Új Szó, 2013. szeptember (66. évfolyam, 203-227. szám)
2013-09-18 / 217. szám, szerda
Horgász 15 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. SZEPTEMBER 18. Sok etetés és bonyolult szerelékek nélkül is lehetünk eredményesek, ha jó helyen pontyozunk Az egyszerű is lehet nagyszerű Könyvtárnyi irodalma van annak, hogyan fogjunk pontyot. A horgászmagazinok szakírói oldalakon keresztül ecsetelik a finomabbnál finomabb módszereket, az osztott szerelék bonyodalmait, a feederes pecázás rejtelmeit, az etetőanyag sokösszetevős, több órát igénylő elkészítését. Az átlaghorgász pedig szinte frusztrálva érzi magát, és úgy tekint a dologra, mint egy művészeti ágra, amelyet csak a felkentek és a bennfentesek alkalmazhatnak eredménnyel. KÖVESDI KÁROLY Ő is megjárta a bokrok sűrűjét, mégis az enyém lett De hogyan pontyozik az „átlaghorgász”? Kilencven százalékuk jól megtömi az etetőkosarat, és besuhintja vagy hatvan-nyolcvan méterre a horgot, majd váija, hogy az aranyhasúak megtalálják az aromák illatozó forrását, s vele a horgon lapuló csalit. Divatok és trendek Több cikkben foglalkoztam idén a nyári pontyozással. Aki unja a témát, ne olvassa tovább. Hanem egyre nagyobb megütközéssel figyelem évek óta, hogyan pontyoznak sporttársaim. Két módszer hódít egyre inkább. Az egyik a bojlizás, a másik a feederezés. Elég megnézni egy-egy újságban a reklámokat, hogy lássuk, a bőjükből illetve a bojlis horgászat kellékeiből a legnagyobb a kínálat, a reklámozott botoknak pedig több, mint a fele feederbot. Utóbbi finom módszer, hiszen ezeket a vékony hegyű pálcákat azért találták ki, hogy a legapróbb, leheletkönnyű kapásokat is jelezzék. A bojlis peca lényege pedig a kapitáüs pontyok kiszelektálása a többi, kisebb egyed közül. (Bár ez nem mindig sikerül, hiszen egy két-háromkilós ponty is nagyra tudja nyitni a száját.) A lényeg: messzire kell dobálni, és sokat keU etetni. Ami elég megterhelő a pénztárcára nézve, és nem mindig szelektál úgy, ahogyan szeretnénk. Hiába teszünk ugyanis akár három centi átmérőjű bojlit a hajszálelőkére, nem tudjuk megparancsolni a négy-ötkilós pontyoknak, hogy azt nem nekik szántuk, hanem a tizenöt-húsz, és annál is nagyobb társaiknak. Márpedig a bojlizás lényege a rekordfogás. Ez pedig sokba kerül (rod-pod, elektromos kapásjelzők, drága szörfbotok, mázsányi bojli, nem beszélve a sok kiegészítő kellékről, ami a sátortól kezdődik és a bojlistopperrel végződik). Feederbotot ugyan már kevés pénzből is lehet vásárolni, itt azonban a jó minőségű etetőanyagok jelentik az anyagi megterhelést. Ennek részletezésébe most nem bocsátkoznék. Part közeli úszózás A tavon, amelyre rendszeresen járok, szinte senkit sem látok úszóval pontyozni. Nagy ritkán ugyan meg-megjelenik egy-egy kukucskáló stupM a vízben, de azok is messzire dobva ringatóznak. Pedig a hal - bár bent vannak a legnagyobb locs- csanások - kint tartózkodik a part közelében, a bokrok, bedőlt fák, hinarasok takarásában. A halak esetében ugyanis arany- szabály az élelem és a védelem. Vagyis ott szeretnek lenni, ahol eleséget és búvóhelyet is találnak. A sok fenekező horgász ugyan annyi eleséget behajigál, hogy abból a halak vígan elélnek egész szezonban, védelmet azonban a tó közepén alig találnak, leszámítva a víz alatti aka- dókat, mélyebb gödröket. Annál inkább szeretik a part menti, általában legakadósabb helyeket és nádasokat. Ezek sokkal nagyobb kihívást