Új Szó, 2013. szeptember (66. évfolyam, 203-227. szám)
2013-09-17 / 216. szám, kedd
SzÍNFOLK 17 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. SZEPTEMBER 17. A csárdás kialakulását kísérő nézetekről, előítéletekről és eredetvitákról Mi a magyar nemzeti tánc I. A táncok iránt érdeklődő olvasók számára bizonyára kissé meglepően hangzik a fenti dm, mely szerint a csárdás, a talán „leginkább nemzetinek” gondolt táncunk ezen előkelő pozíciója táncaink sorában egykor korántsem volt magától értetődő. HANUSZ ZSUZSANNA A 19. század első felében kibontakozó sajtóban ugyanis számos olyan izgalmas újságcikket találhatunk, melyek arról tanúskodnak, hogy az akkor még csak éppen szárnyait bontogató új stílusú páros táncunknak - legalábbis korabeli közíróink körében (!) - ugyancsak meg kellett küzdenie ezért a megtisztelő címért. Mielőtt azonban rátérnék ezek fejtegetésére, fontosnak tartom röviden körüljárni a nemzeti tánc fogalmát, melyet - még ha ennek jelentésbeli többlettartalmát érezzük is - olykor hajlamosak vagyunk a néptánccal azonosnak gondolni. Hajdútánc, verbunk, csárdás Míg ugyanis a néptánc fogalma sokkal tágabb, jeles néptánckutatónk, Martin György megállapítása szerint nemzeti táncainknak azokat tartjuk, melyek egy-egy meghatározó történelmi korszakban, a legtöbb esetben a paraszti tánckultúra közegéből kitörve, az egész országot és társadalmat átfogó nemzeti tánctípus rangjára tudtak emelkedni, illetve melyek egyúttal a külföld szemében is a magyarság tánckultúrájának legfőbb képviselőivé váltak. Martin szerint a magyar tánctörténetben három ilyen tánctípust jelölhetünk meg. Ilyen volt a 1617. században, a török hódoltság idején virágzó hajdútánc, a 18. század utolsó harmadától a verbuválások során előtérbe kerülő verbunk, illetve a 19. század derekán hozzá kapcsolódó páros tánc, a csárdás. Modem értelemben vett nemzeti tánctípusnak e három közül csak az utóbbi kettő nevezhető, melyeket már nem csupán a kor nehéz körülményei avattak nemzeti táncokká, de kialakításukban az öntudatra ébredő nemzeti elitréteg már tudatos irányító szerepet vállalt. Ez természetesen korántsem egyedülállóan magyar jelenség. A nemzeti romantika ideje a körülöttünk élő nemzeteket egyaránt nemzeti táncaik,kiválasztására” ösztönözte. így lett nemzeti tánc német és osztrák területeken a walzer és lándler, a cseheknél a polka, a lengyeleknél a polonéz, a mazurka és a krakowiak, a szlovákoknál a hajdúch vagy odzemok és a csárdás északi rokona, afrikká, a románok körében a kaluser, illetve a balkáni népeknél a különböző kollektív lánctáncok (hora, kolo, horo). Bár a verbunkot és a táncpárjaként számon tartott csárdást ma már leggyakrabban egymás mellett említjük és össze- tartozónak érezzük, nemzeti táncokká való formálódásuk során egészen más utat jártak be. A verbunk - kiváltképpen a reformkort megelőző évtizedekben - kivételezett helyzetet élvezett, amit legfőképpen annak köszönhetett, hogy keleties hangzású zenéje, lassú tempója és a katonai élethez való kötődése révén igen jól megfelelt a korabeli nemesi katonanemzet ideáljának. Tökéletesen beleillett abba a képbe, ahogyan a magyarság magát látni és más nemzetek előtt „láttatni” szerette volna: az Ázsiából eredeztetett, méltóságteljes, szabadságszerető, büszke nemzet karakterébe. Nem csoda hát, ha korabeli „táncteoretikusaink” a verbunkot szívesen érezték a magyarság ősi, eredeti táncának. Ugyanakkor, míg ezt a valójában egészen újkeletű táncot évszázadokra visszanyúló történelmi múlttal igyekeztek felruházni, gyakran éppen azokat a táncainkat utasították el (mint például az egykori fegyveres hajdútánc továbbélő paraszti formáit), melyek őseink egykori vitézi táncához valójában sokkal közelebb álltak. Táncháború A csárdás, ez a 19. század első felében még javában formálódó, az új táncstílus jegyei mellett a korábbi forgós-forgatós tánchagyomány nyomait is erőteljesen magán