Új Szó, 2013. augusztus (66. évfolyam, 177-202. szám)

2013-08-03 / 179. szám, szombat

9 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. AUGUSZTUS 3. Szombati vendég Juraj Herz: „Kényszerhelyzetben sok mindenbe belemegy az ember. El lehet dönteni, mi a jobb. Várni éveken át, vagy dolgozni mindenáron..." Új filmjében a horrort és az erotikát ötvözi Gyógyszerész édesapja postásnak szánta Kés­márkon, legjobb barátja emlékkönyvébe mégis azt írta a tízéves Juraj Herz: ő színész és filmrendező lesz. Pontosan látta a jö­vőjét. Előbb színész, az­tán világszerte elismert filmrendező lett, az Euró­pai Filmakadémia tagja. SZABÓ G. LÁSZLÓ Művészi pályáját Pozsony­ban kezdte, az iparművészeti szakközépiskola fényképészet szakán. Húszévesen, amikor már színésznek készült, ko­moly élettapasztalatai voltak. Zsidó szülők gyerekeként a halál torkában járt. Miután az egész család kikeresztelkedett, hogy elkerüljék a deportálást, egy német faluban találtak me­nedéket. Sajnos korán jöttek vissza. A Hlinka-gárda tagjai letartóztatták őket, és sors­társaik ezreivel indultak el a ravensbrücki koncentrációs tá­borba. Ott aztán elszakították őket egymástól. Az édesapját az angolok, édesanyját az ame­rikaiak, a fiatal Juraj Herzet pedig a szovjetek szabadították ki az egymástól távoli fogolytá­borokból. Húszévesen azonban már mással foglalkozik az em­ber. Keresi a helyét a világban. Miért döntött hirtelen a szí­nészet mellett? Látott egyálta­lán filmeket akkoriban? Hogyne láttam volna?! Kés­márkon is volt mozi, igaz, csak egyedenegy. Engem még a fi- atalkorúaknak nem alkalmas filmekre is beengedtek. Kivételt tettek velem. Rendőr állt a mozi bejáratánál, és amikor a többi gyerek elégedetíenkedve azt tudakolta, hogyhogy én beme­hetek, ők meg nem, a rendőr azt válaszolta:, ,A Herz már mindent látott, mindent megélt.” Pozsonyban mégsem en­gedték, hogy színész legyen. Annak ellenére, hogy a tehet­ségvizsgán megfeleltem, maga a rektor közölte velem, hogy mégsem vesznek fel - az arcom miatt. Hogy ezzel a külsővel a színházak akkori repertoárja mellett hiába is reménykednék, nem kapnék szerepet. Akkor meg minek? De nem adta fel. Elmentem Prágába, ahol fel­vettek rendező és bábszínészet szakra. Egy évfolyamba jártam Jirí Švankmajerrel, a később vi­lághírűvé lett filmrendezővel. Színészi feladatokat is kaptam. Később segédrendező lettem Jan Kádár két híres filmjében, A vádlottban és az Üzlet a kor­zón címűben. Kádárnak nagyon sokat köszönhetek. Rengeteget tanultam tőle, és az ő közben­járása nyomán készítettem el az első filmemet. Méghozzá Bohumil Hrabal novellája alapján. A hulladékgyűjtő annak a szkeccsfilmnek az egyik része lett volna, amelyet Jaromü Jireš szorgalmazott. A Gyöngyök a mélyben Jirí Menzelnek, Vera Chytilovának is nagy elismerést hozott, az én filmem, akárcsak Ivan Passeré, végül mégis külön életet élt, mivel túlléptem vele a rövidfilmeknek akkor megsza­bott harminc percet. Egy német krimi előtt vetítették a mozik, így sokkal többen látták, mint a Gyöngyöket. Ez volt az én nagy szerencsém. A film Hrabalnak is tetszett, ezért elsőként nekem ajánlotta fel a Szigorúan ellenőr­zött vonatokat. Engedélyt azon­ban nem kaptam rá. Később már más anyag foglalkoztatott, nem küzdöttem érte, Jirí Menzelnek pedig az ölébe hullott. Az Őfelsé­ge pincérét is kéziratban olvas­tam, Hrabal azt is megmutatta, a végén, sok huzavona után mégis Menzelnél kötött ki az anyag. En keményebb, drasztikusabb fil­meket készítek, engem a fekete humor sokkal jobban vonz, mint a Menzel által hirdetett, vagy ha úgy tetszik, képviselt szeretetteli humor. Ön kezdettől fogva a hor- rorisztikus dráma felé hajlott, majd a thrillemél állapodott meg. Honnan ez a vonzalma a műfaj iránt? Gyerekként rengeteg német mesét olvastam, azok pedig va­lóban rémmesék voltak, tele horrorelemmel. Megcsonkolt testek, levágott kezek, lábak. Voltak évek, amikor nem forgat­hattam mást, csak