Új Szó, 2013. augusztus (66. évfolyam, 177-202. szám)
2013-08-20 / 193. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. AUGUSZTUS 20. Keddi faggató 13 Szarka László: István királyságban, törvényekben gondolkodott. Tudta, a családi-törzsi szervezettség szintjén megrekedő nép képtelen megmaradni Közös történelmi múlt, ma együttműködés (1.) „Atyja halála után az ötödik évben - így akarta az isteni kegyelem - elhozták az apostoli áldás levelét, s miközben a püspökök és a papság, az ispánok és a nép egybehangzó magasztalásukat fennen kiáltozták, Isten kedveltje, István királlyá választatott, s az olajkenettel felkenve a királyi méltóság diadémjával szerencsésen megkoronáztatott.” (Szent István nagyobbik legendája) MIKLÓSI PÉTER Géza nagyfejedelem a fiát, Vajkot (aki a keresztségben kapta az István nevet) fiatal korától az utódjának szánta, és keresztény hitben neveltette, majd a bajor herceg, tehát a veszedelmes szomszéd lányát, Gizellát kérte feleségül számára. István méltó folytatója volt apja művének. Rendkívüli eréllyel építette ki az új rend egyházi és világi szervezeteit. Fegyveres erővel terjesztette ki hatalmát az egész Kárpát-medencére. Neve mellett méltán áll a jelző: az államalapító. Tömören így összegzi az 1038-ban elhunyt és negyvenöt évvel később szentté avatott István király 997 óta tartó uralkodásának négy évtizedes summázatát A magyar nép története című, a Katedra Könyvek sorozatában megjelent tankönyv. István király alakjáról, térségünk ezeréves közös történelmi múltjának néhány mozzanatáról, illetve a napjainkban korparancsként jelentkező együttműködés egy-két aspektusáról Szarka László egyetemi docenssel, a komáromi Selye János Egyetem tanárával és a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársával beszélgettünk. Tanár úr, mikor szegezze az ember egy történésznek az alapvető kérdést, ha nem augusztus 20-án: milyen mélyen s mennyire őszintén él mindennapjainkban a Szent István-i örökség? Vagy csupán történelmi relikviaként tiszteljük államalkotó királyunkat? A 21. század elején a történész is meg a történelemtanár is úgy gondolja, hogy a történelem nagyon sokféleképpen él az emberek tudatában, emlékezetében. Az egyik múltértelmezés a tradíció, a kőbe, ércbe vésett hagyomány, a másik az iskolában tanult történelem; a harmadik az a történelem, amelyben valaki a nemzeti, regionális identitása révén saját egyéni önazonosságát éli meg. A magunkfajta felvidéki ember számára még a Szent István-i örökségen belül is vannak olyan súlypontok, amelyek másak, mint az alföldi vagy egy erdélyi ember számára. Es persze van olyan történelem is, amelyről azt gondoljuk, hogy alakítói, és nem csak elszenvedői vagyunk. Úgy látom, ilyen értelemben az első magyar király emlékezete s vele együtt a Szent István-i örökség - hasonlóképpen minden olyan kulturális hagyományhoz, amely az eredeti történeti eseményeknek, illetve lényegi elemeik sűrítményeként képes évszázadokon át ihlető erőként hatni - folyamatosan változik. Ezzel egyrészt alkalmassá válik egyre újabb, időnként egymásnak is ellentmondó jelentéstartalmak megjelenítésére. Másrészt viszont tartós értékek kifejeződéseként olyan tradíciók hordozója lett, melyek a magyarság és a térség többi népének történelemszemléletében egyaránt meghatározó jelentőségűek. Szent István esetében ugyanis a Duna-táj történeti, politikai, egyházi, állami és kulturális öröksége, európai beágyazottsága kapcsolódik össze. De a pártállami évtizedekben Magyarországon augusztus 20-át az alkotmány és az új kenyér ünnepével azonosítva igyekeztek háttérbe szorítani az egyházi és nemzeti tartalmakat. Pusztán a folyvást kutakodó újságíróban vagy esetleg a történészben is föl-fölmerül- het a dilemma, vajon Szent István „csak” nemzetben vagy inkább a népet alkotó polgárban is gondolkodott-e? Ő királyságban gondolkodott. Hatalomban, törvényekben, túlélésben gondolkodott; abban az akkor is korszerűnek számító képletben, hogy nem tud megmaradni az a nép, amely megreked a családi-törzsi szervezettség szintjén. Katonailag legyőzte hát Koppányi, Gyulát, Ajtonyt és a törzsszövetség többi maradványát, mert