viselő páros táncunk, sokak szemében kezdetben szintén kevésbé illett bele a fent említett elképzelt-vágyott magyarságképbe. Az ekkor még számos különféle névvel illetett táncnak sokszor olyan komoly vádakkal kellett szembesülnie, mint az erkölcsökre és egészségre gyakorolt rossz hatás, az idegen - a leggyakrabban szlovák - eredet. A fordulópontot a reformkor új szellemisége hozta magával, mely során egyre erőteljesebben jelentkezett a nemzeti társastánckultúra megteremtésének polgári igénye és vetődött fel a kérdés: miként lehetne idegen mintákat „majmoló” közösségi szórakozásainkat ismét nemzetivé tenni? Ezeknek az igényeknek pedig a vitézi katonatánc ideálja már kevésbé tudott eleget tenni. Páros, pontosabban társas táncra volt szükség, mely a kor kirakatát jelentő reformkori bálokon képes felvenni a versenyt a külföldi divattáncok egész sorával, kiváltképp az oly gyűlölt keringővei, és kellőképpen hirdeti a függetlenségét kivívni igyekvő magyar nemzet erejét, önállóságát és kulturált mivoltát. Ezen igények emelték végül az 1840-es években valóban nemzeti tánccá új stílusú páros táncunkat, amikor is a legelőkelőbb városi báltermek kapui is megnyíltak előtte, és a csárdás - ezúttal már új nevét viselve - talán soha nem látott diadalt aratott. A tánc a korabeli sajtóban Ezekről a folyamatokról talán leghívebben a korabeli újságcikkek tanúskodnak, melyek bár még egészen távol állnak a valódi tudományosságtól, a kor táncszemléletének vizsgálatára mindenképpen a legalkalmasabbak. Ezen írásokat segítségül hívva, kövessük végig a csárdás nemzeti tánccá válásának útját, mely talán kissé göröngyösebb az általunk elképzeltnél, de annál izgalmasabb. Mindenekelőtt az első bibliográfusunknak tartott Sándor Istvánnak (aki a Nyitra vármegyei Lukán született és később élt is) A’ régi s mostani Magyar Énekről és Tánczról című, 1801-ben a Sokféle folyóiratban megjelent írása érdemel figyelmet, mely végigelemezve a korabeli táncok sorát, számos érdekességgel szolgál számunkra. A férfitáncok közül az ún. verbungos táncot tartja a legdicséretesebbnek és igazán követendőnek, mivel ez az egyéb táncokkal összehason- lítva jóval lassúbb, ’s nem olly igen pajkos. Egyúttal ezt a táncot tartja a magyar vitézi tántz elnevezésre igazán méltónak. Az egykori fegyvertánc nyomait őrző pásztortáncot elveti, azt egyenesen tótnak ítéli, illetve a frissebb tempójú férfitáncokat egyenesen veszélyesnek tartja, hisz ezek során a legény a szüntelen ugrálása ’s lábainak szerteszéllel hányása ’s veregetése miatt tsak nem kiadja lelkét. A páros táncokat illetően ismét hasonló érveléssel és megítéléssel találkozhatunk. Ezek közül a szerző igazából csak a lassú, méltóságteljes palotás táncot tartja ajánlatosnak (ez valójában lengyel eredetű tánc, és nem azonos az általunk is ismert palotással). Az úgynevezett friss tánczokat - nem meglepő módon - ismét elítéli, és azok idegen eredetét, ez esetben cigány, illetve a főszédítő német táncokkal való rokonságát bizonygatja. Az elítélő szavak ezúttal nagy valószínűséggel azon forgós-forgatós karakterű táncainknak szólnak, melyek talajából az elkövetkező fél évszázadban a csárdás is kinőtt, és amelyek valóban német területekről érkező táncdivatok hatására alakultak ki a Kárpát-medencében. A legkomolyabb vád azonban - a későbbieket tekintve mily paradox (!) - mégis a walzerischt, a keringő e korabeli népi változatát érintette, mely szerint az számos fiatalnak nem csupán erkölcsi romlását, de még vesztét is okozta, hisz előszer az Aszszúkórságot hozta nyakokra, ’s azután magát a Halált is. Az igazi magyar tánc Hogy pedig ez nem pusztán egyedi véleményalkotás, talán legszemléletesebben Csokonainak a szintén ez idő tájt írt Dorottyájához fűzött jegyzetei igazolják, melyekben egészen hasonló gondolatokra találhatunk: ,/iz igaz magyar tánc a lassú verbunkos, amit b. eml. eleink, kik a nemzeti dolgokat korcsosodó