mesefilmeket, de azokban sem tudtam meg­tagadni magamat. A szűz és a szörnyetegről vagy A kilencedik szívről sírva-sikongva rohantak ki a gyerekek a moziból, a világ rangos horrorfilm-fesztiváljain viszont mindenütt komoly elis­meréssel fogadták őket. A Ladislav Fuks regénye nyo­mán készült filmjével, A hulla- égetővel, amely Oscar-jelölést is kapott, a felnőttek idegzetét is alaposan felborzolta. Engem a könyv címe fogott meg, a tartalom nem annyira. Két évig dolgoztam a forga­tókönyvön Ladislav Fuksszal. Élveztem, hogy szabad kezet kaptam, hogy senki nem szól bele a munkába, fentről sem irányítottak. Egyvalaki okozott csak gondot: a címszerepre ki­választott Rudolf Hrušínský. Én az első perctől fogva benne gondolkoztam. Tudtam, hogy neki való a szerep, már olyan értelemben, hogy hatalmasat alakíthat a filmben, ő viszont el sem akarta vállalni. Elolvas­ta a technikai forgatókönyvet, látta, hogy milyen sok snittet tüntettem fel, és attól tartott, hogy neki egyszerűen nem lesz tere, nem fog tudni mit játsza­ni. De addig jártam a nyakára a kedvenc vendéglőjébe, ahol a barátaival találkozott, hogy a végén igent mondott. A forgatás első három napját megkeserítet­te, nagyon kellemetlen volt. A negyedik napon aztán mintha, elvágták volna. Rájött ugyanis, hogy egy csöppet sem gátolom a színészi játékban, hanem épp ellenkezőleg, minden elképzelé­sét megvalósíthatja. Végül több díjat is nyert az alakításával. De elmondok még valamit, ami érdekes háttéranyag a filmhez: 1968-ban forgattuk, amikor le­rohantak bennünket a szovje­tek. Meg voltunk ijedve, hogy nem tudjuk befejezni a filmet. Júliusig az összes külső felvé­tellel elkészültünk, Hrušínský úr egy hónap szabadságot kért. Amikor bejöttek az oroszok, a műtermi felvételeket még el sem kezdtük. Szerencsénk volt, mert a Barrandovon senki sem zavart bennünket. Már har­madik hete vetítették a filmet a mozik, amikor az elvtársak hirtelen felismerték, hogy A hullaégető voltaképpen róluk szól, hiszen a főhős megalkuvó. Le is vették műsorról azonnal a filmet, és csak jóval később ju­tott el külföldre, ahol még ma is gyakran vetítik. Főleg Angli­ában, Franciaországban és né­met nyelvterületen. Nem is vágtak ki belőle semmit? A következő képsor már a le­rombolt Múzeumot mutatta és sok szomorú ember között a mo­solygó arccal sétáló Kopfrkingl urat. A Barrandov igazgatója megdöbbent ezen a jeleneten, és azonnal kivágatta a filmből. Lehet, hogy el is égettette, any- nyira félt az esetleges következ­ményektől. Ahogy Jirí Menzel rátalált Bohumil Hrabalra, s pályája során többször is visszatért hozzá, úgy ön is emberére lel­hetett Ladislav Fuksban. Két könyvét szerettem volna még filmre vinni, de egyikre sem kaptam engedélyt. A filmgyár kommunista vezérkara mind­kettőt veszélyesnek tartotta. A múlt nyár édes játékaiért Monte Carlóban díjazták, a Petróleumlámpákat Cannes­sem úsztam meg. A Porcelán­lányokról azt találták ki, hogy prostiként ábrázolom a gyári munkáslányokat. Csak mert szerelemre vágytak, és az egyi­küknek lányfejjel született gyer­meke. Volt egy jelenet a filmben, amikor a barátnője azt mondta: „Az a fontos, hogy egészséges a gyerek.” Ezt ki kellett vágnom, mert nem felelt meg a kom­munista erkölcs elvárásainak. Újabb tiltás, újabb csend. For­gassak meséket, vígjátékokat, tanácsolták. Azzal nem lehet baj. És elém tették a Ha eljön szerelmünk napja forgatóköny­vét. Borzasztó rossz volt. Hat rendező adta vissza. Én átírtam az egészet, és minden idők egyik legsikeresebb cseh szerelmi tör­ténete lett. Kényszerhelyzetben sok mindenbe belemegy az em­ber. El lehet dönteni, mi a jobb. Várni éveken át, hogy változik a Egyeden jelenetet. A történet vége eredetileg az lett volna, hogy a főhős - a saját víziója szerint - a párt szolgálatába áll, mint hullaégetó. De hogy melyik pártot választotta, a náci pártot vagy mást, azt nem mondtuk ki. A szovjet megszállás hatása alatt aztán forgattunk egy másik