jelentenek a pontyhorgász számára, mint a nagy vízfelület, ahol sokszor a véleüen és a szerencse (vagy a drága etetőanyag) műve, hogy a potykák megtalálják a felkínált csalit. Maradjunk tehát a part közelében, és kukkantsunk be a bokrok alá. Nagytestű pontyok forgolódnak itt, elvegyülve a lapuló harcsákkal, süllőkkel. Sokan azt hiszik, hogy a bedőlt fák, horogmarasztaló akadok csak rablóhalakat bújtatnak. Tévedés! A legszebb pontyok is itt szeretnek bandázni. A meg- megdöccenő gaüyak, a felszálló buborékok egyértelműen elárulják számunkra, hogy itt keresgélik és szedegetik a fáról a kagylót, illetve „legelésznek” a fenéken. Az ilyen dzsumbujokat sok horgász kerüli, mert gyakori az elakadás, vagy a megakasztott hal azonnal bemenekül a sűrűbe. „Ne dobj oda, mert akadós!” - hallottam többször cimboráimtól, amire mindig az volt a válaszom: „Épp azért dobok oda, mert a hal is azt szereti.” Talán nincs annál szebb élmény, mint amikor a lelógó gallyak alatt lapuló, egy-egy tüsköt szinte simogató karcsú úszó megmoccan, majd komótosan elmerül. S a bevágás után elszabadul a pokol. Kétesélyes a küzdelem Szó se róla, sok horgomba, úszómba, levagdosott zsinórba került az idei szezon - amelynek ráadásul nincs vége - de a sok szép élményre gondolva, megérte. Sokszor éltem át az akadóba menekülő nagy ponty elkeseredett küzdelmét, majd győzelmét, de éppen ettől varázslatos ez a módszer: sikerül-e az első pillanatokban megfordítani a bokrok közé furakodó halat, vagy elveszítjük. Az esetek csaknem fele végződött úgy, hogy a bokrot rázó, akadóban tomboló nagy ponty eltépte az erős zsinórt. De sikerült közülük néhány hat-hétkilósat az első tíz-húsz másodpercben kicibálni a dzsumbujból, s attól kezdve már könnyű volt eltéríteni onnan. Legutóbbi, három nappal ezelőtti horgászatom is így alakult. Két rendes kapásom volt (itt nem számíthatunk arra, (A szerző felvétele) hogy egymást érik a kapások!), ezek közül egy vesztéssel, egy pedig egy hatvanöt centis, bő hatküós ponty fogásával végződött. Közben beugrott egy kapitális kárász is, s amikor kukoricáról gilisztára, csontira vagy „szendvicsre” váltottam, tenyeres keszegek is elszórakoztattak. Az egész délután során fél kilónyi mézes kukoricát dobtam be az úszó környékére. Végül a szerelékről, amely első látásra furcsának tűnhet. Erős, háromübrás szörfbotot használok, hozzá nagy, ötezres orsót. A zsinór harmincas Trabucco, amely több mint 12 kiló szakítású. Ehhez párosul az, aminek finomnak keU lennie. Kedvencem a 3+1 grammos, önsúlyos vagler-úszó, abból is a színtelen vagy világoskék fajta, amit a víz mélységétől függően, csúszósra szerelek. Ez alá, a horogtól kb. 5-10 centiméterre egy kis cseppólom kerül. Ennyi az egész. Egyszerű, de nagyszerű. Hogy még puritánabb legyen a dolog: a halak ereje miatt nem használok élőkét, így semmi sem gyöngíti a szereléket. A horog hatos vagy négyes, két-há- rom kukoricaszemmel ellátva. A mellékelt fotó is jól iüusztrál- ja, hogy a szinte nyurga alakú, evezőnyi farkuszonyai ponty mekkora erővel küzdhetett. HETI TIPP Tegyük távolabb a szákot AJÁNLÓ Talán lényegtelennek tűnő „apróság”, de sok horgász úgy véli, nem tanácsos a rabul ejtett halat, illetve a haltartó szákot magunk elé-mellé lógatni a vízbe, mert a fogságban vergődő hal elriaszthatja a többieket. Kétségtelen, hogy van ebben valami. Az etológusok (etológia: a biológiának az állatok viselkedésével