Új Szó, 2013. július (66. évfolyam, 151-176. szám)
2013-07-27 / 173. szám, szombat
Szombati vendég www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. JÚLIUS 27. Theodor Pišték: „Ha elsőre nem sikerült valami, újra kezdtem. Csak akkor adtam ki a kezemből, amikor ki mertem mondani, hogy jobb már úgysem lesz." Oscar-díja után a Kristályglóbuszt is elnyerte Oscar-díj a Milos Formánnál forgatott Amadeus kosztümjeiért. Cesar a Valmontért. Kristályglóbusz Karlovy Vary idei fesztiválján a világ film- művészetének gazdagításáért. Theodor Pišték. Kelet-Európa egyetlen kosztümtervezője, akit díjazott az Amerikai Filmakadémia. SZABÓ G. LÁSZLÓ Képzőművészeti diplomával a zsebében profi autóversenyző lett, a kosztümtervezés csak úgy mellékesen jött az életébe. Főiskolai évfolyamtársa František Vláčil felesége lett, így került kapcsolatba a már fiatalon is nagy tehetségű filmrendezővel. Fehér galamb című filmjében eleinte csak annyi dolga volt, hogy hitelesen berendezzen egy szobrászműtermet. Vláčil aztán rábeszélte, hogy tervezze meg a kosztümöket is színészei számára. „Ne izgulj, elég lesz, ha trikót és farmernadrágot adsz rájuk!” - biztatta az elsőfilmes festőművészt. Fest még egyáltalán, vagy már letette az ecsetet? Hogyne festenék?! Ezt nem lehet abbahagyni. A hivatali munkát igen, azt meg is utálja az ember. Betölti a hatvanötöt, és boldogan vonul nyugdíjba. Képet festeni még mindig hatalmas boldogság számomra. Mint régen. Az én kezemből úgy fog kiesni az ecset. Majd ha meghalok... František Vláčilról szeretném hallani. A Marketa La- zarová és A méhek völgye mind a mai napig csoda számomra. Nála jobb baráttal nem ta-. lálkoztam. Őszintén mondom. Nem ismerek még egy embert, akinek olyan mennyei természete lenne, mint amilyen neki volt. Az intelligenciája is rendkívülivé tette. A képzőművészethez, az esztétikumhoz olyan érzéke volt, hogy engem is lenyűgözött. És mindig mindenkinek segített, ha kellett. Sokszor úgy, hogy az illető nem is tudta, hogy ő állt a dolgok mögött. Egyet tudtam csak a szemére vetni. Ivott. Sokat. Sajnos túl sokat. A Marketa Lazarovában és A méhek völgyében a középkort kellett megjelenítenie kosztümökben. Élvezte? Ha azt kérdezné tőlem, melyik filmemre vagyok a legbüszkébb... ... nem kérdezem, mert sejtem. Az Amadeusra. Mindenki azt hiszi. Ez az Oscar ereje. De nem! Életem legszebb filmes munkája a Marketa Lazarová. Pedig a forgatás iszonyúan megerőltető volt. Főleg akkor, amikor hóban, fagyban, viharban, sárban, nyirkos hidegben dolgoztunk. De mindenki, akinek része van ebben a filmben, tudása maximumát vitte bele. Valahogy mindannyian úgy éreztük, egy rendkívüli mű születésénél asszisztálunk. Ugyanezt éreztem később az Amadeus felvételeinél is. Nem tudom megmondani, miért, nálam mégis Vláčil filmje vezeti a listát. Lehetett volna filmszínész is, ha nagyon akarja. Édesapja nyomdokain ügyesen célba ért volna. Épp ezt nem akartam. Az ő nyomában lépdelni. Hallgattam én így is eleget, hogy ha például cipészmester lett volna az apám, aligha kerültem volna be a barrandovi filmekbe. Protekciós gyereknek hittek. Sem a film, sem a színpad nem jöhetett számításba nálam. Egy csipetnyi színészi tehetség sem volt bennem. Eszembe sem jutott, hogy milyen jó lenne kamera előtt állni. Vláčilnak köszönhetek mindent, amit kosztümtervezőként elértem. Ha ő nincs, aligha lett volna közöm ehhez a hivatáshoz. Ő vitt el először a Barrandov filmstúdióba, és amit ott láttam, a valóság és az illúzió egybeolvadását, az valóban mély nyomot hagyott bennem. A díszletek világa, a bevilágított műterem, ahogy a lámpák kereszttüzében életre keltek a kosztümök! Ezt az élményt csak ott élhettem meg. A titok, amely addig rejtve volt előttem és