záró képet is. A krematórium két alkalmazottja egy kávézóban beszélget, az ablakon túl pedig feltűnnek az idegen páncélko­csik. Kopfrkingl urat, a hulla- égetőt emlegetik, hogy milyen kedves ember volt, most vajon hol lehet, mi történhetett vele. ban is bemutatták, a Morgiana a chicagói fesztiválon nyert. Hazai vizeken mégis hatalmas hullámok csapkodták. Bármilyen anyaghoz nyúltam is, mindig ellenállásba ütköz­tem. A Morgianát a rendszer elkötelezett hívei morbidnak, szadomazochistának vagy egy­szerűen csak rémisztőnek titu­lálták. De miután megnézte egy szovjet filmküldöttség, és kife­jezetten élvezték, két év után ismét forgathattam. Persze meg­szabták, mi legyen a film témája. Hogy a munkásosztály körében játszódjon a történet. Aztán ezt helyzet, s közben nem forgatni, vagy dolgozni mindenáron, az adott lehetőségekből kiindulva. Én ez utóbbit választottam. Ha egy zongoraművész kihagyja a napi gyakorlatot, akkor az a já­tékán is érezhető. Ezt akartam elkerülni. Ezért mondtam igent olyan lehetőségekre is, amelyek nem igazán jelentettek örö­met számomra. A Vámpír négy kerékent viszont az első cseh sci- fi horrorként jegyzi a szakma. Voltak évek, amikor teljesen el­lehetetlenítették a helyzetemet, máskor csak megnehezítették, megint máskor szabályozni akarták, hogy mit és mennyit dolgozzak. Művészi szabadság­ról egy kommunista rendszer­ben nem beszélhetünk. De azt legalább elmondhatom, hogy minden filmmel valami egészen új stílusba, műfajba kóstolhat­tam bele. Jobb ma egy szarka című szatírája, amelynek alapjául egy középkori kuruzsló törté­nete szolgált, 1983-tól 1991- ig várt a bemutatóra. Több okból is. A zenét szolgáltató Pražský výber nevű együttes nem tartozott a rendszer dé­delgetett kedvencei közé. A statiszták közül többen is alá­írták a Charta 77-et, a réges- régi mese erős társadalombí­rálatot hordozott, amelyet a nyolcvanas évek kultúrpoliti­kai garnitúrája képtelen volt megemészteni. A főszerepet alakító Tatján Györgyi tíz évig csak mesélni tudott egy izgal­mas hangulatú forgatásról, de a kész filmről sokáig nelti sem volt elképzelése. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Hogy betiltották a Szarkát. Ezután megint csak mesefilmet készíthettem. A cso­dálatos kalocsni forgatása során egymásba szerettünk Tereza Pokomával, akit aztán feleségül vettem, és nyolc nappal a há­zasságkötésünk után elhagytuk az országot. A német nyelv nem okozott gondot, az ottani produ­cerek közül többel is dolgoztam az ezt megelőző években, tehát nem kellett attól tartanom, hogy légüres térbe ugrok. Tizenkét évig éltünk Münchenben. 1987- ben hagytuk el az országot, és két év múlva kitört a bársonyos forradalom. Hol a németek, hol a franciák, hol a csehek áll­tak elő ajánlattal. Olyan nem volt, hogy tétlenül ültem volna otthon. Akkor költöztünk visz- sza Prágába, amikor a lányunk gimnazista lett. A Sötétséget és a Habermann malmot már itt­hon forgattam. Szeretem Prágát. Örülök, hogy újra ott élhetek. Terezától, a második feleségem­től huszonhárom év után váltam el úgy, hogy a tárgyalóteremben, miután elválasztottak bennün­ket, megcsókoltuk egymást. Ma is jó viszonyban vagyunk, csak már külön élünk. Élete döntő pillanataiban, amikor mások esetleg össze­omlottak volna, önnek miben sikerült megkapaszkodnia? A könyvekben. Bármilyen nehéz helyzetbe kerültem is, a könyvek mindig kisegítettek a bajból. A könyvek és a nők. Boldog vagyok, hogy se erről, se arról nem kellett lemondanom soha. A finom ételeket szeretem még. Főzök, sütök, szakácsköny­veket gyűjtök. S bár imádom a világvárosokat, főleg New Yorkot és Las Vegast, az utóbbi években a természetet is nagyon megszerettem. Négy-öt-hat he­tet is kibírok már távol a város­tól, egy erdőszéli házban. Új film, új történet? Lesz. Nagyon remélem. Ero­tikus horrort szeretnék forgatni, egy különös házaspár feszült­séggel teli kapcsolatát hordo­zom magamban.

Next

/
Oldalképek
Tartalom