Új Szó, 2013. augusztus (66. évfolyam, 177-202. szám)
2013-08-07 / 182. szám, szerda
Horgász 15 www.ujszo.com ÜJ SZÓ 2013. AUGUSZTUS 7. HETI TIPP Görbüljön a bot! Kétségtelen, hogy a nyári kánikulában van igazán értelme az éjszakai horgászatnak. (Nem véletlen, hogy a horgászrend szerint éppen július 1-től szeptember 31-ig engedélyezett a folyamatos éjjeli peca.) Legnagyobb előnye, hogy nem kell hajnalban kelni, kapkodva indulni, le ne késsük a legjobb órákat. Máig feledhetetlen kölyökkorom izgalma, amikor este már gyúrtuk a tésztát, főztük a kukoricát, és pirkadatkor már ott ügettünk a tó partján, hogy a lehető legjobb helyek egyikét tudjuk elcsípni. Aztán a napkeltét a tó fölött, amikor az első sugarak bearanyozták a völgyet, vagy amikor itt is, ott is ugrani kezdtek a pontyok a pirkadatban. A hajnali köd gomolygását a tó fölött, a szárcsák csörtetését a nádasban. Az éjszakai kelésnek azonban megvolt az a hátránya, hogy a késő délelőtti órákban már igencsak darvadoztunk az álmosságtól. Ahogy korosodik, úgy kényelmesedik az ember. Talán ezért is várom évek óta a nyarat, amikor végre folyamatosan lehet pecázni, és nem kell éjfélkor félretenni a botokat. Az esti kiruccanásnak másik előnye, hogy a késő délután, estefelé vízbejuttatott etetésre hajnalban beállnak a halak. Az sem utolsó élmény, amikor az éjszakai sötétben az úszó bóbitájára tűzött világító patron kiemelkedik, majd elmerül, és elindul a víz alatt. A legszebb mégis az egészben a hajnali ébredés, amikor madárcsicsergésre eszmél az ember, kinyújtóztatja gém- beredett tagjait, megissza az első kávét, és hallgatja a természet hangjait. A hajnali madárdal isten egyik legnagyobb ajándéka. Ehhez társulnak a víz neszei: a kishalak csobogása, a közéjük csapó ragadozó durranása, a mámák és keszegek loccsanásai, a pontyok zurbolása. Nincs az az égi muzsika, amely mindezzel felérne a horgász számára. Ha csak tehenük, éljük át az éjszakai horgászat varázsát. Aki gyakorolja, vagy csak egyszer is próbálta, tudja, nincs ehhez fogható élmény, (kövi) Az elbizakodottság rossz tanácsadó, avagy miért nem érdemes pontyozni a legnagyobb hőségben Kínlódás, kánikulában Nem jó jel. Ezek ma nem esznek. Nincs is kapásom. Amikor a nap kissé délebbre vonul, és árnyékba kerül a szemközti hely, áthurcolkodok az öböl túloldalára, ahol tisztább a felszín. Innen kissé messzebb vannak a bedőlt fák, a part mentén sorakozó sűrű bokorsortól is nehéz dobni, de csak bepöccintem az úszót és a nagy gimyóval felcsalizott horgot. Olyan közel a bokrok elé, hogy szinte cirógatják az úszót a fűzlevelek. Hiába. A fa felől közben akkora „Mindenkinek azt szok- tad tanácsolni, ne menjen horgászni ilyen időben.” - mondja a párom, amikor látja a készülődésemet. Odakint szubtrópusi a hőség, a higanyszál közelebb jár a negyven fokhoz, mint a harminchoz; épeszű ember ilyenkor otthon hűsöl, és nem erőlteti a horgászatot. KÖVESD! KÁROLY Ám beszélhet az embernek a jobbik fele, ha már egyszer beindult! Nincs az az erő, amely visz- szatartaná. Sem az égből potyogó cigánygyerekek, sem azok a bizonyos vasvillák. Menni kell, és kész. Pedig a józan ész megpróbálja felülírni a képzeletet, amely ott lebegteti a tekintet előtt a merülő úszót, a hal súlya alatt görbülő botot, a kirohanó ponty erejétől muzsikáló orsót. Mindhiába. Reggel hat óra tájban a tó partján kajtatok a keskeny ösvényen, a nyaralók kertje mögé