Új Szó, 2013. augusztus (66. évfolyam, 177-202. szám)

2013-08-17 / 191. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. AUGUSZTUS 17. ___________________________________________________________Szombati vendég 9

Gu

bík Ági: „Magyarországon a mai napig kívülálló vagyok. Bár egy nyelvet beszélünk, nekem egészen más a színészi gondolkodásom..."

Cseh film után szlovák improvizációs játékok

Főszerep egy bemutatásra váró szlovák filmben. Főszerep egy most leforgatott cseh filmben. Négy férfi mellett az egyik nő egy új szlovák színpadi improvizációs játékban. Gubík Ági három ország színésznője. Mindennapi élete Budapesthez köti, a televíziós Hacktion óta azonban hol szlovák, hol cseh közegben dolgozott.

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Neki ez így természetes. Három nyelven játszani. Mindig ott, ahol neki való feladat várja. Szerep és szerep között csak minőségbeli határvonalat húz, földrajzit soha.

Zárkózott, álmodozó, eleinte kiismerhetetlen lány volt a pozsonyi színművészeti főiskolán, nyilatkozta évfolyam- társai közül az egyik, Marián Miezga. Saját világából nehezen tudták kimozdítani.

Ez valóban így volt. Időbe telt, míg megnyíltam. Nagyon szűk volt az a világ, ahonnan érkeztem. Pozsony Zselízhez képest világvárosnak tűnt. Főiskolai osztálytársaim sokkal szabadabban mozogtak. Sokáig úgy éreztem, képtelen vagyok felvenni velük a versenyt. Ott álltak a szép ruháikkal, gyönyörű cipőikkel, finom parfümjeikkel, albérleteikkel, én meg számolgattam az aprómat, hogy megengedhetek-e magamnak két deci gyümölcslevet. Abból aztán, amit otthonról hoztam, később nagyon sokat merítettem. A legelején viszont ott álltam bénán, miközben mindenki csillogott körülöttem. Jöttem ártatlanul, mindenféle értelemben. Lányként, nőként, pályakezdőként egyaránt sutának éreztem magam. Sallangtalan voltam, ami viszont jól jött a színpadi munkához. Akkor még persze ezt sem tudtam. Bámultam a többieket, és sokáig azt gondoltam, mindenki rajtam nevet. Azok közül a lányok közül, akik velünk kezdtek, senki sincs már a pályán. Másodévtől már elég sokat forgattam, de egyik filmet sem mertem megnézni, mert azt hittem, nagyon rossz vagyok bennük. A mai fejemmel szívesen tartanék ugyanitt. Úgy játszani valamit, hogy az egészről még nem tudok semmit. Olyankor nagyon ösztönös dolgokjön- nek elő az emberből.

Marián Miezga mellett ott volt Vlado Kobielský, Lukáš Latinák, Jakab Róbert, Nádas- di Péter, Juraj Kemka. Nagyon erős osztály volt ez.

A fiúkkal csak később kerültem bizalmas kapcsolatba. Szerelmi viszonyba viszont egyikükkel sem, pedig nagyon figyeltek. Később a tiszteletüket is sikerült kivívnom, talán éppen azzal, hogy már akkor is tartásom volt, engem nem lehetett kézről kézre adni. Emlékszem, elsőben még az is téma volt köztük, hogy mi van, ha engem nem is a fiúk vonzanak. Azt firtatták, miért

nem engedem közel magamhoz egyiküket sem. Nyilván éreztek valami szexuális kisugárzást belőlem, csak nem értették, miért nem nekik szól. Sokáig foglalkoztatta őket, hogy mi lehet a baj. Pedig csak az volt a „baj”, hogy tizennyolc éves voltam.

Ki felé nyitott aztán elsőként?