felébresztette a fantáziámat, végérvényesen megfogott. Vláčil mellett a filmkészítés teljes varázsát élhette meg. A legbüszkébb arra voltam, hogy én lehettem az első, aki tudta, müyen lesz a kész film. Hogy milyen lesz a stílusa, a képi világa. Vláéü minden egyes alkotásával hatalmas sikert aratott, így vele együtt én is a figyelem középpontjában álltam. A Fehér galamb után elsodort a lavina. Minden rendező engem hívott. Választanom természetesen nekem kellett. Nem mondhattam mindegyiküknek igent. így is több mint száz filmben dolgoztam. Ha húsz évvel ezelőtt nem mondtam volna ki, hogy vége, befejeztem, már csak festeni szeretnék, ma már urnában nézegethetnének. Sosem zavarta, hogy a kosztümök, ha szét nem kapkodják őket a forgatás után, egy poros jelmeztárban végzik, a festmények pedig műtermek, galériák falára vagy éppen magángyűjtők kezébe kerülnek, tehát jó esetben mindent túlélnek? Hogy milyen sorsra jut egy jelmez, azt előre senki sem tudhatja. Dolgoztam egy második világháborús filmben, amelyben Hitler egész vezérkarának én terveztem a kosztümöket. Eredeti rajzok alapján dolgoztunk, még a náci érdemrendek is úgy álltak a katonai mundéron, ahogy az SS-tisztek hordták őket. A legapróbb részletekre is odafigyeltünk. Nagyon büszke voltam magamra. A forgatás után alig két évvel a barrandovi jelmeztárban kerestem valamit, amikor egy hotelszolga kosztümében felismertem Göring egyenruháját. Amit én terveztem. A kitüntetés természetesen már nem volt rajta, a sapkára pedig rávarrták, hogy Hotel. Nem ájultam el a meglepetéstől. A mi munkánknak ez a vége. Előfordult, hogy a kosztümpróbák során hosszasan kellett győzködnie a színészt, hogy azt és csakis azt a kosztümöt viselje, amit elsőre tervezett számára? Képes egyáltalán nagyobb kompromisz- szumokra? Minél jelesebb színésszel kerülök kapcsolatba, annál kevesebb gondom van vele. Tudja ugyanis, hogy a kosztümmel a javát, illetve az alakítását szolgálom. A legtöbb fejtörést általában azok okozzák, akik a kar harmadik, negyedik sorában állnak, vagyis a mellékszereplők mögött. Ók akarnak a legérdekesebbnek, de főleg a legvonzóbbnak látszani. Annette Beninggel, Nastassja Kinskivel vagy Susan Sarandonnal a legnagyobb egyetértésben dolgoztunk együtt, talán csak F. Murray Abraham, az Amadeus Salierije volt az egyeden, akivel hosszas eszmefuttatásba bonyolódtunk, mivel úgy érezte, túl szoros a kosztümje. Időbe telt, míg rájött, hogy a figura tartása miatt döntöttem így. Egy lazább felsőben ugyan fesztelenül mozgott volna, Salieri egyénisége azonban nem ezt kívánta meg. A hitelesség mennyire fontos a kosztümöknél? Például az Amadeus vagy a Valmont esetében megengedett magának egy kis elhajlást a korabeli kosztümöktől? Én igyekszem tartani magam az adott kor divatjához. A részletek mindig árulkodóak. Az Amadeus forgatása előtt nagyon sok eldugott kis boltot jártunk végig az olasz asszisztensemmel, hogy különböző rokokó csipkékre és legyezőkre bukkanjunk. De a gombok, a gyűrűk, a fülbevalók is rengeteget számítanak. Nagyon megviselte, hogy a Valmonttal „csupán” a jelölésig jutott az Oscar-gálán? Meg is sértődtem egy kicsit, hogy nem engem díjaztak. A franciák elismerése aztán kirángatott a csalódásomból. Müos Forman szavaira, gondolom, pontosan emlékezik. Felidézné azt a telefon- beszélgetésüket, amikor első közös munkájukra kérte fel? Harminc évvel ezelőtti sztorira kíváncsi, tudja-e? De el lehet felejteni az ilyet? főleg, hogy éjjel jött a felkérés. Jó mélyen aludtam már, amikor megszólalt mellettem a telefon. „Itt Forman. Ide figyelj, volna kedved egy nagyobb hollywoodi produkcióhoz?” Volna, mondtam anélkül, hogy egy pillanatra is belegondoltam volna. „Rendben. A részletekről