Új Szó, 2013. szeptember (66. évfolyam, 203-227. szám)
2013-09-10 / 210. szám, kedd
Egy futballfüggő naplójából (bukaresti este) „Aki fél, az ne jöjjön Bukarestbe” - mondta Egervári Sándor a román-magyar előtt. Nem féltünk, elmentünk. Ott aztán lőttünk egy gólt a román újságíró-válogatottnak, letüdőztünk némi könnygázt, a meccsen pedig mély letargiába estünk a látottaktól. Azóta sem tértünk magunkhoz. A patkány a hátán fekszik, közvedenül a hírlapárus bódé mellett. Egy falevél szorult a lába alá. Járókelők jönnek- mennek. Átlépik, kikerülik. Nem foglalkoznak vele. A patkány döglött. Több napja heverhet így. A helyiek rá se hederítenek. Hozzátartozik a bukaresti utcaképhez. A couleur locale-\ioz. Itt még nyár van, majdnem harminc fok. Hétágra süt a nap. A fví kifakul, a beton átforrósodik, az aszfalt megolvad, a falkákba verődött kóbor kutyák pedig a lerobbant gyárépületek raktáraiba és árnyas hangáraiba húzódnak a meleg elől. A bédekkerek szerint Bukarest a „kis Párizs”. A helyiek inkább úgy mondanák: a kóbor kutyák városa. Tavaly 13 ezer kutyaharapásos esetet láttak el a bukaresti járványügyi kórházakban; egy hete egy négyéves gyereket téptek szét az elvadult ebek. „Szociopata vagyok - mondja a taxisofőr. - A kutyákat jobban szeretem, mint az embereket. Nem a kutya tehet arról, ha kilökik az utcára, hanem a felelőtlen gazdája. Nincs igazam? Öt kellene elvitetni a sintérrel.” Szimpatikus csávó. Egészen elérzékenyül, amikor megtudja, hogy Szlovákiából jöttünk. Élete nagy szerelme egy privigyei lány, húsz éve nem látta. Nagyokat sóhajt. „Gyönyörű volt - mondja. - Mint valami festmény.” Bukarest olyan, akár egy időutazás. Mintha a tíz évvel ezelőtti Közép-Európába érkeztünk volna. Szép utcák, szép házak, de minden fakó. Koszos, kormos, kopott. S persze kóbor kutyák mindenütt. A padokon, a parkokban, a kapualjakban, így fest a belváros. Lusta, rest állatok kóstolgatnak egy papírtasakot a füstös falú bukaresti posta sötét előcsarnokában. Az Egyetem téren hatalmas reprókból dübörög a Gorillaz, lam happy, I’m feeling glad, I got sunshine in a bag a romániai tanuló ifjúság a Verespatakra tervezett kanadai aranybányák ellen tüntet („Salvati Rosia Montana!”), nem kérnek a ciánszennyezésből, szimpatikus punkok és freestyler-figurák réveteg mosollyal táncikálnak a vadkender-felhőben, the future is coming on... Péntek délelőtt a román újságíró-válogatottal meccselünk. Harminc évig vártam erre a pillanatra, s nem vártam hiába: magyar válogatott vagyok. Életemben először. Piros mez, fehér nadrág, zöld sportszár. Szívem a torkomban dobog. Csereként állok be, fél számmal kisebb, kölcsönkért cipőben (koszi, Barna!), és megszerzőn a magyarok első gólját! Eszembe jutnak az idéden sportriporterek, akik a meccs után odasomfordálnak a futballistához, és fontoskodva megkérdezik tőle, milyen érzés volt gólt lőni. Kedves riporterek: kurva jó rendkívüli érzés! Olyan, mintha felrobbanna benned egy adrenalinbomba, s onnantól kezdve nem is rohangálsz, hanem szárnyalsz a pályán, eufórikus tudatállapotban. Mintha Duracell-elemre működnél. Mindez persze mit sem ér, a románok sokkal profibbak, a legutóbbi újságíró-olimpiát is ők nyerték, bennünket is kitömnek, a végeredmény 6-2 oda. Délután négykor már az Északi pályaudvaron (Gare du Nord) várjuk a magyar szurkolókat szállító különvonatot. A szerelvény görögtüzek füstjébe burkolózva gördül be az állomásra. Viszonylag hamar kiderül, hogy a rendőrkordon mögül mutogató románok és a vonatról leszálló, néhány üveg tokaji hárslevelű által megtámogatott magyarok eltérően értelmezik a Kárpát-medence történelmét, különös tekintettel a trianoni békeszerződésre. Az w Magyar válogatott vagyok, életemben először. Szívem a torkomban dobog. érvként bevetett pénzérmék, öngyújtók és egyéb, ún. azonosítadan repülő tárgyak csak az előjáték (szakszóval: petting) kellékei. A magyarok ugyanis szemtől szembe szeretnék megvitatni a közös múlt problémás kérdéseit, ezért a csendőrség („jandarmeria”) kényszerintézkedés gyanánt paprika-alapú könnygázzal permetezi le a közeledni vágyó feleket, minek hatására mindenki elszédeleg a peronról (mi is), szaporán könnyezve, élénk szem-, orr- és nyálkahártya-irritáció közepette. A stadion bejáratánál figyelek fel Gáborra. Autóbusszal érkezett, kezében Du- naszerdahely feliratú magyar zászló. Egy percig motozzák. A National Arénába tilos bevinni közbiztonságot veszélyeztető eszközöket: kést, botot, viperát, boxert. „Semmi rosszat nem akarok, biztos úr! Csak szórakozni jöttem” - magyarázza hamiskás mosollyal egy Gábor mögött sorakozó, nagydarab magyar drukker. Hát persze. Csak szórakozni. Haverok, buli, Fanta. Nem túl meggyőző a srác, ahogy egyik kezében dobozos sörrel, másikban egy gyanús flakonnal egyensúlyoz. - Mi az? - kérdezi a steward.- Kontaktlencse-folyadék - vigyorog tovább a drukker. Félreállítják. Körútra indulnánk a stadionban, de a biztonságiak lekapcsolnak. Hiába a „PRESS” feliratú fityegő, szerintük kockázatos dolog a román szektorok körül kószálni, s azt tanácsolják, saját biztonságunk érdekében ne szólaljunk meg magyarul. „Afara, afara, ungurii di tara!” (Kifelé, kifelé a magyarokkal az országból!) - skandálja negyvenezer dühös román a magyar himnusz alatt. Ami utána jön, az még tragikusabb. Tragikusabb, kínosabb, megalázóbb. Az év legfontosabb meccsén: Románia-Magyarország 3-0. Éjjel egy óra. A stadion körüli utcák üresek, csak a kereszteződésekben látni még egy-két rendőrt; nagyokat ásítva várják a műszak végét. A sövény mögül egy kóbor kutya bukkan elő. Megáll, körülnéz, trappol tovább. Máskülönben csönd van és sötét. És mély letargia. Olyan mély, mint a Mariana-árok. így ér véget - ilyen reménytelenül szomorúan - a bukaresti este. Gazdag József