Nádasdi Péterrel már ismertük egymást a Tompa Mihály- szavalóversenyről. Az első fél évben vele voltam a legszorosabb kapcsolatban. Később Lukáš Latinákkal és Jakab Robival, aki az identitásához, a magyar gyökereihez általunk találta meg az utat. Vlado Kobielskýval másodévesként két hetet töltöttünk a dubrovniki színházi fesztiválon. Kétszemélyes darabunkat, a Brutális szerelmet egy horvát lány rendezte, neki köszönhetően kaptuk a meghívást. Marián Miezgát inkább tiszteltem, kezdetben ő állt a legtávolabb tőlem. Ezért is lepett meg egy észrevételével. Másodévben Martin Huba, aki Emília Vášáryovával volt az osztályvezető tanárunk, azt mondta, ő most senkiről nem mond semmit, értékeljük egymást mi magunk. Mondjuk meg, hogy az elmúlt másfél év alatt szerintünk ki fejlődött a legtöbbet. Marián pedig engem nevezett meg. Hogy kinyíltam, kislányból nő lett belőlem. Nyilván valami olyat mutattam a színpadon, ami addig is bennem volt, csak nem tudott előtörni.

Véletlen, hogy Juraj Kemkát említés nélkül hagyta? Vagy ez volt a legmagasabb fal, amit le kellett döntenie?

Volt egy konfliktus köztünk, amit aztán tisztáztunk, és elnézést kért. Játszani nagyon szerettem vele, emberileg azonban nem került soha igazán közel hozzám. Annak ellenére, hogy férfiként még vonzónak is találtam. Abból a figurából, akit a Komámasszony, hol a stukker?- ben játszik, szerintem van benne valamennyi. Kiváló színész, a csodálatom megmaradt iránta, de emberi vonásai révén Lukáš Latinák és Jakab Robi került a legközelebb hozzám.

És most annyi év után ismét együtt játszik ezzel a csodás csapattal. Egy új színpadi improvizációs játék, a Kukucskáló egyik szereplője. Szlovákia különböző városaiban már nagy sikerrel vendégszerepeitek, s most a Szlovák Televízió is belép a játékba. Hogyan került bele ebbe a páratlan előadássorozatba?

A fiúknak jutottam az eszükbe. Eperjesen, Kassán és Pös- tyénben már négyszáz-ötszáz néző előtt szerepeltünk, és mondhatom, óriási sikerrel. Nekem ez egészen újfajta dolog, egy izgalmas színészi tréning, hiszen teljesen másvalamit kíván, mint egy hagyományos előadás. Féltem is tőle nagyon. Nem voltam benne biztos, hogy ez nekem menni fog. Kiestem a szlovák nyelvből, „beugrós” tapasztalataim pedig nincsenek. Meg is egyeztünk a fiúkkal rögtön az elején, hogy bármikor szólhatnak, hogy nekem ez nem

megy, s akkor azonnal kilépek. De nekem ez megy! Nyilván nem akkor vagyok a legjobb, amikor hirtelen egy szlovák szólásmondással, szójátékkal vagy dalrészlettel kell előrukkolnom, hanem amikor hirtelen kell érzelmeket váltam. És humort is tudok belevinni, s talán egészen mást, mint a többiek. A karakterek adottak, csak a szituáció változik a játék során. Ebben különbözik a Kukucskáló a Beugrótól. Én egy olyan lány vagyok végig, aki kisvárosból jött, színésznő akar lenni. Kicsit naiv, kicsit butácska, ám a fiúk el vannak ájulva tőle, mert nagyon jól használja a szexuális kisugárzását. S amikor éppen nem értem, hogy mit akarnak tőlem, ott jöhet a félreértésekből adódó helyzetek humoros sorozata.

Most, hogy gyakrabban jár haza, és Pozsonyban is többször megfordul, milyen érzésekkel sétál végig a régi utcákon, amelyekhez négy év kútja, keserve, öröme, szépsége köti?