kihajigált szemét, száraz gallyak és zöldhulladék kupacait kerülgetve. Elképesztő ez az önzés, amivel az emberek teliszemetelik a környezetüket. Miközben a kertecs- kéjük a szemük fénye, szorgosan öntözgetnek, nyesegetnek, kalapálnak egész nap, a szemetet nemes egyszerűséggel kitúrják a tópartra. Ennél is elszomorítóbb látvány fogad azonban az öbölnél, ahová rendszeresen járok. A víz színét vastagon borítja a pollenből, algából, moszatból összeállt sárgászöldes trutyi. A mostanában dél felől fújó szél a tó összes mocskát és biológiai hulladékát itt dúcolta föl, ebben a falatnyi öbölben. Hát, ezen a szőnyegen nehéz lesz horgászni, gondolom, hiszen itt még az úszó sem képes elmerülni, nem a horog! Állok, mint szamár a hegyen. Nincs mese, túl kell dobni rajta, morfondírozok. A másik lehetőség az öböl túloldalán kínálkozik, ám oda ezerrel tűz a nap, ott főnék meg a saját levemben. Maradok itt. Hintek némi kukoricát a bokrok elé, és kezdetét veszi a kínlódás. Az átdobás nem okoz gondot, az úszó odapottyan a tiszta helyre, a bokrok elé, a zsinór szépen elfekszik a szőnyeg tetején. Működik ez, gondolom. Vagyis működne, ha az úszó dobás után feljönne a felszínre. Nem jön fel, makacsul elmerül, és nem dugja ki a bóbitáját. Kihúzom a szereléket, megvizsgálom a karabinert - direkt úszózásra valót tettem fel -, és újabb dobás következik. Úszó le, mint a nyeleden balta, és hiába rángatom. Kitekerem, egyszerűbb karabinerbe akasztom az úszót, nagyobb cseppólmot teszek jelzőnek, és láss csodát, a bóbita kiemelkedik. Az is lehet, hogy kissé vastag a zsinórom, de ezen a helyen, a bokrok mentén nem lehet finomkodni. A vastagabb zsinórt, fenekező pontyozó botot viszont nehéz összehangolni a pillekönnyű úszóval, kis csepp- ólommal. Egyszer próbálkoztam itt matchbottal, huszonkettes zsinórral; több kapásom volt, de egy pontyot sem tudtam kiszedni a vízből. Hanem a víz olyan döglött, mint egy háromnapos lótetem. Pontosabban előttem, az öbölben nem történik semmi, mert a tó közepén jókora loccsanások borzolják az idegeimet. Fürdik a ponty, akár a népdalban a keszeg. Itt szeretnek hűsölni gilisztát, hátha megismétli a rablást. Hiába. Kapás egy szál se. A Egy héttel korábban fogott háromkilós tükrös M és négykilós tőponty buboréksorok törnek a felszínre, hogy elkerekedik a szemem. Valami nagy marha állat mozog ott. Amikor egy jókora fekete hát merül fel, és egy hatalmas farok is felcsapódik, nem bírom megállni, hogy ne oda dobjak. Csakhogy a fa és köztem alattomos gallyak meredeznek a víz alatt. A gallyak meg a bedőlt fa között talán egy négyzetméteres tiszta terület. Ha oda dobok, hal nélkül ki nem veszem a szereléket. Mondjuk, hallal is nehezen. Próba, szerencse. Szépen beül az úszó, mozdulaüanul kukucskál, sokáig. Egyre fogy a türelmem. Természetesen elakadok, s mindenestől beszakadok. Közben a tó közepén önfeledten locskolnak a pontyok, és a hőségben egyre fogy az oxigén. Már a puszta lélegzés is megterhelő, pedig árnyékban vagyok. Ám a halaknak nem kell se a gimyó, se a friss, se az ízesített kukorica, se a csonti. Felmarkolom a hátizsákot, mentőt, kisszéket, botot, s visszafújtatok az előző helyre, lévén ott újra árnyék. Alig ülök néhány perce, amikor a trutyi felburványlik előttem, és falatnyi tiszta helyet rúg szét a bokrok alól kitörő harcsa. Oda pöttyintem a vastag szerző felvételei) Az úszót pedig szép lassan kör- beöleli