később” - felelte, és már le is tette a telefont. Megjegyzem, Formánnak teljesen mindegy volt, hogy nálunk hány óra van. Amint kimond- tam neki, hogy számolhat velem, már el is búcsúzott. Mihez kezdett aztán, amikor megtudta, hogy az Amadeus teljes gárdáját kell felöltöztetnie? Tisztában voltam vele, hogy mi vár rám. Aprólékos felkészülés egy nagyszabású munkára. Előbb az otthoni művészettörténeti albumokat és életrajzi köteteket vettem sorra. Olvastam, kutattam, könyveket bújtam. Aztán képtárakba, galériákba jártam. Minden idevágó festményt látni akartam. A felkészülésnek ez a szakasza egyszerűen kalandba illő. Egy nagy utazás a művészettörténet fejezeteiben. Ezért vagyok olyan hálás a filmnek. Kiragadott a valóságból, és mindig más kor felé sodort. Fiatal fejjel Picas- sóért és Cézanne-ért lelkesedtem. Ők voltak az isteneim. Az Amadeusnak és a Valmontnak köszönhetően olyan festőket szerettem meg, mint Watteau, Fragonard és Boucher. A tervezés során természetesen tudnom kell azt is, hogy milyen anyagból és milyen szabással születhet meg egy-egy kosztüm. Az alap is nagyon fontos, nemcsak a rárakott díszítés. A fantáziámat csak akkor engedhetem szabadon, ha mindenről pontos képem van. Műterme falán van egy fekete-fehér fotó az 1983-as Oscar-gáláról. Két hölgy társaságában pózol: Glenn Close az egyik és Jennifer Beals, a Flashdance sztárja a másik. A nagy pillanat, amikor felhangzott a neve, megvan még? Nem túlzók, az úgy ért, mint az áramütés. Felmentem arra a hatalmas színpadra, átvettem a díjat, láttam azt a sok ismerős arcot, és idegességemben ösz- szevissza beszéltem angolul. Nem is hiszem, hogy értették az emberek. Milostól aztán elnézést kértem, mire azt mondta: „Ne izgasd magad, mindenki látta, hogy mennyire zavarban vagy.” Megjegyzem: ha csehül kellett volna megszólalnom, akkor sem tűntem volna okosabbnak. Könnyebb dolga van annak, aki már másodszor áll egy ilyen helyzetben. A profi autóversenyzéssel már rég felhagyott, régebben, mint a kosztümtervezéssel. Nemrég egy festménye több mint hárommillió cseh koronáért talált vevőre. Ez milyen érzés? Drámai. Azt a képet ugyanis még a hetvenes években festettem, s aki akkor összehasonlíthatatlanul kisebb összegért megvette, most ilyen hatalmas pénzért eladta. Az én fejemben végig az járt, hogy mennyit veszítettem rajta. A festés egyébként sokkal nagyobb szabadságot jelent számomra, mint a kosztümtervezés. Ez utóbbi során sok mindenkihez kellett igazodnom, rendezőhöz, operatőrhöz, színészhez, kivitelezőkhöz... ecsettel a kezemben könnyebb elrugaszkodni a földtől. Az egészen másfajta repülés, mint az általam megálmodott kosztümben látni egy vüághírű színészt. Karlovy Vary fesztiváljának elismerésével Csehországban is megkapta a lehető legnagyobb szakmai kitüntetést. Örülök nagyon a Kristályglóbusznak. Eszembe juttatta az édesapámat, aki annak idején gyorsan felismerte, hogy nem kell engem a barrandovi stúdiókba vinnie, mert bármilyen érdekes is az ottani világ, engem az egy csöppet sem érdekel. Aztán jött Vláčil, és hirtelen minden megváltozott. Müos Formánnak köszönhetően pedig elértem azt, amiről még csak álmodni sem álmodtam, hogy az Amerikai Filmakadémia felfigyel a munkáimra. De azóta sem engedem, hogy az Oscar- díj árnyékot vessen a képeimre. Én festőként végeztem a prágai Képzőművészeti Akadémián, és az is maradok életem végéig. Méghozzá boldog festő, aki az élet más területén is bizonyítani tudott. Egyetlen szóval meg tudná mondani, mi vitte egyre magasabbra a pályáján? A makacsságom. Az vezérelt mindig. Hogy mindenben a tökéletesre törekedtem. Ha elsőre nem sikerült valami, újra kezdtem. Mindent csak akkor adtam ki a kezemből, amikor ki mertem mondani, hogy jobb már úgysem lesz.