Mindig azt érzem, amikor ide jövök, hogy megszakad a szívem. A főiskola nagyon fontos időszaka volt az életemnek. Mindig ezekhez az élményekhez térek vissza. Ezt otthon sem tudom jól elmagyarázni a szüleimnek. Még mindig nem értik, miért húzok én annyira errefelé. Szlovák film, cseh film, most ez a színpadi lehetőség... egyszerűen ez áll közel hozzám, ez az igazi közegem, ott érzem azt, hogy hazajöttem. Magyarországon a mai napig kívülálló vagyok. Bár egy nyelvet beszélünk, nekem egészen más a színészi gondolkodásom.

De hiszen elfogadták, befogadták, nem kell megkérdőjeleznie magát az ottani szakmai körökben.

Jól is érzem magam, sok szép dolgot csinálhattam, mégis azt mondom: azt a fajta színészi gondolkodást, amit Szlovákiában és Csehországban tapasztalok, jobban a sajátomnak érzem. Ez itt kevésbé öncélú, kevésbé felszínes. Itt fontosabb a partner, sőt a humor is.

Az Indián nyár című szlovák film bemutatójára október közepén kerül sor. Erről már beszéltünk korábban. A

Jifí Svobodával forgatott ho- lokauszt-történet, Az utolsó kerékpáros forgatását a múlt hónapban fejezték be.

Eddigi pályám legfontosabb filmje ez. Márciustól júliusig forgattuk, igazi nagy mozi. Tíz év története egy zsidó családban. Félj és feleség, plusz egy örök- befogadott keresztény kislány. De amikor örökbe fogadjuk, még nem sejtjük, hogy ebből később mekkora baja származhat. Hogy miattunk kell végigjárnia egy szörnyűséges utat. Valós történet alapján született a forgatókönyv, Izraelben él a nő, akivel ez megesett. Jirí Svoboda álmaim rendezője. Keveset beszélt, mégis mesterien irányított bennünket. Nem hagyott bennünk soha semmilyen kételyt a játékunk kapcsán. A férjemet játszó partneremről is hosszasan tudnék beszélni. Beleszerettem. Eleinte skizofrén helyzet volt. Nem tudtam eldönteni, voltaképpen kibe vagyok szerelmes. Simonba, a történetbeli férjembe, vagy az előttem álló kollégába, Petr Štépánba. Terezínben forgattunk. Már közeledik az auschwitzi transzport, mi még nem tudjuk, hogy az a vég, bizonyos információk ugyan már eljutottak hozzánk, de az még nem, hogy ez lesz a biztos halál. A kislányunkat egy másik transzporttal akarják elvinni tőlünk. Tehetetlenség, düh, lelkifurdalás, amit érzünk. A végén a férjem úja be a nevét, hogy őt vigyék el, ne a gyereket. Salamon énekéből idézgetünk egymásnak a búcsú során. Semmi pátosz, nem a súás-rívás a lényeg, hanem hogy ennek a két embernek, férjnek és feleségnek testi- leg-lelkileg milyen erős köze van egymáshoz. Ehhez pont jól jött, hogy Petr és én szereljük, hogy már akkor is szerettük egymást. Jifí Svoboda meg sem tudott szólalni a felvett jelenet után, csak odajött, és megölelt minket. Akkor döbbentem rá, hogy többet adtunk, mint amit ő kérni mert volna. Sok ilyen szép jelenet van a filmben. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt a lehetőséget megadta nekem.

Az ősz is tartogat már valamit?