foglalkozó ága) szerint ugyanis a halak is adnak ki hangokat. Ezeket az alacsony frekvenciájú hangokat az emberi fül nem képes hallani, de bebizonyították, hogy a táplálkozó ponty például röfögő, cuppogó hangot ad ki, míg a menekülő hal szinte „visít” a horgon. Szó sincs természetesen „beszédről”, vagy arról, hogy a halak különféle helyzetekben egyértelmű jelzéseket adnának egymásnak. Az azonban kétségtelen, hogy a szűk haltartóba belegyömöszölt hal vergődik, és ez zavarólag hat a többi, közelben levő társaira. Azt már mindannyian tapasztaltuk, hogy egy nagyobb hal fárasztása után egy ideig hiába várjuk a kapást, mert a nagy ramazurival járó küzdelem elveri a halakat a közelből. A halak az oldalvonalszervükkel ugyanis jól érzékelnek minden (víz alatti és a partról a víz rezgése által terjedő) mozgást. Ezért sem árt, ha minél kisebb zajjal fárasztunk. Bár ez olykor megoldhatatlan feladat, különösen nagyobb hal esetében. A már kifogott, haltartóban vergődő hal alacsony frekvenciájú, vészjelző hangot hallat, ezért nem árt a szákot a horgászhelytől távolabb helyezni a vízbe. A szűk haltartó háló használata egyébként sem etikus, mert ebben a hal nem tud normális testtartásban lebegni, hanem kínlódik és vergődik a szűk helyen. Ezért jók a merev karikákkal ellátott, hosszú szákok, amilyet a versenyzők használnak. Ä halcsapat tehát nemcsak azt a helyet kerülik el, ahol társuk küzdött a horgon, hanem a fogva tartott haltól is menekülnek, (kk) Görbüljön a bot! A páti kikötőnél nézelődünk. Őszi csönd, a paza- rabbnál pazarabb hajók és jachtok kikötve ringatóznak, a büfé is zárva, csak egy mérges kutya csahol távolabb. Az öbölben balinok rabolnak, spriccelnek a snecik, ahová néz az ember. Néhány perc múlva odaüget hozzánk a rend őre, s kérdi, miben segíthet. Öt perc múlva a halakról megy a diskurzus. S természetesen a Dunáról, merthogy az öreg folyó- nál vagyunk. Emberünk elmondja, hogy lehet ám itt fogni halat, hanem elképesztő, mit művelnek egyesek. Nem mázsa-, de tonnaszámra döntik a vízbe a kukoricát. Aztán ezeknek a „sporttársaknak” fogalmuk sincs róla, mennyi halat szabad fogni és elvinni. A megengedett hét kiló számukra nem létező szám. Kérdem, mennyit visznek el egy-egy peca végén. A többszörösét? Tízszeresét? Szorozza be, mondja. Mázsaszámra hordják a halat, többször fordulnak naponta. Elgondolkodtató, amit a kikötő őre mond. Ha ő tudja, más is tudja. Valószínűleg mindenki tudja, aki csak megfordul errefelé, hogy milyen rablás folyik itt. S ez csak egy helyszín, mi lehet följebb, lejjebb? Az egész Duna-szakaszon. Sok szó esik napjainkban a halak védelméről, a „fogd meg és engedd vissza” gyakorlatáról, az önmegtartóztató horgászatról. Mert ha így megy tovább, lassan nem marad hal a folyóinkban. Kész csoda, hogy még van hal a Dunában. Villa- nyozzák, gereblyézik, hálózzák, irtják a halat. S a Duna még mindig bírja a rohamot. A kérdés nem is az, hogy meddig, hanem miért? Az ember már szinte unja tizedszer, századszor feltenni ugyanazt a kérdést: miért nem ellenőrzik a halászokat, horgászokat Szlovákia-szerte? Minek, kinek hoztak törvényt évekkel ezelőtt, ha senkit nem érdekel annak betartása? Mert van már Duna- stratégia, uniós szinten, csak a tolvajokkal és a telhetetlen rablókkal nem törődik senki. A horgász pedig nem érti, hová megy el az a rengeteg pénz, amit évente befizet a többszázezer félbolond az engedélyekért. (kövesdi)
