két verseny után. Lehet, hogy Pozsonyban jobbat futunk, mint Oberstdorfban, de még akkor is sokat fejlődhetünk. Jelenleg például triplákat tanulok a hevederen. Úgy fest, tényleg élvezi a korcsolyázást, vagy legalábbis a benne rejlő kihívást. Ilhan: Persze, versenyző típus vagyok. Oľga: De azért azt ajánlom mindenkinek, töltsön el velünk egy hetet, és azután vonjon le ilyen következtetéseket. Ilhan: Az viszont biztos, hogy meg akarjuk mutatni, hogy ennél jobb teljesítményre is képesek vagyunk. Oľga: Én azért néha megkérdezem magamtól, 34 évesen mit keresek még itt. Azok a korcsolyázók, akikkel együtt versenyeztem, ma már edzők... Ilhan: Ahogy gondolod... Én könnyűszerrel találok magamnak új partnert, fiatalabbat, hajlékonyabbat! Oľga: Én csináltam végig veled az egészet, és más arassa le a babérokat? Inkább nem megyek sehová! De komolyra fordítva a szót: vannak jobb és rosszabb időszakok, és ezzel nem lehet mit kezdeni. A nehezebb percekre is szükség van, hogy tudjuk értékelni a szép pillanatokat. Ezek szerint nem bánták meg, hogy belevágtak ebbe az őrült projektbe? Még akkor sem, ha az olimpiára végül nem jutottak ki? Ilhan: Tudtuk, hogy nem lesz könnyű. Az olimpia nem lenne olimpia, ha olyan egyszerűen ki lehetne rá jutni. Rengeteg munka van mögöttünk, sok áldozatot hoztunk. Megpróbáltuk, elbuktunk, de azt mondtuk, ha nem jön össze az olimpia, megpróbálunk legalább az Európa-bajnokságra kijutni. Beleöltünk egy csomó időt, munkát és pénzt ebbe az egészbe, az olimpia nem sikerült, de nem bántunk meg semmit. Ez ugyanis nemcsak Szocsiról szólt, hanem arról is, hogy megmutassuk az embereknek, van értelme az álmaikért küzdeni. Makszim Trankov: „Le a kalappal!” Ilhan igyekezete előtt elismeréssel adózik Makszim Trankov is, aki partnerével, Tatjana Voloszozsarral a páros műkorcsolyázás címvédő világ- és Európa-bajnoka: „Szerintem fantasztikus, ha valaki ennyi idősen új sportba kezd, és nyári sportról téli sportra váltani még sokkal nehezebb. Ilhannak pedig semmi szüksége nincs arra, hogy így hívja fel magára a figyelmet, ő már a futballpályafutá- sával legenda lett Törökországban. Éppen ezért nagyon tisztelem az igyekezetéért és a keményfejűségéért, büszke vagyok rá, le a kalappal előtte!” (bt) „Meg akartuk mutatni az embereknek, hogy van értelme küzdeni az álmaikért" (Susanne Schutz felvételei)