a szőnyeg. Ismét elakadok, s ahogy cibálom ki a szereléket, az akadó enged, és az egész vercajg elzúg a fejem mellett, s' a nyárfán landol, fölöttem. Hiába rángatom, fel kell másznom a parton, közelről próbálkozni. Gebeszkedek, már centikre van a kezemtől a lehúzott gally, amikor megcsusszan a lábam, dobok egy hátast, és leszánkázok a partra. A botot magasba tartva próbálom védeni, ezért a hátam viszi el a balhét. Trikóm kiszakad a hátam közepén, a kis táskában lapuló mobiltelefon darabokra válik az ütéstől. Összerakom, működik. Minden működik, csak a peca nem. Egyre sűrűbben sóhajto- zok, és arra gondolok, hogy ma nem ide kellett volna jönni, hanem folyóra. Pergetni például. Domolykókat, balinokat hajtani. De hát azt hittem, hogy ezen a Az úszót simogató fűzlevelek helyen bármikor tudok halat fogni. Eddig így is volt, ma azonban minden reményt és számítást áthúzott a hőség. Ezen a helyen eddig szakmánybán fogtam a szép pontyokat, és kissé elbíztam magam. Ez most megbosszulta magát. Rövidre fogva: délutánig volt vagy három beszakadásom, ütöttem néhány luftot (kishalak), előadtam, hogyan kell nyári bobpályán edzeni (még jó, hogy senki sem látta), és ismét gazdagabb lettem egy tanulsággal. Ha már más véleményére nem ad az ember, legalább a józan eszére és a tapasztalataira hallgasson, és kánikulában ne pontyozzon. Vagy ha mégis, akkor ne napközben, hanem este, éjjel vagy pirkadatkor. Mitől szálkásodhat a zsinór? AJÁNLÓ Szinte valamennyien találkoztunk már a horgászat bosz- szantó kísérő jelenségével, amikor sorozatosan elszakad a zsinórunk, és későn vesszük észre az okát: sérült, kiszálkásodott zsinórral pecázunk. A zsinór rongálódása a dobások zavartalanságát is megnehezítheti, de végső soron szakadást, ezzel együtt halvesztést eredményezhet. A dolgot leggyakrabban az orsó zsinórvezető görgője okozza, amely a sok használatban megkopik, vagy a peremorsó dobjának a széle, melyen az évek során mechanikai sérülések fordulhatnak elő. Esetleg a horgászbot gyűrűinek sérülései. Hetek óta járok egy halastóra pontyozni, ám az utóbbi napokban rengeteg kellemetlenséget okozott a zsinór szálkásodása. Először arra gondoltam, hogy mivel a nagyobb pontyok szinte azonnal a bokrok közé menekülnek, talán a gallyak közti súrlódás okozza a damil „szőrösödé- sét”. De miután ujjaim között éreztem, hogy nem csak az utolsó métereken reszel a zsinór, az orsóra kezdtem gyanakodni: talán a zsmórvezető görgője okozza a jelenséget. Ennek ellentmondott, hogy nem minden szakaszon és nem egyenletesen volt feslett a zsinór. Mindent tüzetesen átvizsgáltam az orsón, amely öreg, de nagyon megbízható szerszám, és sajnálnám kidobni. Aztán egy pillantást vetettem a botra, és megállt bennem az ütő. A vadonatúj szörfbot zsinórvezető gyűrűi elképesztően piszkosak voltak. Nem is értem, hogy kerülhette el a figyelmem, hiszen a tó vize tele van pollennel és moszattal, s ezek mindenre rátapadnak, és rászáradnak. Amikor ujjbegy- gyel tüzetesen végigvizsgáltam a gyűrűket, elszömyedtem: mintha cementbe mártották volna valamennyit! A sok piszok úgy megkötött rajtuk, mint a beton. Ez okozta tehát a zsinór szálkásodását. Nedves szivacscsal percek alatt megtisztítottam a gyűrűket, majd száraz rongy- gyal gondosan megtöröltem őket. A zsinór szálkásodása egy csapásra megszűnt. Azóta mindig ügyelek a bot, s főleg a rajta levő fülek tisztaságára. (- kk -)