a kor államszerveződésének alapfeltétele az volt, hogy az államot egyetlen uralkodó irányítsa^ Még olyan áron is, hogy akár behívott idegenek segédletével a sajátjai ellen érvényesítette hatalmát. Egy- központú birodalmat építve teremtette meg István a magyar állam és nemzet kialakulásának feltételeit. Hiszen a magyarság sem nemzetként „állt sorban” Vereckénél, hanem a térség többi nemzetéhez hasonlóan az állam keretei között jött létre. Istvánnak uralkodása első egy-másfél évtizedében épp az állam szerveződéséhez volt szüksége az egymást követő törzsi háborúkra. A középkorban a Szent Ist- ván-i hagyomány megőrzése, vagy az Európába való beilleszkedés íratlan parancsa lett, hogy a magyar volt az egyetlen nép, amelynek tartósan sikerült államot és hazát alapítani ebben a huzatos térségben? Az első magyar király nemzeti emlékezetének legerősebb, legtartósabb eleme kétségkívül a közép-európai államalapítások kezdeteinek az ő uralkodásához köthető hatalmas munkássága. Ehhez kötődik az a fordulat, amellyel az 1000. év karácsonyán vagy 1001 újévének napján az esztergomi királykoronázással sikerre vitte már az atyja, Géza fejedelem által elkezdett munkát. Továbbá azok a törvények, amelyek vasszigora nélkül a magyarság - illetve a vele együtt élő szlávok és a honfoglalás idején ide érkezett kísérő törzsek - sohasem váltak volna európai néppé. István államalapításának szerves részét tehát a sok vérrel és kegyetlenséggel járó, a korabeli magyar népesség törzsi szervezetét felszámoló harcok alkották ugyan, de helyén megteremtette a központosított magyar királyság várispánsá- gok és az egyházi szervezet kettős talpazatára épülő modern államiságot. Mindehhez szükség volt a korabeli Európa meghatározó hatalmainak támogatására, egyetértésére, jóindulatú semlegességére, vagy indokolt esetben az őket is meggyőző katonai erőre. Bizánc és Róma, a keleti és nyugati római császárság pártfogása nélkül soha, így ezeregyszáz évvel ezelőtt sem lehetett ebben a nagyhatalmilag meghatározott dunai térségben önálló elképzeléseket megvalósítani. A magyar és persze az összes közép-európai „tejtestvér” nemzet történelmének ez az egyik legfontosabb tanulsága, amely időről időre a Szent István-i örökség józanabb olvasataiban is megjelenik. Uralkodásának évtizedeiben Szent István gondolha- tott-e arra, hogy a történelem menete egyszer majd nemcsak államok, hanem népek szerint halad tovább? Tudta, hogy nincs tartósan megmaradni akaró nép állam nélkül. Tudta azt is, hogy az államot alkotó nép nagyon sokféle. Természetesen nem ismerhette a mai modem nemzetfogalmat, de a magyarok és a Kárpát-medence területén talált jelentős számú szláv népesség, illetve a királyságában élő avar maradványok, a kabarok, a besenyők és a többi kísérő vagy segéd népek jelentették azt a gazdagságot, meg azt a népet, amiből aztán az évszázadok folyamán a magyarság is kialakult. S a magyarokkal együtt az itt élő szláv népcsoportok szintén megmaradtak. Ami ugyanakkor egy percre sem zárja ki, hogy a középeurópai középkorkutatók máig akár élesen is vitázzanak a magyar államalapítás jellegéről, a Szent István-i magyar állam esetleges mintáiról. Valóban. Például a szlovák nemzeti történeti kánonban már régóta erős meggyőződés a korai magyar államiság és kereszténység nagymoráviai és nyitrai szláv előzményeit hangsúlyozó tézis. Az állami, gazdasági és a vallási élet magyar szókincsének szláv nyelvi elemei, szóátvételei - király, megye, ispán, vagy az udvar, ugar, kasza, illetve a kereszt, apáca, malaszt, péntek - alapján az egész magyar államszerveződést igyekeznek az alig hat évtizednyi morva periódus folytatásaként értelmezni. A magyar történetírás meghatározó kutatói szerint - az idegen, főként a keleti frank hatások korlátozott szerepét elismerve - Szent István államalapítása alapvetően azt a fejlődést koronázta meg, amely a 10. századi magyar törzsitörzsszövetség során az egyes magyar törzsi államszerveződésekben a Kárpát-medence gazdasági, bel- és külpolitikai adottságaira épült. Szent István a királyi címet megszerezve fokozatosan valódi európai keresztény monarchává