unokáiknál jobban kedvelték, szebb és méltóbb kifejezéssel nemeses táncnak neveztek. A mi hiú, szapora és rendetlen táncunk, melyben asszonyszemélyek is ugrándoznak, ölelkeznek, keringenek, s kiki magáért és párjáért táncol egész formájával megmutatja, hogy tót eredetű, az ázsiai gravitással és méltósággal átaljában ellenkezik; ezt én a nép után nevezem kuferces táncnak.” Táncismertető a Tudományos Gyűjteményben Az 1817-es évben két olyan lap is indult, melyekben nemzeti táncaink ügye kitüntetett szerepet kapott, mégpedig a Hasznos Mulatságok és a Tudó-' mányos Gyűjtemény. Témánk szempontjából ez utóbbiban megjelent három írás érdemel különös figyelmet. Az első Horváth János veszprémi kanonoké, aki A’ régi magyaroknak Vallásbéli ’s Erkölcsi Allapotjokról című 1817-ben megjelent írásában szembehelyezkedik az előzőekben kifejtett táncszemlélettel. Honfoglaló őseink táncai után kutatva megállapítja, hogy elődeinknek minden bizonnyal mind a lassú vitézi táncz, mind a páros, frissebb, ugrás táncz is a sajátja volt, így közvetetten mindkettőt követendőnek ítéli. Szerinte mindkét tánc egyfajta hevesb örömérzet megnyüatkozása, csak éppen ez az öröm más-más kútfőből ered: az egyiket a büszkeség, a másikat a szerelem hozza napvilágra. Az írásban ugyanakkor annak is szép példáját találjuk, miként igyekeztek közíróink koruk verbunkos táncát vagy annak jellemzőjegyeit a régmúlt idők táncaiba beleképzelni, és ez által is a táncideál történelmi folytonosságát igazolni. Horváth ugyanis az egykori vitézi táncot lassú, méltóságteljes lejtölésként úja le, sőt még azt is hozzáfűzi, hogy iüy halk lépcsöléssel járta táncát a dicsőséges kenyérmezei csata után maga Kinizsi Pál is. Mindenesetre ez utóbbi megjegyzésnél érdemes egy pillanatra megállni és a jelenetet magunk elé képzelni. Híres törökverőnknek - az ellenség holttestem taposva, sőt még egy halott törököt is a szájában tartva eljárt - toborzó táncát ugyanis a csatatéren való lassú, finom lépegetésként elképzelni, meglehetősen mosolyra indító. Annál is inkább, mivel a Heltai Gáspár által megörökített jelenetben a toborzó elnevezés még valószínűleg toporzékoló-dobogó táncot jelentett, ami a helyzetet felmérve - valljuk be - valóban sokkal valószerűbbnek tűnik. A magyar nemzeti táncról A fenti gondolatokra hat évvel később Balia Károly (a nagykőrösi születésű jogász, költő, publicista, gazdasági szakember) reflektált, A’ Magyar nemzeti Tánczról címmel megjelent nagy lélegzetű tanulmányában. Balia nagy elődeink vitézi táncaként az előzőekhez hasonlóan szintén egy lassú, büszke tartással, sőt sarkantyúval járt táncot fest le, ezzel szemben a páros frisset - melyet Horváth még a szerelem öröméből fakadó vidám táncként értelmez - elutasítja. Alapvető különbség kettejük szemléletében, hogy Horváth elődeink táncát az örömből eredezteti, Balia a korban toposszá váló sírva vigadó magyar képét igyekszik erősíteni. Szerinte az igazi magyar táncot - a nemzetet ért sorscsapások miatt - csakis vitézséget ébresztő elszánt szomorúság és lelkesült busongás jellemezheti, így nem csodálkozhatunk, hogy a szeles frisset komoly vádakkal illeti: annak erkölcstelen mivoltát hangsúlyozza (a’ szép Nem’ nyalábolása, szemtelen forgatása és ránczigálása semmiképpen sem férhet össze a jó illemmel), illetve a szlovák táncokkal való rokonságát bizonygatja. Következésképpen véleménye szerint a friss, melyből ki van minden méltóság halva, a’ komoly és magyar érzemény által soha el nem fogadható. Nyugodt szívvel engedi át északi szomszédainknak, mondván, a frisset a’ tót nemzettől el nem lehet disputáim. Könnyebb volt azonban Balia Károlynak pótharaszti birtokán a futóhomokot megállítani, mint friss páros táncaink egyre növekvő népszerűségének útját állni. Hogy miként vált a csárdás a reformkorban csárdássá, az egész társadalmat átfogó és megmozgató nemzeti tánccá, arról a következő fejezetben lesz szó.