Egyelőre semmit. A Hackűont befejeztem. Gréta karakterét egyszerűen kiírták a sorozatból. Nem is sajnáltam, így legalább egyedül a cseh filmnek élhettem. Lelkileg nagyon kimerítő volt. A forgatás szüneteiben viszont sokat nevettünk. Volt velünk egy ortodox zsidó Prágából. Ó ügyelt arra, hogy minden autentikus legyen a filmben. Az után a jelenet után, amikor utoljára szeretkezünk a férjemmel a gyönyörű villánkban, és másnap elindulunk a halálba, azt mondta, az ortodox zsidóknál a péntek a szeretkezés napja. Az egész stáb számára szlogenné vált, hogy péntek van, szexeim kell! Ez volt a szelep, miközben iszonyú nehéz jeleneteket vettünk fel. Visszatérve az őszre, tényleg nem tudom, mi lesz. Rettegek a bizonytalanságtól, de olyannyira, hogy sokszor dúekt állítom magam ilyen helyzet elé, mert ez szabadsággal is jár, nemcsak feszültséggel. Ezért aztán elfogadom, mint nyugalmi állapotot. Tudom, hogy holnap nincs semmi, mégis óriási erőt érzek magamban. A színész sosem félhet. Már megfigyeltem: amikor teljesen lenullázódik a számlám, mindig bejön valami. Most például kortárs szerzők novelláit olvasom fel a Kossuth rádióban. Ez a műfaj is izgat, amikor csak a hangommal játszhatok.

Emília Vášáryovával, akivel főiskolásként A zenekar című Anouilh-drámában játszott, mikor találkozott legutóbb?

Peter Mankovecký búcsúztatásán. Mennek el az emberek... Müan Čorba a rektorunk volt, a Férfiregény című cseh filmben ő tervezte a jelmezeinket. Született européernek ismertem. A szellemiségét adta át nekünk. Peter Mankovecký a főiskola első két évében színészmester- ség órákon dolgozott velünk, lányokkal, aztán már csak a fiúkkal. Nádasdi Péter juttatta eszembe egy mondatát a temetése napján. Együtt kávéztunk páran a főiskola első évében, amikor Juraj Kemka azt kérdezte tőlünk: „És ti ketten, miért nem mentetek Budapestre tanulni?” Mire Mankovecký felállt, és keményen rászólt: „Ezt még egyszer elő ne hozd!” A védelmünkre kelt. Nekünk meg sem kellett szólalnunk Petivel. Ami pedig Milkát illeti: nekem a főiskolán végig ő volt a legfontosabb. Ha egy pici nőiesség van bennem, akkor azt tőle tanultam. „Nagyon komolyan kell ezt csinálni, de nem kell halálosan komolyan venni” - mondta a pályával kapcsolatosan. Ezt egy életre megjegyeztem. Hogy meg kell maradni egészséges embernek, de ha kell, az őrültet is el keE tudni játszani. A cseh kollégák kérdezték tőlem Prágában, hogy ti vívni, lovagolni, zsonglőrködni is tanultatok a főiskolán? Nem, nem tanultunk, mondtam, de hogy „odtyiálto” kell játszani, azt Milka rendesen belénk verte.

Odtyiálto? Van hozzá kis magyarázat?

Másodévesek voltunk. Martin Huba a fiúkkal foglalkozott, mi Szent Johanna monológját vettük Milkával. Nagyon fáradt volt, este nyolcra jött színész- mesterség órára, egész napos forgatás után. Láttam rajta, hogy ideges, türelmetlen, nem is hagyta, hogy végigmondjam a monológot. „Nem, nem, nem, így nem lehet - csattant fel a hangja. - Ágika, ez kevés! Muszís odtyiálto! Innen kell, hogy indíts!” - és az ölére mutatott. Hirtelen úgy felspannol- ta magát, hogy már nem tudott leállni. „El tudjátok képzelni, milyen, ha az ember a vonaton szeretkezik? Szerelmeskedtetek már valaha egy kupéban?” S ebben az érzelmüeg erősen felhevült állapotban egyszer csak felhúzta magán a pulóvert, és csupasz mellét háromszor is megmutatta azzal folytatva, hogy: ,A nézőnek mindent meg kell mutatnotok. Mindent!” Ezt sem fogom elfelejteni soha. Hogy a szexust igenis bele kell vinni a játékba. Hogy onnan kell indítani. „Odtyiálto!”