vált. Uralkodását a tanácsadó főurak és főpapok testületé, a királyi tanács mellett az általa behívott külföldi „vendégek”, a hospesek - tudósok, katonák, különböző mesterségekben jártas szakemberek képviselői segítették. Az etnikai különbségeknek pedig - minthogy a honfoglaló törzsekkel együtt, majd azt követően is különböző nyelvű népek érkeztek az „uruszág”, azaz az ország területére - inkább csak területi, kulturális megkülönböztető szerepe volt. Ugyanez elmondható a honfoglalók által itt talált pannóniai, alföldi, erdélyi s felföldi szláv népcsoportok tagjairól. A honfoglalást túlélő szláv vezetők, illetve katonai csoportjaik fokozatosan egységesültek a magyar vezetői rétegekkel. Zömük viszont, a magyar nyelvű népességhez hasonlóan, részévé vált annak az alárendelt társadalmi csoportnak, amelyet Szent István törvényei „szolgákénak neveznek. A szolgáló falvak - Ud- vard, Gerencsér, Dusnok, Csetnek, Teszér, Csatár stb. - többségének szláv nevéből ezek szerint éppúgy téves arra a szlovák történészkollégák által hangsúlyozott következtetésre jutni, hogy a magyar államszerkezetben a morva- szláv előzmények tartósan fennmaradtak és döntő szerepet játszottak volna. Ebben a mind nyelvi, mind származási mozaikszerűségben mi indokolta, mi biztosította a magyarok vezető helyét és szerepét? A Szent István-i királyság népét már kezdettől fogva soknyelvű, több kultúrájú törzsek letelepített, közigazgatásilag - a nyelvüktől függetlenül - vár- és erdőispánságokba, vármegyékbe, püspökségekbe szervezett tagjai alkották. Ez a „nép” - latin megnevezése szerint a „gens” - jelentette Szent István első törvénykönyvében a király által uralt területek népességét. Ennek tudatában pedig érdemes akár idézni is e törvénykönyv vezérgondolatának intencióját: „És mivel minden nép saját törvényei szerint él, ezért mi is, Isten akaratából országunkat igazgatván, a régi és új császárok példáját követve, törvényhozó elmélkedéssel meghatároztuk népünk számára: miképpen éljen tisztességes és békés életet.” Gondolom, ez az alapeszme is ékesen jelzi, hogy a magyar Árpád-ház által létrehozott államkeret egyszerre volt védő hazája a magyar népbe tartozó magyar, szláv, besenyő, kun, izmaelita néphez tartozóknak és a vendég németeknek, olaszoknak. Maga Szent István tehát országa népét törvényi értelemben nyelvi különbségek nélkül, egységesen ítélte meg. Viszont a magyarok vezető helyét és szerepét az Árpád-ház domináns pozíciója, a megyék és püspökségek élén álló magyar főurak, főpapok személye biztosította anélkül, hogy akár a trónon, akár a vezető tisztségekben a magyar, netán a tiszta magyar származás feltételként fogalmazódott volna meg. Vajon miben láthatta Szent István azt a megkülönböztető elemet, ami a magyar királyságban a népeknek egyéniséget biztosított? Nyilván tisztában volt és akarva-akaratlanul szembesült országa nyelvi sokszínűségével. A papság jelentős része német és szláv volt. Például a prágai Adalbert vagy a salzburgiak jelenléte is azt jelezte, hogy az egyházi ima, Isten dicsőségének hirdetése is több nyelven szól. így hát ez is mutatja, hogy Szent István államában az etni- citás olyan természetes és magától értetődő dolog, mint az, hogy a folyókban víz főijük, az egyre gyakrabban pataknak nevezett sédben pedig a hegyről lefelé csörgedezik... Itt az egyetemen egyik diákunk kiszámította, hogy az Árpád-háziak uralkodásának legvégén Árpád vérének csupán töredék része volt Árpád-, azaz magyar vér, a többi különböző európai dinasztiákból keveredett össze. Az etnikai származás csak a középkori városokban kerül előtérbe, ahol egymástól külön alakítják ki az örmény utcát, a görög utcát, a zsidó teret meg a többit, ahol már feszültségek adódhatnak mondjuk abból, hogy kinek van papja, kinek nincs. A történészek szerint a közép-európai államszerveződések korai időszakában a nyelv és az etnicitás még nem volt meghatározó. Feltehetőleg, bizonyíthatják ezt Szent István király 1027-ben törvénykönyvbe foglalt és a fiának, Imre hercegnek szánt Intelmei. (A beszélgetés folytatásátjövő kedden, lapunk augusztus 27-ei számában olvashatják.) (Somogyi Tibor felvétele)
